Emberenyh

Szondi Györggyel beszélget P. Papp Zoltán

– Mit mondanál, ha bemutatkozásra kérlek, magadról?

– Érkezett a minap egy ilyetén felkérés:

…a Megbékélési Mozgalom tagjai közül most mintegy száz embert megkeresünk, köztük téged is, hogy kérdésünkre válaszolj. A kérdés pedig a következő:

Mi áll közel hozzád, mit szeretsz a szomszéd népek kultúrájából? Kit becsülsz a ma élők vagy a régebbiek közül mint embert, mint példaképet? Miért tartod fontosnak, hogy a nyugat-európai példák nyomán a mi térségünkben is egy valódi megbékélés, kiengesztelődés teremtsen tartós nyugalmat mindannyiunknak? Mik ennek az akadályai, és hogyan győzhetők le? Történelmi szükségszerűség-e a kiengesztelődés, vagy jámbor utópia?

Loholtomban ez született (ritkán doktorozom magam, ilyen magam-besorolást pedig először adtam):

Dr. Szondi György (1946) – kandidátus, bolgarista, kultúrdiplomata, kultúraszervező, kiadóvezető

Kétszázötven évvel ezelőtt felmenőim Elzász-Lotharingiából jöttek: Schallok voltak, én Salnak születtem (jobbadán ikszességem miatt változtattam nevem Szondira: Szondról valók is vagyunk ugyanakkor); anyai ágon román vért is gondolok (magamban). Ausztriában születtem: menekült-, egyszersmind hadifogolytáborban. Versben is megfogalmaztam: Vagyok azonban én magyar. Nagyon. Engedtessék. Bő negyven esztendeje életem és munkásságom – sok-sok szinten, minőségben – a magyar és a bolgár kultúra között indáz. (Még ha most nem is szomszédos ország szülő- és fogadott hazám.) Huszonöt éve kiadói, szerkesztőségi műhelymunkánk egyik ars poetica-pillére: otthonteremtés az egyes magyarországi nemzetiségek szélesen értett kultúrájának, tudományosságának – magyar nyelvű megismertetésük, összebékítésük (konferenciák, kiállítások, rovatok, teljes lapszámok, bemutatók a Napút folyóiratban) –, még ha nem is szomszédaink így ők tizenhárman hazánkban. S egyáltalán: kéznyújtás táborok, alkotóterületek, nemzedékek, ismertek és ismeretlenek között. Hírünk ez. Egyedül együtt jobb. Könyvet valamennyi szomszédos ország nyelvéről fordítva adott már ki a Napkút Kiadó. Estjeinkkel jártunk az összes velünk határos országban.

Erről szól hát életem, cselekvően. Belátón és alakítóan. Híveként egymás megismerésének, a békésségnek.

Hozzáteszem most a kérdésre felelve: egyfajta dióhéjban például a fenti szavak s tartalmuk valóban – éltetnek.

– Nem határoztad meg magad költőként.

– Bizony magyar, bolgár s angol ki kicsodák meg másfajta szócikkek beleveszik „titulusként”: irodalomtörténész, műfordító, költő, főszerkesztő. Mondhatni is, hogy voltaképp vagyok mindegyik (sőt máig – harminc éve! – kiadatlan nagy visszhangú bolgár nyelvű disszertációm magyar–bolgár összevető lingvisztika volt, vagyis lehetnék nyelvész is ilyenformán), de… leginkább a költő voltom nem ismerem el érvényesnek a magam számára s rám értve, belőlem fakadón.

Hogy, hogy nem, bele akarnak mintegy foglalni egy készülő antológiába. No, elküldtem Vöröskék című sorozatom. Nem derült ki, mi fán terem, hát abban maradtunk: adjuk az egyértelmesítő Weöreskék címet, mi több, javasoltam egy ilyesfajta alcímet: WS egyszavas versei után ábécékettősen sután. Íme a…:

Weöreskék

aknaalom

áhítatárva

bivalyboly

cementciróka

csendcsönd

dúvaddévajlón

emberenyh

élvérv

fátyolfájdalom

gályagála

gyógygyilok

hódünehullám

irmagirgalom

ízír

jótettjárom

kéjkeserv

latorlajtorja

lyukjeremiádák

mórikamóres

nemtőnáspáng

nyilvánnyulánk

oromoszolj

ólomóda

örököl

őszőr

pópapár

rendrianás

sóhajsikoly

szerelemszegő

tűtékozlat

tyúktyűha

ujjujjongás

úzusúr

ühümülte

űzésűr

valóvoltaképp

zokszózárlat

zsebzsigerből

Ez az „oszlop” elkerült korábban egy folyóirathoz (kivételesen küldök bárhova is bármit), ahol azt közölték, hogy „mi egy verset soha nem közlünk”. Szabadkoztam, miszerint – dejsze ez harmincnyolc vers! Ilyen sokat nem közöltetek senkitől még soha!

Mutassak azért olyanabbat, ha mégis. Hiszen Utassy Dzsóról szól, aki mennyi bolgár–magyar szálon kötődik életemhez:

Csak a bocsánat mindig?

Levél U. J.-nak

Sarkosan, elvágólag

Nagy László-metrumok, kockás füzet, öl;

ki tudta akkor, hogy nálad is öl

a kór majd, elvág utólag

mindent,

nem

– tékozold mennyre szitkaid, Jóska!

Villanófényben az elragadás.

Kummogó nevetés, gyógyszer, kis korty,

karoló s hárító kéz: te drága, no

tiltja az orvos.

A jajt is?, a tiport

hónapokat, a torpanó

kedvet mért nem? Hasztalan már a szigor most:

lázadsz szomorún.

Magamról szólok már, Jóska. Derűm

oda.

Mégis-derűdet kérem – nékem egy tünde rím

se jut, vagy ha: szókaloda.

Mindegy. Tüzed. Lobogód.

Honnan a zendülő irgalom benned?

Magamról szólok már, dudva kiver.

Kockás füzet, öl, karolás, lobogó tűz, dadogás.

Elvágólag a metrum, a kór – nem.

Vakogok bele.

Belevakogok, Jóska.

Azt be kell vallanom, hogy… Bulgáriában, nos, ott költőnek számítanak, méghozzá – katalógusaik szerint is – bolgár költőnek. Ez annyiban igaz, hogy bolgárul szólaltam meg szinte versszerűen, meg is leptek először egy karcsú tőlem-kötettel, aztán – tagadhatatlan, siker volt – a második gyűjtemény már általam is szerkesztve látott bolgár napvilágot. (Ezt követte magyarul egy megbúvó eddig egyetlen: harminc éve.) Bolgárul – szemben a csak mostanában erősödő, nyelvi kánont is törő gyakorlattal – jobban „nyelvészkedem”, a magyar szókísérleteim, bukfenceim bolgár nyelvű, remélem, nem öncélú adaptálásai figyelemcsökkenést valóban előidéztek ítészi, olvasói körökben.

Egyáltalán: itt most elmondhatom, 68 évesen, hogy igazán nagy – és bizonyos időben jelentős nyilvánosságú s médiadús, díjakkal elismert – működésem bulgáriai; fogalom arrafelé a Szondi név szerte, nem szabad szégyenlősen immár ezt elhallgatnom. Nem tudom, hogyan esett meg, de eléggé nem lehetek hálás Vilcsek Bélának, aki valahogy észrevette szokatlanságaimat, elkezdett foglalkozni velem, elkért tőlem dokumentumokat, némelyeket lefordítottak neki bolgárról. Például irodalmuk nagyasszonyának, Blaga Dimitrovának rólam szóló kötetbeli esszészavait. Szondi György – egy nyelvteremtő fenomén – adta címül írásának. Többek között a következőket írja: „Ez a magyar költő és műfordító, aki a bolgár irodalom szakavatott értője és kultúránk őszinte barátja, különleges jelenség a nyelvteremtés területén. Ez a csodálatra méltó ember lehetőbe hajlította át a lehetetlent: olyan mértékben sajátította el a bolgár nyelv mély rétegeinek különlegességeit, amilyenig saját költőink is csak ritkán jutnak el. Nem hinnénk egy ilyen lingvisztikai és teremtői csodában, ha nem ismernénk személyesen Szondi Györgyöt. A két nyelv – a magyar és a bolgár – rejtett nyelvi ásványkincseinek óriási tárháza van a birtokában, olyan két nyelvé, amelyek szerfölött különbözőek, ám egy vonatkozásban – a kimeríthetetlen gazdagság okán – szerfölött hasonlóak is. Találkozásaim a jó barát Szondi Györggyel mindenkor felfedezést hoztak el számomra, mégpedig az anyanyelvemet, többértelmű játékoknak, előre nem látható fordulatoknak és jelentéskapcsolatoknak a nyelvben addig ismeretlen lehetőségeit illetően. Az ő szóteremtői éleslátása révén a költészet nemcsak új kifejezésmód, hanem egyszersmind új szemlélet eszközévé is válik. És Szondi György mindezt a költő legerősebb és legtermékenyebb adottsága által érte el: nyelvünk, alkotóink, a bolgárok régmúlt és újabb kultúrája iránti szeretetével, szeretetével egy olyan nép iránt, amelyik a szent fivérek, Cirill és Metód ügyének utódaként nyelvteremtő nép.” Bocsásson meg e sorok olvasója ezen előhozakodással. Többel nem élek itt.

S lévén hogy onnan indultunk, hogy miként fogalmazzák még meg rólam szóló szócikkek tevékenységi területeimet – egyet közülük igen-igen elfogadok, ez pedig a műfordítás. Ha csak (körülbelüli) mennyiséget mondok, arra is büszke vagyok, a minőségről pedig nem én adhatom, ugye, a mérvet… Több mint 400 bolgár szerzőt szólaltattam meg – 11 ezer prózaoldal, 18 ezer verssor mögöttem. És sikerült nagyon sokat tennem több minőségben a magyar irodalom bolgár megszólaltatásában is.

– 1999-ben indult a Napút folyóirat. Még ugyanabban az évben kimentél a szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójának, majd öt év direktorkodás után újabb ötöt a szófiai egyetem magyar szakán voltál vendégdocens. Tíz év folyamatos kintlét végén nyugdíjasként jöttél haza 2009 őszén. Onnan hogyan tudtad összeegyeztetni a kinti s a hazai munkát, s öt év óta hogyan módosulnak a hangsúlyok?

– Komiszul szép volt, nemesítő. Keményen helytállni temérdek munkával – jelesen összekovácsolódó intézeti csapattal –, havonta pár tucat rendezvénnyel, évente plusz 60-70 vidéki és határon túli helyszínen… Majd a tanítványok szeretete. Kezdetben „csak” a Napút volt – nehéz szerkesztésű, mert tematikus számaival, ingyenmunkák kérésével (ez, persze, máig így van), de otthon már akkor is ott volt mindenkori támaszom, Bence fiam, meg kedves szerkesztőtársaim. Voltak a pihenő- s szabadságnapok, az esték. Utóbb a tanítás több időt hagyott, értelemszerűen. 2003-tól azonban már a Napkút Kiadó is. Esztendőnként mind több könyvvel. De ott volt a fiam. Hazajöttöm után a bolgarista (kifelé pedig a hungarológusi) tevékenységnek halványulnia kellett (visszajött viszont a műfordítás) – bekebelezett a dalolva vállalt műhelymunka. Most már közel száz kiadvány évenként – hallatlanul erős teljesítmény, erőnk határán. S el kell látni korrektül, szeretetet adva-kapva, nincsek között lavírozva. Van azonban a hétnek éppen hét napja. Van Bence. Van már némiképp a lányom is. Van egy első osztályú szöveggondozónk „emberemlékezet óta”: Kovács Ildikó. Van egy saját kutató- és alkotómunkát már nagyon régen sutba dobó, vállalt helyzetem.