Filip Tamás

A járatom törölték

Nem merek szólni azon

a nyelven, amin eddig.

Elfoglalták, a képeket,

bútorokat tűzbe dobták,

nem maradt benne semmi: üres

erőd az ellenséges terepen.

Aztán mi is elfeledkezünk róla,

a térképek nem tüntetik föl, és

ha próbáljuk megtalálni,

lépteinket eltéríti valami ellenerő.

Ez járt a fejemben, amikor

rohanni kezdtem, hogy

le ne késsem, fél arcom

szőrös maradt a kapkodásban,

és lám, törölték a járatomat!

És a többiekét is, mind.

Állunk lábhoz tett csomagokkal, és

hirtelen egymásra zúdítjuk

felszabadult örömünket, igen,

mintha egy látványper

tanúi lennénk, akiknek

immunrendszerét nem tudták

eléggé legyengíteni,

s amit próbáltak fejünkbe vésni,

végül, mint idegen testet,

magunkból kilöktük. Most már

biztos, hogy itt maradunk, ezen

a földön, és megkeressük

az elhagyott erődöt, viszünk bele

képeket és bútorokat. És

elmondjuk mindenkinek,

hogy megvan, megtaláltuk,

hogy megint lakható, újra

a miénk, a miénk volt mindig is.

Igazoló jelentés

Elbotlottam és gyökérszag

vágott orrba, mintha egy

gödörben lennék. Vagy

inkább futóárok? Éppen a

Rózsatemetőt akartam elővenni

ebben a fülsiketítő hangzavarban,

hogy megint elolvassam

a kedvenc részemet. Ahol azt írom:

a vízre forr a napfény sisteregve.

Ennyi elég lett volna, hogy

megnyugodjak, helyette

összegubancolódtak a lábaim.

Szétszóródom, tehát voltam?

A kezem ólom, nem tudom

megtörölni az arcomat.

Fölöttem sziréna vágtat, valahol

nagy baj lehet, kényszerleszállás,

áramot zizegnek a drótok.

Figyelem magam, ahogy fekszem,

lassan feltápászkodom, igazoló

jelentést kell majd írnom, és

ötletem sincs, hogyan magyarázzam ki

magam, amikor egyszerre egy egész

agytröszt lép működésbe, hogy

segítsen rajtam, egymást

nem ismerik a tagjai. Tudom, hogy

mind rám dolgozik,

rejtőzködve és semmit nem ígérve.

Úgy látszik, megúszom ezt is, és

nem tudom, kinek köszönjem meg.