Ébert Tibor

Történelmi paradigmaváltás

A Nagyhatalom Nagy hatalmú Vezetője elhatározta, hogy megajándékozza feleségét, ki/le/cseréli bolyhos pamutszövet barhentnadrágját selyemre, szaténra, nejlonra. De ehhez a másik Nagyhatalom segítségére volt szüksége, tudta, engedményeket kell tennie sok mindenben, az emberi jogok kérdésében, az emberek szabadságának garantálásában, utazásokban, át kell értékelnie a szabadság fogalmának számos kérdését. Ára, nagy ára volt a cicabugyogó barhentnadrág ki/lecserélésének. Megkezdődtek a hivatalos, titkos tárgyalások… A Nagyhatalom Nagy hatalmú Vezetőjének sietnie kellett. Közeledett a születésnap, jubileumi anniversaire, felesége legfőbb kívánságának, a megígért ajándéknak a beteljesülése. Az országban nem lesz több barhentbugyi, bolyhos nadrág, felváltja a selyem, szatén, nejlon sokszínű garnitúrája, az izgatóbb, a szexisebb, az áttetszőbb, ízlésesebb, higiénikusabb… Folytak a tárgyalások, s a másik Nagyhatalom egyre többet követelt – szinte zsarolva –, egyre több szabadságot, emberi jogot, jogokat, úgynevezett demokráciát, liberalizmust… A tárgyalásoknak nem volt szabad megszakadniuk, Nagy hatalmú Vezetőnk egyre több engedményre kényszerült, hatalmát kockáztatva: a bugyiért, a bugyikért. Azért, hogy megszűnjön, eltűnjön a cicabugyogó. Tüntetések, tüntetők a barhentnadrág ellen és mellett. A lakosság két részre szakadt szinte, a kérdés gondolata, filozófiája átalakította a közvéleményt, a társadalmat. Fel is vonultak táblákkal, zászlókkal, transzparensekkel… Éljen a barhent, vesszen a barhent, nem kell a selyem, nejlon, szatén, éljen a pamutnadrág, le a barhenttal, le a selyembugyikkal…Pazarlás, luxus, pénzkiadás…Éljen a éljen a szatén, a selyem…Barhent a szabadság, selyem a szabadság. Barhent a múlt, barhent a jövő. Barhentet! Selymet! Selymet, nejlonszatént… Barhent, barhent, skandálták. Selymet, selymet, kiabálták, ütemezték csoportosan.

Kitört a bugyiforradalom. A bugyiért, a bugyi miatt, a bugyi ellen. Forradalom, amilyen egy forradalom.

S aztán. Megérkezett az első szállítmány. A új bugyikkal. Dobozokban, ládákban. Sok-sok doboz, láda szokatlanul díszesen becsomagolva. Csendesedtek a szenvedélyek. Azért is, mert kíváncsiak voltak. És lecsendesedtek. Az első nem barhentbugyit a Nagyhatalom Nagy hatalmú felesége vette fel. Gyönyörű csipkézett selyembugyit. Odaállt a tükör elé és sokáig nézte magát. Mosolyogva, cinkosan, boldogan, győztesen… És egyre többen vették fel az új nadrágokat. Kéket, rózsaszínűt, sárgát, feketét, zöldet, virágosat… És azt mondják, megszületett az országban a szabadság, az emberi méltóság, a szabadságjogok Eldorádója. Új történelmi paradigmaváltás. Az új bugyik szárán érkezett.

A Nagyhatalom Nagy hatalmú Vezetője sokáig uralkodhatott. Béke honolt, nyugalom, egy asszonynak, a feleségnek köszönhetve mindezt, aki naponta kétszer váltotta selyem-nejlon-szatén nadrágját – elgyönyörködve benne.

(Igaz: voltak még barhentimádók szektaszerűen, titokban reménykedtek a barhent bolyhos nadrágok feltámadásában.)

A cserepes

Nézte a cserepet. A cserepeket. Megvilágította őket a nap. Némelyikük vakítóan fénylett. Megszámolta volna őket, de nem tudott számolni. Arra gondolt, hogy egyszer még becserepezhetné az égboltot. De ahhoz rengeteg cserép kellene, nincs is annyi a földön. Különben is egyre kevesebb a valódi, régi értelemben vett cserép, a divatjamúlt öreg cserepek. Ez a cserépfajta már kihalóban, gyerekkorában még sok volt belőle, a betűs, a címeres, a hódfarkú meg a többi hagyományos, sokféle, különböző nagyságú, formájú cégjelzésekkel, a tetőkön a szelek pecséteivel, szelektől kisikálva… Nézte a cserepeket. Öreg cserepeit. Aztán simogatni kezdte az egyik rücskös, feketedő cserepet. Megigazította, visszanyomta a többihez. Olykor elaludt a padlásokon a cserepek között, kicserepezték álmait. Hát igen, ellenőrizni, javítani kell őket.

A cserép sokáig cserép, ősi valami, jelkép, szentség, örökkévalóság… a cserép olyan, mint én, te ő… mindenki, mindenvaló… Elmosolyodott. Nem olyan, mint a mostani: pöffeszkedő, hivalkodó, öntelt… Felnézett az égre. Oda rengeteg cserép kellene, nem csak én számolnám ki őket.

Lehetetlenség. Pedig milyen gyönyörű volna a becserepezett égbolt, mint egy hatalmas kupola. Az én kupolám.

Kezébe vett egy cserépszilánkot. Hazaviszi a többiekhez, a gyűjteményébe rakja a többi letört darabkához. Emlékei. Az élete. A cserép és Ő ugyanaz… cseréptest, cseréphomlok, cseréparcok… cseréphalál, cserépfeltámadás… … …

És lemászott a tetőről.

Gazemberek

–Mit mondott? Ismételje meg! – szólt Lábas

–Gazember! – mondotta jól érthetően Répa.

Lábas pisztolyt rántott elő, és lelőtte Répát. – Azt mondta gazember vagyok, félreérthetetlenül. – Eltette a nadrágzsebébe a pisztolyt. – Pedig nem vagyok az.

–Tévedés történt? Ön szerint ki a gazember? – kérdezte Vakbél, aki éppen akkor fordult be a park bokrok szegélyezte tisztására.

–Ki?… Talán maga… – felelte hanyagul Lábas. – Igen, maga. Emlékszem…

–Én? Jó… – Vakbél a zakója alól géppisztolyt vett elő, s tüzelt. Szokványos lövöldözés… – A lelőtt Lábast Répa mellé húzta. – Géppisztolya csövén doboltak ujjai. – Tulajdonképpen nem történt itt semmi. Átlagos pufogtatás a szabályok szerint. Semmi egyéb.

Sörös az ellenkező irányból jött. – Maga lőtte le ezt a két embert?

–Csak az egyiket. Ezt – mutatott Vakbél Lábasra. – Azt mondta, hogy gazember vagyok.

–És mivel tudja bizonyítani, hogy nem az?

–Megöltem. Többször… sorozattal.

–Nekem is van sorozatom – mondta meggyőzően Sörös –, s akkor most én is bebizonyítom, hogy nem vagyok gazember – hangtompítós revolverével háromszor rálőtt Vakbélre. Majd Vakbél hulláját jobb kezével a többiekhez húzta. – Akik holtak, azok már nem tudják, ki a gazember.

–Á, jó napot – köszöntötte Radames, s eldobta cigarettáját. – Három hullája van? Egy, kettő, három…

–Három gazember.

–Biztos benne, hogy mindegyikük az?

–Ez a gazemberek találkozóhelye – nevetett Sörös.

–Helyes – szólt közömbösen Radames, egyetlen kemény lövéssel leterítette Söröst, és a holttestet ő is a többihez húzta. – Tulajdonképpen nem történik itt semmi. Semmi. – Körülsétálta az emberhalmot.

–Gazembereket pufogtatnak le a parkban. – Lehajolt, s mind a négy hullától elvette az iratokat. Fütyürészve továbbállt.

–Nem vagyunk gazemberek. Elvették papirosainkat, nincs nevünk, se születési évünk, se foglalkozásunk. Nem vagyunk gazemberek – mondották a hullák kórusban. Amúgy mozdulatlanul egymás mellett feküdtek.

Radames visszajött, követte őt Kréta.

–Ön gazember – mondotta Krétának.

–Mit mondott? – kérdezte Kréta. – Ismételje meg!

–Ön gazember!

S az éjszakában egyetlen pillanatra ismét egymásra torlódott a csend.