Farkas Gábor

Kétség és küzdelem

A lovait kereső kisfiú mint a személyes identitás jelképe
Kányádi Sándor verseiben

A Kárpát-medencei, országhatáron túli magyar irodalomnak fontos szerepe van az identitásválság krízisének feloldásában, vagyis abban, hogy erősítse a magyarságban – és nemcsak a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és vajdasági magyarságban – az összetartozás adta erkölcsi erőt. Kányádi Sándor (1929) költészetében az identitás válságának és keresésének témája meghatározó jelentőségű. A második világháború utáni nemzedékhez tartozó költő eddigi életművében folyamatosan jelen volt ez a téma hol közösségi (Krónikás ének), hol személyes (Fától fáig), hol vallásos aspektusban (Valaki jár a fák hegyén). Mindhárom megközelítésben a költő közösségi szemlélete és példázatossága a közös tényező. A Fától fáig verskompozícióban és a tematikus szempontból hozzá köthető költeményekben is az ábrázolt élmény adaptációjától jut el a közösséget érintő erkölcsi konzekvencia meghatározásáig, mintegy példázattá emelve mondanivalóját.

Az 1968-as Fától fáig „a személyes helytállás és küzdés önként vállalt morálját és az elviselt tragikus élmények feloldását fejezi ki”. Főszereplője egy névtelen gyermek, akinek személye jelképes (általában a gyermeklétet, az elhagyatottságot kifejező), de lehet a költő lírai alteregója is, mint Babits Jónása. A vers első szakaszában a narráció és a belső monológ összemosódik:

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban

fától fáig lopja magát a gyermek

Én istenem csak vissza ne

csak ne gyalog kellene

csak le ne menjen a nap a tisztásról

legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen

kis szíve mint a mókus szökne bújna

borzongó nyárfalevelek közé de

hol vannak már a nyárfák hűtlenül

ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi

fillérnyi tisztáson

Itt a gyermek még számít, elgondol, tervez. Az ember általában ha fél valami beláthatatlantól, a kétségbeesés mindig előhívja az önnyugtatást is. Ennek vannak fázisai, melyeket ebben a kompozícióban is végigél a gyermek. Ha tervekre redukáljuk a beláthatatlant, rögtön kézzelfoghatóbbá válik:

Visszafelé majd

sörényébe markolok Vágtába jövök

csak addig a vastag bükkig ha még

az innen számított ötödik fáig

A másik segítség – hogy leküzdjük félelmünket – a feltételes mód beszédhelyzete:

csak ne gyalog kellene

csak le ne menjen a nap a tisztásról

legalább a csengettyűt hallanám

A konkrét szituáció, a lovait kereső kisfiú képe csak a következő szakasz végén válik egyértelművé az olvasó számára, ezzel növelve a vers kezdő sorainak bizonytalanságát. A harmadik szakaszban megjelenik az önnyugtatás egy újabb fázisa, a beláthatatlan helyettesítésének gondolata:

Őznek rókának farkasnak lenni

bokornak ágnak avarnak lenni

madárfészeknek lenni

madártojásnak lenni

nyárfalevélnek lenni

kakukkhangnak lenni

csak lovait kereső kisfiúnak

ne lenni

A gyermek gondolatvilága egyre merészebbé válik, a helyettesítést a következő szakaszban felváltja a fogadkozás:

Még két fáig három fáig

Hallom Nem hallom Hallom

Ha eljutok addig a gyertyánig

katona leszek hajóskapitány leszek

fölfedezem Amerikát Amerika is

elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok

Még egy Még három

Próféta leszek betegeket gyógyítok

Jézus leszek

föltámasztom édesanyámat

Tovább tovább most már hallom

„Áprilisnak bolondja

fölmászott a toronyba

megkérdezte hány óra

Fél tizenkettő

Fölmászott a toronyba”

A gyermek a gondolatok örvényében Amerikát felfedező hajós kapitánnyá, majd édesanyját is feltámasztani képes Megváltóvá válik. A merész képek felnagyítják az őket előhívó elhagyatottság, kiszolgáltatottság élményét is, ezért a szakasz végén a mondóka lehet az őrület kifejezése is. Ez esetben két értelmezése lehetséges: a gyermek keresés közben – hogy kevésbé féljen – énekel; a másik értelmezés szerint a beláthatatlant a fentebb felsorolt gondolati fázisok emelik csak beláthatatlanná, amely nem több egy gyermeki – mondókába foglalt – utánérzésnél. A következő szakasz ismét a lovait kereső gyermek gondolatvilágát jeleníti meg belső monológ formájában, de ezúttal már egymásba fonódva van jelen az összes gondolati fázis: a tervezés, a helyettesítés, a feltételes mód használata, valamint az előbb elkezdett mondóka befejezése.

Most nem hallom biztos állnak

jóllaktak már bóbiskolnak

Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket

hogy a farkas

Sírni kéne énekelni

éjnek lenni

nem is lenni

csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás

Még csak öt fát megyek s akkor

„Ördögborda ördögborda

mézes lett a mackó orra”

Szól a csengő most is hallom

Jól eljöttem Hol a tisztás

Innen még visszatalálok

Morzsát hintek

gallyat török

nevemet a fába vésem

Az újabb szakaszban már a narráció váltja fel a belső monológot. A tárgy (a lovak keresése) átlényegül – végeredményében a beláthatatlant teszi láthatóvá ez a vers elejétől eltérő, immár példázatos narráció. De ez a láthatóvá válás a felnőtté válás eredményeként, a remények, a tervek szertefoszlásaként kiábrándító:

Szól a csengő most is hallom

folyton hallom hallom régen

Hallottam az anyaméhben

Ebben a három sorban megváltozik a vers alanya is. A kisgyermek lírai énné, a példázat pedig önmegszólítássá válik:

Megvár a nap

meg a nyárfák

Róka-alkony farkas-éj

haladj tovább fától fáig

biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod

Hold világol a tisztáson

Már a hold is lemenőbe

Morzsáid felcsipegették

gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif

Száraz ágon csüng a csengő

lovad farkas tépte széjjel

Dzsungel már az erdő

Anyatej

Hangyatej

A kezdeti perspektívában a reményét eleinte őrző, majd azt fokozatosan elvesztő gyermeké a főszerep, és a narráció csak keretet ad a történetnek. Ebben a szakaszban viszont a narráció kerül a középpontba, tulajdonképpen deklaráltatik a reményvesztettség. Ez az én mindent destruál: a csengőszót, a világosság érzetét, a holdat, az útjelzőnek hátrahagyott jeleket (az elszórt morzsákat, a letördelt gallyakat, a fába vésett nevet). Végül az elveszett lovak halálának képével maga a keresés válik céltalanná, a szakasz utolsó szavai pedig a gyermekkor védettségét destruálják.

A vers adta példázatot a befejező szakaszok fogalmazzák meg:

Elszisszent az út alólad

Nyárfák félelme ülepült

homlokod pólusaira

De csak tovább fától fáig

Nincs az a film az a magnó

vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak

hurkot himbáló filozófusok

„C’est la vérité monsieur”

„Die letzte Lösung mein Herr”

„Fél tizenkettő

bolond mind a kettő”

Tovább tovább fától fáig

magad lopva

botladozva

Anyatej

Hangyatej

Ecet

Az előző szakasz destruktív gondolatvilágához még kapcsolódik egy sor („elszisszent az út alólad”), de itt új értelmet nyer a kifosztottság érzése. A reményvesztett létnek nem a reményt adja vissza ez a lírai én, hanem a remény elvesztésének és a küzdelem magatartásának elfogadását hangsúlyozza. Ennek a szakasznak a legjellemzőbb sora („Tovább tovább fától fáig”) háromszor is ismétlődik, mintegy a vers kulcsmondatává válva. A befejezésben az utat, a keresést látvánnyá emeli a narráció („magad lopva / botladozva”). A vers utolsó, egyszavas sorai („Anyatej / Hangyatej / Ecet”) az előző destruktív szakasz ismétlései kibővülve az ecet fogalommal, de itt már ezek a sorok a harmadik szakasz példázatának tükrében értelmezhetőek: a felnőtté válás – ami a kényszerű sors vállalása is egyben – garantálja a megmaradást. Másképp fogalmazva: a hajdani anyatej ma már ecet, de élni kell „tovább tovább fától fáig”. Élni kell az egzisztenciál-filozófiák tételeit is elvetve (a francia és német szövegek a „hurkot himbáló filozófusok” dekadens létfilozófiáira utalnak). A verskompozíció egészét kétféleképpen lehet értelmezni. Az első szerint a lírai én a gyermekkor egy keserű emlékét állítja párhuzamba a felnőttkor általános keserűségével; a kilátástalansággal áll itt párhuzamban a József Attila Eszmélet című versének tizedik versszakában megfogalmazott „meglett ember”. A másik értelmezéshez kapcsolódik néhány a Fától fáignál korábban írt Kányádi-vers:

„Hóharmaton mezítláb jártam,

ólmos esőben bőrig áztam:

éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –,

mintha egy tisztás szélén mennék

fütyörészve, hol alkonyatkor

őzek ittak ezüst patakból.”

(Gyermekkor, 1959)

Az első versszak a kilátástalannak tűnő gyermekkori keserű emléket fogalmazza meg – utolsó sora köthető a Fától fáig mondókarészleteinek értelmezéséhez is. A második versszak a „meglett ember” perspektívája párhuzamba állítva a gyermekkori élménnyel pontosan úgy, mint a Fától fáig kompozíciójában.

Az 1962-es Álom című vers képeire még inkább reflektál a Fától fáig:

„Furcsát álmodtam az éjjel:

két csikót fogtam kötéllel,

két gyönyörű pejcsikót.

Szárközépig érő fűben

nyargalásztam velük, mígnem

egyik csikó elfutott.

És a másik, akin ültem,

azon nyomban, mint egy isten

olyan lánnyá változott.

De otthagytam – most sem értem –,

és kergettem egész éjjel

azt, amelyik elfutott.”

Itt nem a gyermekkori élmény adja a vers keretét, hanem egy – feltehetőleg – felnőttkori álom. Ebben a leírásban a lírai én ugyanazt a beláthatatlan keresést folytatja – és célját nem érheti el, csak beletörődhet a kilátástalanságba –, mint a Fától fáig kisgyermeke az erdőben. De a felnőtt álmában ez a kilátástalan örök keresés a létezés szinonimája, tehát a leírt álom „a valóság helyett mindig a megfoghatatlant hajszoló emberi lét allegóriájává mélyül”.

Ez az erdő-ló-vágtatás-kersés-félelem motívumrendszer először az Elszabadult, fut a lovam (1958) és az Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra (1956) című versekben jelenik meg Kányádi költészetében:

„Növeljetek bő sörényű,

táncos lábú, fényes szőrű,

szikrátrúgó szép csikókat,

jókötésű szálas székely

legények alá valókat.

Én pedig itt szilajítok

száz új csikó-gondolatot,

olyanokat, kiknek háta

nem tűr nyerget, nem áll hámba,

kipányvázni ne lehessen,

béklyót egyike se szeressen,

a patáik dobogása,

a sörényük lobogása

tüzet vessen, merre járnak.”

(Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra)

„Elszabadult, fut a lovam,

tapodja a kantárszárat,

szűgybe szeget fejjel vágtat;

fogjátok meg, ha tudjátok!

Fogjátok meg, kerüljetek

elejébe, hogyha mertek. –

Húsz esztendeje kiáltoz

segítségért ez a gyermek.

Dőlnek a fák; csattog az ég,

villog iszonyú baltája.

Vágtat a ló, sír a gyermek

a holdtalan éjszakában.”

(Elszabadult, fut a lovam)

Ezek a versek csaknem tíz évvel korábbiak, mint a Fától fáig; sokkal erőteljesebb személyes önkifejezés jellemzi soraikat. Ha összevetjük az Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra „száz új csikó-gondolat” sorát az Álom elfutott lovának képével, ha tehát a ló-motívum gondolatot, esetleg eszméket jelöl, a mondanivaló ismét példázatossá válik, bár a személyesség keretein belül: a kilátástalanságot adó eszmék céltalansága a valóság megragadása helyett – ennek allegóriája az Álom, a Gyermekkor és az Elszabadult, fut a lovam, a Fától fáig pedig betetőzi ezt a motívumrendszert nagy ívű kompozíciójával.

A fentebbi versek – csakúgy, mint a Rege – mind előzményei, előképei a Fától fáignak. A Rege átfogóbb jellegével mégis általánosabban fogalmaz ezzel az élménykörrel kapcsolatban. „A személyes élményből sarjadó sors-motívum a Regében mitizálódik egyetemessé. (…) a Regében megszűnik a személyes jelleg, az általános válik uralkodóvá.” A vers Arany János Rege a csodaszarvasról című költeményének motívumaira épül (a vadászat, a szarvasgím hajszolása). Az idő és a tér meghatározatlansága, a személytelenség, a lírai alany hiánya a Rege általános példázat jellegét teremti meg:

„Hallgatag lovasok poroszkálnak

valahol egy homályló erdő alján”

„Hány tavasz s hány nép virágzott el

a nyomokban, mióta jönnek!”

A példázat lemondó, remény vesztett megfogalmazása („Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre”) a jövőbe tekintő vezér szavaiban már megfordul: „de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie”. De ez a reményt adó emlékezet csak „szép áltatás”, amely „népet toboroz, történelmet teremt magának” – fejti ki Kányádi a vers folytatásában. A vers záró soraiban megjelenő lírai alany mégis a reményt adó önáltatást választja:

„Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,

valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.”

E nyom által, „az ő jelenével válunk mi is, utódaink is e befejezetlen történet jelen- és jövőbeli részeseivé – fölidézvén benne az éltető eszmények mítoszát”.

A Fától fáigban megfogalmazott anyatejből ecetté lett illúziótlan józanság a meg nem talált, elhullott ló tetemének képében, az identitásvesztés szimbólumaként fogalmazódik meg újra az 1981-es Sörény és koponya című versben. Itt már a kereső gyermek, a lírai alany háttérbe szorul, átadva helyét az elhullott állat naturális ábrázolásának:

„harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya

egymásra futott véres kis vagonjai

el sem kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek

széttaposott sarából torozó legyek

s a szakadék szélén sebtében kirakott

zabálás sürgette anyagcsere-nyomok”

A vers zárása teszi csak egyértelművé, hogy ugyanaz a motívumrendszer (az elveszett lovait kereső kisfiú) a költemény alapja, mint a Fától fáig verskompozíciónak:

„mint akire önnön halála alkonyul

úgy állok olyan vigasztalanul

s a dögre settenkedő farkasok

szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok”

Nem az állat elhullása, hanem a biztonság, az identitás elvesztése itt a megrendítő, ez váltja ki a zokogást. A „dögre settenkedő farkasok” pedig egyértelműen a közösségi és személyes sors ellen irányuló veszélyt jelképezik. Az 1980-as évek diktatórikus viszonyaira reflektáló vers – ha figyelembe vesszük a ló és a zokogó lírai alany (a kisfiú) eddig vázolt szimbolikus jelentésrétegeit – a közösségi identitás válságával párhuzamba állítja a személyes identitás elvesztésének lehetőségét.

Kányádi Sándornak a ló-gyermek-erdő-keresés-félelem motívumkörrel „van bátorsága minden rettenettel illúziótlanul szembenézni. Fától fáig című kompozíciójának gondolati mélységét éppen ez a szembenéző bátorság teremti meg.” Kétségek gyötrik, de képes ezeken felülemelkedve küzdeni még a nyolcvanas évek legnagyobb diktatúrájában is. Későbbi, kilencvenes évekbeli költészetében a személyes identitás kérdése összekapcsolódik a vallásos önazonosság vállalásával. Olyan jelentős versekben ad hangot e gondolatoknak, mint a Valaki jár a fák hegyén vagy a Szelíd fohász. Újabb köteteiben a lovait kereső kisfiú misztikus, népi hagyományokra is épülő jelképrendszerét pedig felváltja a transzcendentális és szakrális jellegű szimbólumok sora.