Farkas Gábor

 

Megérkezések

Iancu Laura költészete

 

A költészet regionalitása a kisebbségi irodalmakban markáns jelenség. Ahogy Kányádi Sándornak is vannak „Küküllő” versei, vagy Duma-István Andrásnak a Szeret mentéhez köthető művei, úgy Iancu Laura költészetében is felbukkan a csángó identitás meghatározottsága. Ez azonban nem teremti meg verseiben a szülőföld iránti érzések gazdag lírai önkifejezését. Inkább mint a mondanivalónak alárendelt motívum van jelen költészetében a „keleti magyar” sors. Első verseskötetének, a 2004-ben Csíkszeredán, a Hargita Kiadónál megjelent Pár csángó szónak a címe találó, de „a cím nem Iancu Laura versvilágának lényegét nevezte meg, bár szerencsésen hozzájárult a költő versei felé forduló figyelem fölkeltéséhez” – fejti ki Pécsi Györgyi.^[1]

 

Iancu Laura (1978, Magyarfalu) költészete tehát túlmutat a patriotizmuson. A személyiséget meghatározó identitást egy a szülőföldtől egyetemesebb, az emberiségre kiterjedő perspektívából szemléli. Verseinek ihletője az elhagyatottság érzésével való szembesítés, amely nem nélkülözi az öniróniát sem. Szigorú önmagához és nézőpontján keresztül ahhoz a világhoz, melyet ugyan hittel ábrázol, de ez a hit hol kétségbeesetten, hol lemondóan kéri számon a Teremtőtől a létezés ellentmondásait és az emberi félelmet.

Eddig megjelent kötetei két részre oszthatók: három könyve a néprajzkutató Iancu Laura műve – csángó népmesék, illetve fényképek gyűjteményei (Johófiú Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek. Velence, 2002; Magyarfalusi emlékek. Fényképmonográfia. A képeket gyűjtötte és magyarázta Iancu Laura, Budapest, 2005; Az aranyréce. Mesék Moldvából. Budapest, 2005), további négy kötete pedig a lírikusé és a prózaíróé (Pár csángó szó. Csíkszereda, 2004; Karmaiból kihullajt. Budapest, 2007; névtelen nap. Budapest, 2009; Életfogytiglan. Szeged, 2009). Három kötet után költészetében már lehet irányt felfedezni: „egyre pontosabb, egyre szikárabb, egyre pőrébben mutatja, méri magát a mindenséggel, egyre megszenvedettebben kísérti a lehetetlent”.^[2]

 

A Pár csángó szó verseiben is már tematikusan megragadható, miről akar vallani – a léthelyzetet, elhagyatottságot és az ezzel járó félelmet fogalmazza meg soraiban.

 

 

Egység

 

Magasan virító hitek

Csapdájába esett

Reménykedő koldus

Kezemben izzik érintésed

Emléke

 

Enyém vagy félelem

Egészen enyém

 

A fent és a lent ér itt össze, alkot „egységet”. Az elérhetetlen hit, amely már nem keres tovább; mondhatni, az út, vagyis a hit vége: „csapda”. És az út szélén a megvilágosodást remélő „koldus”-hitű alany, aki az utat akarja járni, mert megérintette a hit. A vers utolsó soraiban a félelem teljes birtoklása („Enyém vagy” – „Egészen”) egyben a félelem leküzdését is jelentheti, hiszen ha valamit birtoklunk, rendelkezünk is felette, tehát legyőztük. Ezáltal a cím utalhat a megszerzett hit és a legyőzött félelem egységére is a lírai énben. Amíg az Egység az úton való létet fogalmazza meg, a Magány című vers a megérkezést.

 

 

Magány

 

A Hold arcán más vagy

Egy és szükségtelen

Midőn eloszlik benned

Jövőm

Játéka maradsz az égnek

 

Szeretlek

Bujdosik bennem

Isten és tatár

Harcmező a lényed

Létemnek odúja maradtál

 

Megérkeztél mint a magány

 

A megérkezés persze nem egyenlő a megnyugvással. A megszólított kiismerhetetlen: „más vagy”, „Játéka maradsz”, de a vers alanya jövőjét mégis hozzáköti az egy és szükségtelenhez. Ez olyan érzelmi feszültséget teremt, amit a második versszak ellentétei csak növelnek: „Szeretlek – Harcmező a lényed”, „Bujdosik bennem/Isten és tatár”. A két záró mondat („Létemnek odúja maradtál / Megérkeztél mint a magány”) létösszegző, egy elfogadott szorongást, elhagyatottságot fogalmaz meg.

 

Iancu Laura második, Karmaiból kihullajt című kötetének versei az identitás és az írás kapcsolatát vizsgálják az utazás – vagy repülés – szimbolikus ábrázolásával (a madár a kötet összes ciklusában visszatérő motívum). A versek többsége „összekapcsolja a térnek, az időnek és az írásnak a problematikáját. A kötet egésze ezen összefüggésrendszer miatt válik egy kalandos utazás tárgyává.”^[3]

 

A madár mint jelkép az elérhetetlent szimbolizálja. Főleg a néphagyományban, de áttételesen az irodalomban is fellelhető. Iancu Laura esetében – ha szülőföldjét és néprajzi kutatásait veszem figyelembe – jó példa erre egy régi csángó népdal:

 

E kertemben egy madár,

Keringetem, de nem vár,

Jaj, estenem, de nagy kár,

Hogy ez engem meg nem vár

 

Várj meg engem te madár,

Mert magadra maradál,

Csirip-csirip, te madár,

Mert magadra maradál.

 

Találunk erre párhuzamot a Karmaiból kihullajt ciklusaiban: „már csak a madarak szállnak / tenyerünkben férgek motoszkálnak” (Özön lét után) – az élet elmúlása áll itt szemben szimbolikusan az elérhetetlen örök életet is jelképező madarakkal; „gólyák araszolnak időnkben” (Most ülj le); „elrepültek a madarak / atyám kihűlt mielőtt / megkeltem volna” (Átmenet előtt) – itt is az idő múlását jelenítik meg az elrepülő madarak, megelevenítve a születés és a halál kettősségét a szülő-gyermek párhuzammal.

A repülés és az idő összekapcsolása nem új az irodalomban, de ebben a kötetben egy harmadik fogalommal, az írással alkotnak tematikus rendszert a kezdet-vég, emlékezés-feledés jelentésű szimbólumok: „a végben nincsenek irányok (…) apadnak már a sorok” (irányok); „ellenségeim a szavak (…) elöl már semmi, de utolér az idő (…) karmain a szent holló / átöleli a homályt / nem szó ez, és nem is álom” (frázis) – mindkét vers az írás elégtelenségét fogalmazza meg azáltal, hogy kimondja: a szó nem fejezhet ki mindent. Ezért homályos a jövő, a halál, ami csak az idő múlásával érzékelhető. Ez a gondolatmenet határozza meg az összegző jellegű Aztán megszoktuk című verset is:

 

„Megemlékszünk az idő nagy tetteiről

nyelvbotló szerkezetek

keretei között, nyakkendős mondatokban

súgjuk reklámosan: megszoktuk az újat,

szimatolni a múltat,

lám, dús jelenünk megválaszolja-e

az örök jövő kérdéseit”

 

Létösszegzés, korkritika, az írás (a megszólalás) feladatának megkérdőjelezése, de egyben meghatározása is a vers: a múlt megidézése és a jelen nagyvonalúsága, sokszínűsége nem elegendő ahhoz, hogy minden kérdést megválaszoljon.

A Karmaiból kihullajt című kötet egészét az utazás szóval lehetne jellemezni. A tér és az idő végpontjait az írás köti össze, megidézve költőelődöket is (Nagy László – Élet a hajnalban; Pilinszky János – Mozdulat, Pilinszky; Ady Endre – Átmenet előtt). De ezek a végpontok megnyugvást még nem adnak, mert az identitás kérdéseire nem válaszolnak. A lehetséges válaszok azonban Iancu Laura harmadik verseskötetében már sejthetők.

 

A névtelen nap című kötetben a személyiség és önazonosság, létezés-elmúlás, hitvallás fogalmakkal jellemezhetőek a versek. A tematikus sokszínűség helyett az elmélyülés érzékenysége jellemzi. Gondoljunk a zongora billentyűire: ugyanazt a hangot hányféle intenzitással lehet prezentálni attól függően, mennyire erőteljesen nyomjuk le a billentyűt. Mély és erős intonációval szólnak ezek az alkotások, olyan tartalommal, amely ugyan nem új a költészetben, de nem róható fel hibaként, hogy Iancu Laura kötődik a hagyományokhoz. És itt elsősorban nem az erdélyi-moldvai hagyományokra gondolok, melyekhez eredete köti, hanem arra az attitűdre, amely Pilinszky János vagy Simone Weil munkásságát jellemzi. Olyan erővel önmarcangoló és mégis annyira humánusan hívő, amely már-már elbizonytalanító hatású – éppúgy, mint Pilinszky verseiben. „Sötét fények között tájékozódik költemény és olvasója; a létezés itt szakadatlan drámaként, a kiszolgáltatottság kiváltságos alkalmaként tűnik föl: Iancu Lauránál nem lelni példát a hézagtalan idillre”^[4]

 

– fogalmaz Halmai Tamás. Ezért is vonzódik az elégiához, de nem cél nélküli szomorúság ez, hanem egy identitását kereső létezés katarzis nélküli, viszonylag szenvtelen leírása:

 

„gyöngyszemeken lépked aki bujkál

akiben meghúzza magát a lét

 

megválik ékes tollától

a sorsszagú fák közt a veréb

nincs egyedül akit magára hagy az ég

körötte lopódzó kígyó az idegen

még boldog is lehetne – azt hiszem”

 

 

Minden a születéssel kezdődik, és a halálba tart. A két végpont között az e világi létezés mentális és materiális elemeit veszi számba a kötet első fele:

 

„éhes ki csak a földet eszi

és éhen hal az is akit

az ég etet”

 

„felhúzom egyszer

anyagból gyúrt arcom

virág nyílik majd rajta

 

sáros talppal szállok

fügefalevélbe”

 

A transzcendentálissal való közvetlen kapcsolat leírásai keverednek öniróniával ezekben a sorokban azzal a célzattal, hogy önmagában a vallás nem kielégítő, az átélt hit pedig gyakran könyörtelen – mint maga az ember, mikor már „minden galamb felszállt / hatalmas hordalék a világ”. A létezés megfelelő szinonimájává válik tehát az agónia:

 

„Isten néz olykor

hiába gyújtunk néki fényt

nem zavarja agóniánk”

 

A kötet második fele sem oldozza fel ezt az agóniát, csak személyesebbé válik a hangnem, mintha a belső én társalogna Istennel:

 

„nem játszom én veled, amikor

rád ijesztek,

te csuktad sötét ajtód rám, így

kerestelek”

 

A kötet utolsó fejezetében az önmaga identitását és Isten megértését kereső én abban az emberi közösségben talál önazonosságra, amely szülőföldjén él. Olyan fogalmak szövik át e verseket, mint a nemzet, szülőföld (igaz, sötét iróniával a szünőföld fogalommal társítva), hazafelé, csángó, magyar, gyermekkor. Az individuum küzdelmei helyett tehát a sorsközösség felvállalása kap nyomatékot.

Iancu Laura harmadik kötete nem mérsékelt, de mégis kimért határozottságú. A sokszor szenvtelen hangnem mögött drámai feszültség lappang, mégsem hagyva, hogy az olvasó csupán befogadója legyen a végkifejletnek. Mint ahogy Pilinszkyt vagy Simone Weilt sem lehet önátértékelés vagy a létezésen való eltöprengés nélkül olvasni, ez a kötet is olyan kérdéseket feszeget, melyek az olvasót személyes, átélt válaszokra késztetik.

 

A Moldvai Magyarságban megjelent leveleiből összeállított Életfogytig(lan) című kötetben a Iancu Laura lírájában felfedezhető vallomásos és elvont tárgyias jelleg ötvöződik prózai formában. A fiktív levelek megszólítottja – Erzsike néni – bármelyikünk lehetne, így válik személyessé kapcsolatunk a levélíróval, ezáltal lehetünk elfogulatlan befogadói gondolatainak. A kötet – prózai formája ellenére – lírai hangvételű, Iancu Laura a levél formát is költészetének rendeli alá. A névtelen nap esetében említett Simone Weil-i hatás itt még jellemzőbb. Egy-egy elbeszélés – például Bácsi István, a kántor, vagy nagyanyja, az „őszné” története – ad alapot a szövegekben egyetemesebb, olykor megrendítő gondolatok kifejtéséhez: „Ne hagyjuk múlni, hanem telni engedjük az időt. A múlás, az elmúlás az elszegényesedés útja, a telítődés a gazdagodásé.” Az idő, az írás problematikája – akárcsak a Karmaiból kihullajt verseiben – tartalmi kohéziót alkot a levelekben. A kötetben vannak közmondásként is értelmezhető kijelentések: „A folytonosságban élő ember azonban úgy él, mint aki egyszer él. A mának él.”; filozófiai igényű kérdésfeltevések: „Vajon tudunk-e és szabad-e különbséget tenni az állandó s az egyszeri értékek között?”; vallomások: „kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban”. Eszmefuttatásaiban Iancu Laura olyan elődök – Németh László, Pilinszky János – szavait is idézi, akiknek értékrendje, a világról alkotott képe azonos a levelekben megfogalmazott elvekkel.

 

Vélhető, hogy Iancu Laura egy kisebbségben élő népcsoport, a moldvai magyarság szülötte és ezért jellemzi költészetét az identitáskeresés, de akkor gondoljunk arra is, hogy a XX. század létidegen folyamatai miatt lassan mindenkinél megkérdőjeleződik a hovatartozás, a gyökerek jelentősége. Az identitás elvesztése tehát világjelenség, azaz az egész emberiségre jellemzővé vált. Bármennyire individuálisak ezek a versek, levelek, ilyen tekintetben mégis értelmezhetőek közösségi líraként: a bensőben megélt fájdalom érvényesül világunkban kollektív élményként – ezt tükrözik mélyen hívő moralitással; egy egyetemes érvényű identitást fogalmaznak meg: a hitvallás adta összetartozást. Ahogy maga a költő fogalmaz: „Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.”

 

¹     Pécsi Györgyi, Kiűzetés, oltalomkeresés, In: Bárka 2008/3.

²     Ferenczes István, Utószó, In: Karmaiból kihullajt. Iancu Laura, Bp., 2007.

³     Kovács Flóra, „Kicsi madár, miért keseregsz az ágon?” (Iancu Laura: Karmaiból kihullajt), in: A Hét, http://ahet.ro/content/view/3510/84/

⁴     Halmai Tamás, Az ég utolsó szava, In: Bárka 2009/6.