Filip Tamás

Én, te

----Árzuhanáskor fizettem hálapénzzel

Lélekbúvár oxigénpalackján elzártam a csapot

Jöttemc álkulcsnak ördöglakathoz

Vakrandevút visszadátumoztam

Esőemberek között rejtőernyőt viseltem

Kéktúráztam a zölderdőben

Tápai lagziba’ én voltam a bőgős

Május hurkát faltam magzatmézzel

Öntöttem lámpába ecetet

Savanyú könnyeket sírjon a szemetek----

----Fölgyújtottad a szivárványt

Lelőtted a vérző sebből kiröppenő madarat

Ráköptél a botlatókövekre

Összekeverted a vesztőhelyet a lelőhellyel

Házadba merénylőt fogadtál és úgy tettél

Mintha nem tudnád mire készül

Kést adtál fiadnak hogy megcsonkíthassa magát

Az ellenség zászlajából varrtál magadnak

Kokárdát nemzeti ünnepen----

Ketten

Hosszú pórázon a vers;

engedem, hadd menjen –

Úgy vonszol maga után,

hogy majdnem szétesek.

Beleszimatol a levegőbe,

aztán földi nyomra lel:

szúrós bokorba fúrja

nedves orrát, kapar

önkívületben, mintha

tudná, hogy mit keres.

Tüskéktől vérző ruhában

futok, próbálok lépést

tartani vele, nyakamon

megfeszül a póráz, amikor

váratlanul felemelkedik.

Melyikünk most a gazda?

Hirtelen emberi szó

hagyja el a száját, s én

úgy kiáltanék, hogy végre,

meg hogy igazad van, de

hangom ugatásba fullad.

Élj a Kopár Hegyen

Úgy nézek ki a képen,

mintha velem akarnának

illusztrálni egy érthetetlen történetet.

Viszonyom tisztázatlan

a helyhez, ahol vagyok,

nem szeretem, nem is utálom, sőt még

közömbös sem vagyok hozzá.

A napszakhoz sem fűz

semmi érzelem, tudok

hunyorogni fénytől és szürkülettől,

fázom, amikor mindenkiről folyik a víz,

és a hajam izzadságtól csapzott, ha

mások dideregnek.

A fényképezést se mertem másra

bízni, sokat babráltam az

önkioldóval, míg végre sikerült.

A hazaúton meg eltévedtem,

azt hittem, megint máshol lakom.

Még a kilincs is azt sziszegte:

Hozzám ne nyúlj –

ám ekkor kinyitottad az ajtót.

El ne hidd

Be voltunk zárva négy fala közé,

erre most hirtelen

világgá olvad a tél,

minden szétfolyik, cuppog a csizmánk,

ám gyorsan szikkad a sár, és

porra változik.

Támad a nap, megint

süthetünk harckocsink

páncéllemezén tükörtojást, és

megehetjük a tar ágakon csüngő

palacsinta-órákat is,

megeszünk mindent,

idő van –

Kileng az inda, Tarzan

kapaszkodik belé,

Dalí röptében lefesti,

valahogy elütjük az időt,

időre megyünk,

maradunk egy időre,

állni látszik.

És hogy nem vettük észre, hogy máris

avarérett az erdő? No, melyik

kezemben van a tél? Üthetsz

bármelyikre, megtalálod,

minden sejtedig fázni fogsz.

Hogy olvad a sarkvidék?

El ne hidd, én is jégkorszaki

sipkát húzok fejemre,

és várom a hivatal válaszát, mikor

engedélyezi végre, hogy ne csak

viccből nevezhessem magam

Ötzinek.