Ébert Tibor

A kék kötény

(1956. november 21.)

Fogalmam sem volt, eljuthatok-e a határra. Hirtelen elhatározással elindultunk a Déli pályaudvarra, hátha indul (még) szerelvény. És a szerelvény ott állt. Zsúfolásig tele. Ezen a vonalon nem sztrájkoltak a vasutasok, szállítaniuk kellett a menekülteket. Elindultunk. Kalauz sehol, csak cókmókos utasok, olyanok, mint mi. Egymáshoz verődtünk véletlenül, sorsszerűen, szükségszerűen. Hatan lehettünk: két dezertáló katona, az Operettszínház fővilágosítója és felesége, Csirike, meg mi ketten. Győr. Átszállás a másik szerelvényre, mely Sopronba visz. Még nagyobb a zsúfoltság. Megjelenik két gyanús férfi. Kérnék az okmányokat, személyit. Lehurrogják, megfenyegetik őket. Többen vagyunk, jobbnak látják, ha abbahagyják a kutakodást, eltűnnek. Talán leugrottak az éppen lassító vonatról. Sopron. Már besötétedett. Merre menjünk? Egyikünk azt tanácsolja, induljunk neki a határnak, vagy a Brennerbánya, a kisvasút még jobb, de ilyenkor az nem közlekedik. Tanácstalanság, okoskodások, ilyenkor az ember a legrosszabbat cselekszi. Belefutunk két határőrbe. Bevezetnek az őrsre, megnézik iratainkat, és azt tanácsolják, menjünk szépen vissza Pestre. Lehet, hogy cinkosaink. Kitárják az ajtót, akkor látom, milyen fényességet vág a benti lámpa a kinti sötétségbe. Szabadok vagyunk, de milyen szabadság ez? Eszembe jut (miért csak akkor, ott?) tanárom, barátom, egykori pozsonyi sorstársam – mindketten felvidéki menekültek voltunk annak idején –, Peéry Rezső, a soproni Berzsenyi Gimnázium igazgatója. Gyerünk, keressük meg! A gimnáziumi pedellus közli, hogy a tanár úr valamennyi diákjával már átmasírozott Ausztriába. Jó három héttel ezelőtt. De megadja anyósának a címét. Nehezen, de megtaláljuk. A konyhában alszunk, a gáz melegít szerényen. Kora reggel aztán átvisznek a Cseresznyefasor 7.-be, az erdészhez. Készségesnek mutatkozik. Nemsokára indulunk az erdőbe. Dombok, vonulatok. Favágók, égetnek is, füst száll. Fák, bokrok közt járunk, egyre süppedősebb az avar. Jó egyórányi járás után az erdész megáll, és közli velünk, odamutat egy völgyre, az ott már Ausztria. Gyorsan elbúcsúzik. Igyekezzenek, mondja, és eltűnik. Azt hiszem, mindnyájan éreztük azt a furcsa magányt, mely belénk kapaszkodott. Nem szóltunk egymáshoz. Szabadulni tőle, szabadulni innen!… Lefele megyünk a völgybe, de az ott még nem lehet Ausztria. A katonák azt bizonygatják. Egyikük a pulóverét húzza a kabátjára, hogy ne legyen feltűnő katonajellege. (Miért csak most?) Csirike éhes, enni akar. Majd ha túl leszünk, ehetsz, szól a fővilágosító. Ismét felfelé kaptatunk. Lehet, hogy az erdész becsapott bennünket? Műszaki zárnak, nyomsávnak kell lennie, mielőtt átmegyünk. A két katona előrekúszik, mi nézzük. Várunk. A katonák intenek, mehetünk. A sűrű bokrok mögött leszerelt, elvágott műszaki zár nyomai, lógó drótok. Feldereng a széles nyomsáv, sárgásan, fehéren, talán tíz méter széles, lehet több is, nem messze rajta őrtorony. Hatalmasan belecövekelte magát a földbe, messzire lát, messzire néz. Félelmetes tákolmány, a tetején nyitott erkély, figyelésre. Vagy vannak benne, s akkor lőnek, vagy pedig üres. Élet vagy halál… November 21. Ismét megszállták a határt? A két katona gyors kúszással, szinte a földhöz tapadva átmászik a sima felületű homokos sávon, utána következnének Csiriék, de Csiri toporzékolni kezd, hogy ő nem megy, fél. Férjének kell őt átvonszolnia a nyomsávon. Maradtunk mi ketten. Most talán már nem lőnek, ha mostanáig nem lőttek… Mégis üres a torony? Nem tudom, mekkora lehet a pulzusom, vérnyomásom, adrenalinszintem. Átrohantunk, nem törődve semmivel, úgy, állva, egymás kezét fogva. És el a nyomsávtól, el, beljebb, mert lőhetnek, átlőhetnek, megtörtént; felgyalogolunk egy kisebb dombra, inkább földhalomra, onnan látjuk, hogy kanyarodik a világos, világító nyomsáv, hogyan sorakoznak rajta az őrtornyok. Egyre messzebb tőlünk. Átértünk, megmenekültünk. De valamennyiünkben ott van még a kétely, a félelem beidegződése, irrealitása. És ekkor jön, közeledik velünk szemben egy kék kötényes férfi. Jön felénk, megyünk felé. Megállunk egymás előtt. Tudom, hogy igen, de megkérdezem. – Sind wir in Österreich? Ausztriában vagyunk? – Ja, na, natürlich! Flüchtlinge – menekültek. – Megölelem, kék kötényéhez dörgölőzöm, hozzátapadok a szabadsághoz.

Hrabal arca

(1955)

Zlatá Praha. Vagyis: arany Prága. Kétségtelen: a prágai alkimisták Rudolf korában aranyat csináltak, csináltak volna. Innen az elnevezés? Arany Prága… Prága az alkimisták nélkül is szép, gyönyörű. A Szent György-templom, a Hradzsin, a Károly híd, a katedrálisok, az Orloj a tizenkét apostollal, a paloták, a kaptatós sikátorok, a zsidó temető, a Gólem… a múltja, Kepler, Tycho de Braque, Mozart, R. M. Rilke, Kafka, Werfel, Zweig és a többiek. Na meg az a rengeteg magyar vonatkozás Szent Györggyel. Gótikák, reneszánsz, barokkos báj, az utcák lehelik a történelmet. Középkori álom eredeti kulisszákkal. Minden olyan, mint amilyennek lenni kell, mint ami volt. Semmi hivalkodás, eredetiség másolata. A várost valahogy mindig elkerülték a háborúk. Nem úgy, mint Berlint, Varsót vagy Budapestet. Él a múltban. Élhet. És ez történelmi sajátosság, szerencse. Kontinuitása a városban munkál. Életforma, gondolkodás, szellemiség, ízlés a meghatározója úgyszólván mindennek, ragaszkodás, büszkeség, hivatkozás, kapaszkodó, ellenáll a talmiságnak, idegenségnek, megszállásoknak, diktatúráknak, megalázásnak…

Történelmi ereje: a megmaradás. Soha semmi sem volt képes megsemmisíteni azokat az értékeket, amiket a város hordoz. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”? Vigyázó szemetek Prágára vessétek, sugallja Prága.

Rudolfinum. Fogadás. A szokásosnál szerényebb, visszafogottabb, de elegáns. A kultúra követei vagyunk mindnyájan. A művészetéi. Közös nyelv, összetartó erő. Magyarok, csehek, szlovákok, németek. Beszélgetünk.

– Tulajdonképpen semmi bajunk sem volt a Monarchiával.

– Tudom, a csehek kedveltjei voltak a Habsburgoknak. Főhivatalokat láttak el. Ők voltak a legjobb beamterek.

– A baj a dualizmus volt elnevezésében is. Ha nem az, hanem például hármas, trialista vagy négyes ország, monarchia, jogilag, szellemiségében, jellegében, megnyilvánuló gyakorlatában, akkor még ma is fennállhatna. Az önérzetünket, nemzeti öntudatunkat bántotta, sértette ez a másodhegedűsség, alárendeltség. A politikai, társadalmi, lélektani státus.

A szláv egység, a pánszlávizmus, a cári érdekhatalom, terjeszkedés – gondolom, de hallgatok, vendégként udvarias akarok lenni.

– Aztán meg volt két zseniális politikusunk, a hodonini kovács fia, Tomas Garrigue Masaryk és a Dijonban doktorált Eduard Beneš. Ők csinálták, teremtették meg Csehszlovákiát.

Meg a nem létező csehoszlovakizmust, fából vaskarikát, amely a szlovákoknak sem nagyon kellett. Csehszlovákia három és fél millió némettel és egymillió magyarral… egy jövendő háború csíráival, igazságtalan békediktátumok következményeivel… – de ezt sem mondom ki, hallgatok. A párbeszéd kéznyújtás egymásnak. De ez, bár őszinte, mégsem az. Történelmi mese, játék, udvariasság…

Elsétálok az Aranycsinálók utcája felé, s ott megiszom egy igazi prágai nektárt. Sört. A pivót, pivecskót, és talán találkozom vele, meglátom Hrabal arcát. És gondolatban felemelem kriglimet gyönyörű varázsitalommal, egészséget kívánok neki és mindenkinek. Az aranyló dús, fehér habos sör Prága igazi aranyát sugározza.

Árnyak

(London, 1962)

A londoni magyar követségen nyüzsögnek, osonnak az árnyak. Megjelennek, eltűnnek, kibújnak mindenünnen, olykor csupasz, mosoly nélküli arcokat is látni… de mosolyognak is, mosolyuk titokzatos és sokféle. Sokarcúak, egyarcúak. Követnek. Szolgálatkészen eligazítanak, ha például keresed a mellékhelyiséget. Nem tágítanak mellőled, mégis távolságtartók. Váltják is egymást, nem egy árnyad van. Árnyak koszorúja vesz körül – láthatatlanul. Összeverődnek egymás között, hármanként, négyenként, többenként. Nem beszélnek angolul, de ez nem is fontos, más a feladatuk. Gondolom, többször vannak bent, mint kint, és ez biztonságot nyújt számukra. Cinkosai egymásnak. Persze ezek az árnyak belterjes, hétköznapi feladatokat is ellátnak, felszolgálnak (pincérként), amolyan lakájok, mindentevők, diplomaták (az utóbbiak státusában)… talán álarcot is viselnek. Diszkréten követik a bőkezű, reprezentatív fogadást, mely méltó hagyományos rangjához. Esznek, isznak, beszédbe elegyednek azokkal, akiknek a nyelvét, tehát anyanyelvüket beszélik kifogástalanul, bár… bár… olykor hibásan, gyatrán, suk-sük nyelven… azokkal, akiket megfigyelnek… már a kapunál várnak. Betessékelnek udvariasan. Ávósok.

Drahos elvtárs és a szonáta

(Varsó, 1952)

Hihetetlen, hogy itt még minden romos. Kiáltó, felkiáltó falszörnyetegek között közlekedünk. Romok temetője a város, s minden harmadik, negyedik, ötödik utcasarkon a mementó: itt öltek meg, felakasztottak, lelőttek ennyi és ennyi embert. Kísértetei követnek, s az apokalipszis jár előtted és körülötted. De el kell jutni a fogadásra, mely valahol lesz, jelölt-jelöletlen utcában, helyen. És megérkezünk egy piszkos ablaküvegű autóbuszban, mely krahog, prüszköl, ráz, fekete füstöt okád kipufogója. A pusztulás, pusztítás oázisa egy valamelyest épen maradt épület, valamikor neobarokk stílusú palota. Őrség a kapuban. A szuronyok omló tűzfalakkal versenyeznek. Felsorakozunk, mert kell, aztán kollektívan megindulunk fel a lépcsőn… végig néznek bennünket, katonák. Bizalmatlan tekintetek. Belépünk egy terembe, ahol a falakon rengeteg gyertyaégő világít, mintha teleszórták volna velük a falakat. Ez különös, sejtelmes fényt varázsol, mint valami bárban, homályos bronzfényt, hosszúkás árnyékaikkal. Fojtó, furcsa hangtompítós légkör. A panoptikum jut eszembe mozdulatlanságával.

Drahos elvtárs, nagykövet, volt csepeli párttitkár és felesége ott ül egy hosszúkás asztal közepén, mellette Rokosszovszkij marsall kidekorálva rengeteg kitüntetéssel a mellén, a Szovjetunió hőse, most lengyel hadügyminiszter. Drahos elvtárs talán megpróbál mosolyogni, felesége is talán mosolyogna. Olyan félmosolyok, hasonlítanak egymásra. Velük szemben a fal mentén svédasztal. Ezt még akkor nem így hívták. Rajta rengeteg ennivaló, téliszalámi-halmok, aszpikos libamáj, temérdek kaszinótojás, halak, kolbászfélék, saláták, gomba, francia, olasz, spanyol… távolabb a sarok felé a sütemények, torták, micsoda kompozíciók: tejszínhabköltemények, csokoládésak, marcipános!… És egy külön asztalon az italok, tokaji szamorodni, aszú, balatoni, somlai, soproni, alföldi fehér-vörös borok, speciális üvegben az egri bikavér meg a kékfrankos… pálinkából rengetegfajta, barack-, szilva-, körte-, cseresznye-… a magyar gasztronómia remekművei. De még nem ehetünk (csak csurog a nyálunk). Odaállunk, egy kissé egymáshoz nyomva az elvtársi notabilitások elé, valaki azt suttogja, ott a lengyel miniszterelnök is, meg a pártfőtitkár. Beszédek. Hát persze, az ünnepi beszédek, ez nem maradhat el. A barátságról, a megbonthatatlan barátságról, a szocializmusról, a Szovjetunióról, Sztálin elvtársról. Drahos elvtárs feláll, poharát előrenyújtja. Most már valóban mosolyog. Egész, kerek, tökéletes mosoly ez már. De még mindig nem mehetünk a roskadásig tele asztalokhoz, még nem lakmározhatunk. Mintha láthatatlan, széttárt kezek nem engednének. Előlép Banda Ede gordonkaművész, és elkezd játszani. Johann Sebastian Bach C-dúr szonátájából az első tételt. Rokosszovszkij marsall nézi, most már látom, szép, kék, olyan azúr szemű, üvegszemű, talán szereti, talán ismeri Bachot. Drahos elvtárs négyszögletes unottsággal hallgatja, felesége is, nem tudja, mit csináljon, mereven néznek… hallgatni és bámulni, ez a célszerű és udvarias. Szól a zene, tizenhatodok, ellentétek másodpercei. Zathureczky Edével találkozik tekintetünk. Ő az egyik szólistája a művészdelegációnak.

Végre felszabadultan odaléphetünk a svédasztalhoz. Ki-ki elkezdi enni porcióját. Micsoda kontrasztok világa. Romok, nyomor, pusztulás és bőség, jólét, gondolom. Enni, enni kell, ez is a protokollhoz tartozik. Mellettem valaki, egy jókora libamájjal és sok-sok téliszalámival felfűzött pálcikájával, azt mondja csehül – ő lehet a csehszlovák nagykövet – társának: – Tudod, Fraňo, miért szeretek én eljárni a magyar követség fogadásaira? Mert jót, jókorát lehet zabálni. Sehol másutt. – Kidudorodik pofazacskója, teli szájjal eszik. Lenyeli a négy töltött tojást. Véletlenül értem a nyelvüket. Társa is zabál. Mindnyájan zabálunk. Nagy zabálás. Föl, föl, ti rabjai a földnek, zabálj csak, éhes proletár!

Rokosszovszkij marsall, mielőtt elment, még kezet fogott néhányunkkal. Csodálkozom: velem is. A követ elvtárs is elmenne már, rendkívül kimerítő lehetett ez számára… de neki még illik maradnia.

Sehol egy csillag a varsói éjszakában, amikor előállnak a piszoktól ragacsos buszok.

A ló

(London, 1972)

Valahányszor Londonba megyek, most immár harmadszor, elzarándokolok a Britishbe, szentélyeim egyikébe. Az Úr kapujához, Pheidiasz lófejéhez, a Lord Elgin elrabolta Parthenon frízeihez. Órákig sétálok a termekben, ismerősként köszöntöm a hihetetlenül gazdag értékgyűjteményt. Jól érzem magam a kövek között, megragad a maradandóság áhítata, a titka, a bizonyossága. Biztonságban vagyok, nincs hiányérzetem. Nem kételkedem. Együtt a vágyakozás, belenyugvás, lázadozás, ítélet, önáltatás, a virtuális és valóság… idő és időtlenség.

De mindig visszamegyek a lóhoz, körülsétálom ötször-hatszor, tízszer, ki tudja, hányadszor. Valahogy ő a fix pont, a meghatározhatatlan, a meghatározható. És eszembe jut a történelme, a Himalája alja, ahonnan származik, eszembe jut Attila lovas hadserege, a középkori lovagi tornák, a sztyeppék lovai, lovak a pusztán… meg a trójai faló. Valahogy az ember történelme a ló történelme. S amikor kilépek az épület kapuján az emeletes buszok világába, hosszúkás fejének hűséges, állhatatos szomorúsága, búcsúja bennem.