Ébert Tibor
Karácsonyi kések (Álom)
Dávid Gergely késes-műköszörűs becsenget a negyedik emelet háromba.
– Menjen a fenébe, még ilyenkor sem hagyják békén az embert – kiabálnak rá, és becsapják az ajtót.
– Még egy emelet van hátra, aztán mára befejeztük – gondolja Dávid Gergely, és megindul felfelé a lépcsőn. Új ház ez, nemrég épült, de a liftet nem veheti igénybe. – Karácsony, megint karácsony – mondja magában, és leheletével leolvasztja a fagyot az üvegről.
Három óra múlt néhány perccel, amikor kilép az utcára. Kucsmáját mélyen a homlokába húzza, és egykerekű kocsijával megindul a híd irányába. A kerék nyomot hagy a hóban, vastag szalagot maga után, melyet lépéseivel gömbölyít Dávid Gergely, ahogy megy hazafelé Ligetfalura. Csend ólálkodik a házak falainál. Balra tér, amerre a villamos fordul csikordulva.
– Fát kell még vennem – mondja Dávid Gergely. A szél arcába szórja a hópelyheket. – Mínusz tizenkét fok, szép karácsony – motyogja.
A hídon erősen fúj a szél, sötétlila az égbolt Hainburg felett, megindult a zajlás, nemsokára befagy a Duna, felhők kergetőznek a vár körül. Jó tíz percig tart, amíg a PTE-pályához ér. Innen még körülbelül negyed óra a Rozmaring utca. A vasúti töltésnél a járdához támasztja a köszörűs kocsit. Bemegy az udvarra karácsonyfáért. Macó már készülődik, indulásra készen, kabátját gombolgatja.
– Neked is korán jut az eszedbe, Gergő.
Dávid Gergő előkotorja kabátja alól, a kötényből a tárcát.
– Adsz, amennyit adsz… úgyse vesz már senki.
Dávid Gergely az asztalra önti fércelt tárcájából a filléreket.
– Valóságos templomi persely – mondja az árus, arcában jókedv gömbölyödik. – Jó-jó, hagyd, elég… Minden jót, kellemes ünnepeket, Gergely.
Dávid Gergely hazaér. Begyújtja a kályhát, leül eléje, s a rács előtt dörzsölgetni kezdi gémberedett kezét. A lángok árnyékokat dobnak a falra, ott megnyílnak, hajladozva ugrándoznak jobbra-balra. Az udvaron valaki vizet vesz, majd megint csöndbe tompul az est. Dávid Gergely egy lapát szenet dob a tűzre, aztán a fiókból előveszi újságpapirosba csomagolt szalonnáját. Szeletelni kezdi, katonákat vág, késére szúrja.
Kenyeret tör. Nem gondol semmire, csak eszik jóízűen, mind mohóbban. A kályha lassan bemelegíti a helyiséget.
– Hát persze, ma karácsonyest van… Karácsony – dünnyögi később. – Majd elfelejtettem. Ka-rá-csony – húzza szét szótagolva. Kimegy, s az ajtó elől behozza a karácsonyfát. Felemeli magasra, a lámpa elé.
– Silány kis fenyő – nevet. Megelégedéssel egy cserép földjébe nyomja. Ez a cserép föld már évek óta az ablakban áll elszürkülten a belehullott portól, mészszemcséktől, virág, növény nélkül, üresen.
– Így is szép, így csupaszon. – Beleszagol a gallyak közé. – Hegyek tiszta illata. A Kárpátoké. Kár volna rágyújtanom. – De azért rágyújt, mélyeket szippant a cigarettából, s körülsétálja a fát.
A szekrény tetejéről leveszi a kopott, lila bársonydobozt. Felkattintja. Nézi, nézi…
– Sejtelmesen csillogtok, ünnepre várakozón – mondja Dávid Gergely, és az asztalra helyezi a nyitott dobozt. Kések, pengék vannak benne. – Díszeim – két ujja közt tenyerébe fektet egy vékony pengét. – Solingeni, sheffieldi? Az isten tudja, de erős, éles. – És belenéz a penge vakító csillogásába.
A cukorspárgát kilenc egyenlő részre vágja. Átköti a kések, pengék fogóját. Elég sokáig elbíbelődik ezzel, és amikor elkészül, nagyság szerint odarakja őket sorjában a fenyő elé.
A legkisebbet a karácsonyfa egyik felső gyönge gallyacskájára akasztja. Forog-forog a penge, csillogást szór szét mozgásával, rátekerőzik, átfonja, lecsúszik róla a fény. Dávid Gergely megvárja, míg teljesen megáll. – Azt mesélték, ezzel valaki felvágta az ereit – suttogja. – Én megvettem és őrzöm. Egy lány…valóban olyan karcsú, mint egy lány.
A hal formájú kést alája akasztja. Hideg, metsző a fénye, akár a téli éjszaka csillagaié. Dávid Gergely hátralép, nézi, elnézi a kettő csillogását.
– Találtam, enyém lett…
A tömzsi nyakú, kissé csúcsíves pengét az ablak felőli ágra akasztja, a vége az alsó ágat metszi. – A bajonettnek volt ilyen színe, amikor zsírral kentem, meg a templomtoronynak Szeliben, ha rátapadt a köd…
– Díszeim – suttogja Dávid Gergely –, angyalok dísze, üveggömb lobbanása, az Isten ragyogása. Ma angyalok járnak, betérnek talán hozzám…
Az agyonsmirglizett, kissé csorbult szélű kést az alsó gallyra akasztja. Melegen csorog végig rajta az izzó széndarabok kályhából kilövellő tüze. – Sárga szaloncukor… arany szaloncukor… betlehemi kunyhó párája… Glória…glória… dicsőség… Kenyérsütő üstököse – Dávid Gergely keserűen felnevet.
A hetedik megint hűvös, mint az őszi pocsolya rövid mélye a sáros országúton.
– Ez a cirádás kés véletlenül maradt nálam. Mikor fél óra múlva visszavittem megélesítve, kiköszörülve a virágkereskedőnek, akkor vitték el őt az üzletből. Teste, mely hozzám ért, himbálózott, szélben imbolygó üres ágként, szakadt szárítókötélként. Alkonyatszínű ciklámenek maradtak a polcokon, meg hófürtű orgonák.
Mielőtt az utolsót elveszi az asztalról, ismét rágyújt. A kályhához megy, és a falnak támaszkodva belenéz a tűzbe. Üres közömbösséggel áll ott. Majd darabokra tépi a szalonnapapírt, belehullajtja a tűzbe. Megvárja, míg sercegve elég. Kintről lépteket hall, messziről egy rádióból orgonán Mennyből az angyalt. Vár.
A karácsonyfáról mozdulatlanul csüngnek a kések meg a pengék. Végül az utolsót is elveszi az asztalról. Egyszerű fanyelű kés: bugylibicska. Kissé végighúzza ujja szélén, érzi a tizedmilliméternyi sorsot a bőrén. Forgatja, tenyerébe zárja, szeméhez emeli. – Ez nem volt senkié, a vásáron kaptam, Somorján – mondja Dávid Gergely. – Magamnak köszörültem meg fényesítettem. – Mintha távolba révedezne. És nem akasztja a többihez. Óvatosan az asztalra fekteti.
Levág egy darabkát a szalonnabőrből, rágcsálva szívja sós ízet sokáig, a díványra fekszik. Nyakára kulcsolt kezekkel a tüzet bámulja. A karácsonyfán lassan kialszanak a fények acéljai. Kint havazik, puha fehérségen vakít a szeretet.
– Tíz koronát sem kerestem két nap alatt… – Dávid Gergely magára húzza a pokrócot, és a fal felé fordul. Két nap múlva, karácsony után ismét köszörül, élesíti a késeket, pengéket.
Elalszik. Azt álmodja, hogy a fanyelű bugylibicska megáll a szívében…