Ébert
Tibor
Kicsi jegyzet a Nagy Könyvről
„A kultúra minden munkája az élet értelmezése – megvilágítása,
magyarázata vagy exegézise. A kultúra – művészet, tudomány
vagy politika – kommentár, az életnek az a módja, melyben az,
mintegy önmagára visszaverődve, kicsiszolódik és elrendeződik.”
José Ortega y Gasset
Tulajdonképpen: legfeljebb közepes. Tulajdonképpen: elégséges. Tulajdonképpen: folytathatnám a minősítést – inkább visszaminősítést. A Nagy Könyv kampányról (hisztériáról). Bár elismerem nemes, kísérletező szándékát. És tulajdonképpen: egy kissé szégyellem magam.
A Nagy Könyv brit kezdeményezése nálunk is médiakreáció, kultúrcirkusz, amolyan könyvdefilé. Kultúrafalás, lobbizás – a média eszközeivel – profitkörítéssel, ízekkel – vedd és edd és emészd meg olvasd. Tulajdonképpen szemfényvesztés. A kultúra tartalmi vására, önáltatás, csábító öncsalás, önigazolás, irodalmi és álirodalmi csinnadratta… Nagy Üzlet.
…
Érték, minőség… kritériuma… Olyan, mint a Szépség definíciója. Nehéz, rendkívül nehéz, kényes, mondhatni sziszifuszi vállalkozás, enigmatikus is, és a rejtély továbbgöngyölődik. „Szép, ami érdek nélkül tetszik”, mondja Kant. És csak ennyi? Ennyi? A meghatározás számtalan variációja: lehetőség… és igazság. Nos, nehéz dolog az értékítélet. Mert rengeteg az összetevője. Az én számomra – átvitt értelemben – az igazi érték – lényege és szimbóluma – olyan (hogy metaforikusan fejezzem ki magam), mint egy önmagáért szóló kamarazene, vonósnégyes, szonáta, Schubert-dal, Bach-korál. (Ding an Sich?) Az érték önmagában hordozza karizmatikus lényegét, egyediségét, kisugárzását, hódít, terjeszkedik, manifesztálódik. Bizonyosság. Kételyekkel… Hadd idézzek ismét: „Omnibus dubitandum” (Hegel). Vagyis mindenben kételkedni kell. És akkor ez alól nincs kivétel.
…
Az, hogy az angolok mit olvasnak, melyik a legnépszerűbb szerzőjük, regényük, számomra legfeljebb statisztikai érdekesség. Az Ő ízlésük, műveltségük, szellemiségük, az Ő ügyük, az Ő váruk. És az, hogy mennyiségileg legyőztük őket – amit büszkén hangoztat a média –, bizonyos szempontból érdekes, és mutatója lehet valaminek. De vajon versenyben kell-e lennünk? És művelődési hányadosunk feltétele?
Ismerem a franciák, németek, angolok művelődési ismereteit, kapacitásukat, hosszabb ideig éltem ott, őszintén, minden elfogultság nélkül állíthatom, akár állampolgárokról vagy értelmiségi elitről van szó, semmiben sem vagyunk hátrányban, nem vagyunk műveletlenek velük szemben. Sőt! Olykor humán ismereteik, történelmi-földrajzi-irodalmi-művészeti-zenei szférában rendkívül felületesek, hézagosak, hiányosak, gyengék, sokszor siralmasak, tévedésekkel, nem tudással tele. Európaibbak vagyunk „jövevény” európaiként.
…
No de maradjunk a mi versenyünknél. Nagy Könyvünk történeténél.
Vizsgázik az olvasó, a résztvevő, diák, felnőtt, öreg, fiatal… sokan, több százezren, vizsgázik az egész ország. „De gustibus non est disputandum.” Valóban. Elindult a verseny: akarva-akaratlanul sok-sok szempont ütközik, tudás, szellemiség, gondolkodás, hagyomány, műveltség, összehasonlítgatás, statisztikai tényezők, előítéletek, hatások… Hogy megszülessen a Nagy Könyv. A Könyvek Könyve. A Legnagyobb Könyv. A Legeslegnagyobb Könyv. A Hatalmas. Az Óriási. A Csoda. A Csodák Csodája. A Prima Primisszima. A Bibliák Bibliája (népszerűségben). A Legeslegleg-legnépszerűbb Olvasmány. Az Istenség. Néhány más, (immár degradált) könyvtárs kíséretében: ők a kisebbek, apródok, még kisebbek, még-még kisebbek. Álkönyvek, álálistenek, könyvecskék… és így tovább visszafelé, lejjebb, egyre zsugorodva értékekben, popularitásban… (Valójában micsoda meggyalázása ez a kultúrának, értéknek… amely nem versenyszféra, nem szabadpiaci verseny… Egyszerűen csak emberi kifejezés, szükséges megnyilvánulás… az univerzum, élővilág egyik csodája… a revelációk revelációja…
…
A Nagy Könyv. A Nagy Profit. A Nagy Biznisz. A Médiakreatúra.
A Nagy Könyv homonculusa. A Megszületett. A Feltámadott. A Megteremtetett Gondolat-Szépség-Nagyság-Érték kvartettja (vagy sextettje, oktettje… mert bővíthetők a fogalmak).
…
De hol marad például Goethe, a szellemóriás? Őt kifelejteni olyan, mint Beethovent kivenni a zenéből. Hol maradt szegény Cervantes Sancho Panzájával, hol Boccaccio… s a századok többi Óriása alapműveikkel, németek, franciák, angolok, skandinávok, oroszok, a mundus neves alkotói, a 19. század irodalmi burjánzása? Zola, Maupassant, Balzac, hol maradt Kafka, Proust (!!), Hrabal, Mrożek, Szolzsenyicin, hol Joyce, aki nélkül nem létezik modern irodalom, rengeteg név, sok-sok remekmű, és hol a mi csodálatos Krúdy Gyulánk, na meg Szabó Dezső, ez az erőteljes egyéniség, stílusvirtuóz drámai töltetű művével, Az elsodort faluval?… Sorolhatnám a névsort, neveket, műveket… És egyre inkább elszomorodom. Nagy-nagy űrt érzek magam körül. Nagy-nagy hiányt bennem, benned, bennünk.
De talán nem is az a baj, hogy kimaradtak, száműzték őket, nem jutottak tovább a selejtezőben, (talán) elfelejtették őket (?), hanem hát, hogy kik kerültek, kerülhettek helyükbe. Neveket nem említek, pedig van belőlük jó néhány: akikért a média is mindent megtett olykor unfair eszközökkel, hogy talpon maradhassanak, ragyogjanak kicsi fényességükkel.
A média hatalma, ereje képes a kitűnőt, zseniálisat degradálni, elsüllyeszteni és fordítva, a középszerűt, esetleg gyengét felemelni, trónus felé lökdösni. A tisztelt zsűri bizony mindent (vagy legalábbis sok mindent) elkövetett,, hogy néhány Nagy Könyv-aspiránst benyomjon a középmezőnybe, a 100-ak klubjába. Nem eredménytelenül. Természetesen nem Kosztolányira, Babitsra, Móriczra gondolok.
A Nagy Könyv versenye: ítélet is, bizonyítvány, tanúsítvány. Jó, hogy ott van közöttük Mikszáth, Gárdonyi, Jókai és még néhány külföldi remekmű. Nagyon jó.
Mégis. Ennyit érünk, ez az értékítéletünk? Ennyi a művelődési hányadosunk?… Ennyi? Ilyen?
És ez tulajdonképpen egy kissé szégyen, valamiféle bukás is, önmagunk szereptévesztése…
„Erős képzelet szüli az okokat” (Montaigne). A tények.
Bocsássanak meg (talán haragos) őszinteségemért…
A játék folytatódik, mert játszani kell…