E. Bártfai László

 

           Fütyörészve a létrán

 

„Ég” helyett – „magasabbra” –, ezzel

egyszerűsödött a dolog, ha nem is lett

világosabb.

  Tandori Dezső: Vissza az égbe (1965)

 

Ludwig Wittgenstein, a Monarchia önkéntese, tartalékos hadnagy 1918 nyarán, hosszabb szabadsága idején, az olasz fronton tanúsított vitézségéért kapott két kitüntetését követően fejezte be művét, a Logikai-filozófiai értekezést, melyen ereje teljes megfeszítésével hét évig dolgozott. Novemberben tüzér csapattestével együtt olasz hadifogságba esett. A hátizsákjában féltve őrzött két példányt 1919 júniusában – John Maynard Keynes hathatós közbenjárására – a Vöröskereszt juttatta el a fogolytáborból, Monte Cassinóból Bertrand Russellhez és Gottlob Fregéhez.[1] „Ez az egyetlen korrigált példány, amellyel rendelkezem, és ez életem munkája” – írta Russellnek hadifogságának utolsó előtti napján, augusztus 19-én. Művét mihamarabb szerette volna nyomtatásban látni, és keserűséggel töltötte el, hogy „még ha kinyomtatják sem fogja senki megérteni”. Levelét így zárta: „Ne gondold, hogy mindaz, amit képtelen vagy megérteni, ostobaság.”[2] Az Előszó tanúsága szerint is furcsa, ellentmondásos érzések fűzték az Értekezéshez; sértettség és gőg, pökhendiség és önbizalomhiány keveredett benne. A kéziratban kifejtett gondolatait megdönthetetlennek tartotta. Úgy vélekedett, hogy a filozófia problémáit egyszer s mindenkorra megoldotta, bármily kevés intéződött is el egyébként e problémák megoldásával. Ugyanakkor úgy érezte, hogy ereje fogytán messze elmaradt a lehetőségek mögött, és – ha hihetünk szavainak – egyetlen értő olvasóval beérte volna.[3] Úgy vélte, más hivatás után kell néznie, mert amit a filozófiához hozzátehetett, már hozzátette. Hazatérte után tekintélyes vagyonát felosztotta testvérei között, majd szeptember közepén beiratkozott egy bécsi tanítóképzőbe, hogy népiskolai tanító lehessen. A kiadás körüli végtelen bonyodalmak, félreértések, nyomdahibák megviselték, műve publikálási jogát végül átadta a londoni Kegan Paul kiadóháznak.

A Logikai-filozófiai értekezés felépítése a számok szigorú, kérlelhetetlen rendjét követi. A mű 1-től 7-ig számozott tételek altételekre kibomló szövedéke. (A kéziratba utoljára betoldott, egymondatos zárótétel ebből a szempontból kivétel.) Az egész számmal jelölt főtételek durva egyszerűsítéssel a hagyományos filozófiai szakágaknak feleltethetők meg. Az 1. és 2. tétel a lételméleti alapvetés, a 3. tétel az ismeretelmélet, a 4. tétel a nyelvről szól, az 5. és 6. tétel a nyelv belső szerkezetével, illetve a logikával foglalkozik, de transzcendentálfilozófiai kitekintést is tartalmaz, melynek magvas összefoglalása a 7. tétel.[4] Az Értekezés korai, kéziratos változata, amelyet több mint fél évszázad múltán, 1971-ben adtak ki,[5] a legfontosabb tételek felsorolásával kezdődik (a listából ugyan hiányzik a 7. tétel, de a kézirat 71. lapján szerepel, ugyancsak 7. sorszámmal). Nyíri Kristóf hívta fel a figyelmet arra, hogy a vázlatfüzetben felsorolt tételek és fontosabb altételek fogalmi láncolattá kapcsolódnak össze: „a megelőző tétel utolsó szavai alkotják a következő tétel első szavait”.[6] A klasszikus retorikában az ismétlődésnek ezt a fajtáját anadiplózisnak nevezik, melynek legismertebb példája János evangéliumából származik: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél” (Jn 1,1–5). A költészetben ezt az alakzatot epanasztrofénak hívják (a verssor végén álló szó a rá következő sor elején megismétlődik), epiplokéról pedig akkor beszélnek, ha az ismétlődésen alapuló gondolatfüzér – a műfajtól függetlenül – az egész művet átszövi.[7] Wittgenstein azonban a főtételek közé számos altételt iktatott, amivel ezt a retorikai alakzatot megszüntette vagy legalábbis elrejtette. A következtetés hagyományos fajtáit, mindenekelőtt a szillogizmust a retorikák is tárgyalják, de az elvont fogalmakat jelölő szavak ismétlésén alapuló – szemet szúró vagy rejtett – gondolati lánca önmagában még nem érvényes logikai következtetés.

A Tractatus Logico-Philosophicus – a latin címet George Edward Moore javasolta a német–angol kiadásnak (1922)[8] – egy világtól menekülő misztikus logikai aszkézise: „A tények a logikai térben – ez a világ” (1.13). E világ tárgyai képzetesek, nem valóságosak, amit meghökkentő módon érzékeltet: „a tárgyak színtelenek” (2.0232). A tényekről képeket alkotunk magunknak (2.1). A leképezési viszony a kép elemeinek és a dolgoknak az egymáshoz rendelése (2.1514). „A ténynek ahhoz, hogy kép legyen, kell valami közöset tartalmaznia azzal, amit leképez” (2.16). Ami szükségképpen minden képben közös a valósággal, „az a logikai forma, azaz a valóság formája” (2.18). A logikán kívül nincsenek törvények, a „logikán kívül minden véletlen” (6.3). „Valamikor azt mondták, hogy Isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy »alogikus« világról nem tudnánk elmondani, milyen is lenne az” (3.031). A logika a priori természetű, „minden tapasztalatot megelőz – mármint azt, hogy valami így van” (5.552). A Tractatust elemző szerzők nem ok nélkül emlegették ezzel kapcsolatban Gottfried Wilhelm Leibniz Monadológiájának (1714) egyik alapfogalmát, az eleve elrendelt harmóniát (prästabilierte Harmonie).[9] A valóság határait a világ logikai szerkezete jelöli ki, ebből fakad a gondolatok, a nyelv és a valóság sajátos harmóniája.

„A logika betölti a világot…” (5.61), nem kerülhetünk a logikán túlra, azaz a világon kívülre (4.12). Wittgenstein szikár helyzetjelentése így hangzik: „a nyelv határai az én világom határai…” (5.62). A finn Erik Stenius volt az, aki meglepő párhuzamot vont Immanuel Kant transzcendentális idealizmusa és a Tractatus határkijelölése között. Szokatlan szóhasználatával (transcendental lingualism) arra utal, hogy Wittgensteinnél a nyelv hasonló szerepet játszik, mint Kantnál a megismerés szemléleti formái, a tér és az idő.[10] „A logika nem tan, hanem a világ tükörképe” – állapítja meg Wittgenstein, majd hozzáfűzi: „A logika transzcendentális” (6.13). A kanti transzcendentális analitikában a „tapasztalat lehetőségének feltételei egyszersmind a tapasztalatban adott tárgyak lehetőségének feltételei is, és ezért mint szintetikus a priori ítéleteket objektív érvényesség illeti meg őket”.[11] A transzcendentális dedukció túllép a tapasztalati vizsgálódás határain, azokat az a priori feltételeket állapítja meg, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a tapasztalatot. „Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet”[12] – így hangzik Kant híres mondata. A Tractatusban a logika tölt be hasonló szerepet: „A logika a priori volta abban áll, hogy nem lehet nem logikailag gondolkodni” (5.4731). A tapasztalatban feltárulkozó világról azonban ez nem mondható el: „Mindaz, amit látunk, másképpen is lehetne. (…) A dolgoknak nincs a priori rendjük” (5.634). A filozófiának egyetlen feladata marad: „Körül kell határolnia a gondolhatót és ezáltal a nem-gondolhatót is. A nem-gondolhatót belülről kell elhatárolnia, a gondolhatón keresztül. A filozófia jelezni fogja a kimondhatatlant azáltal, hogy világosan ábrázolja a megmondhatót” (4.114 és 4.115). A világról való gondolkodás szerkezete a Tractatusban egybevág a tapasztalati valóság szerkezetével.

A határok kijelöléséről írva Wittgenstein többször használja a szolipszizmus kifejezést. A szokásostól eltérő szóhasználatát egy másik finn gondolkodó, Jaakko Hintikka azzal magyarázta, hogy a szolipszizmus ez esetben a nyelv határainak a világ határaival, a (metafizikai) szubjektum határainak a világ határaival való azonosítását szolgálja.[13] Az, „amire a szolipszizmus utal, teljesen helyes, csakhogy ezt nem lehet mondani, hanem ez megmutatkozik”, majd így folytatódik a szöveg: „Az, hogy a világ az én világom, abban mutatkozik meg, hogy a nyelv határai az én világom határai… (5.62). (…) Én vagyok az én világom. (A mikrokozmosz.)” (5.63). A háborús években vezetett Naplójába 1916. augusztus 5-én a következőket írta: „Az Én, az Én – a mélységes titok.”[14] „Hol figyelhető meg a világban a metafizikai szubjektum?” (5.633) – teszi fel a kérdést, amelyet rövid kitérő után meg is válaszol: „A filozófiai Én nem az ember, nem az emberi test vagy az emberi lélek, amellyel a pszichológia foglalkozik, hanem a metafizikai szubjektum, ami határa, nem pedig része a valóságnak” (5.641). Valóban titokzatos lény, metafizikai hajléktalan: „A szolipszizmus Én-je kiterjedés nélküli ponttá zsugorodik össze, a hozzá koordinált valóság pedig megmarad” (5.64). Az egyedüli világszemlélet ez, hiszen „a szigorúan végigvitt szolipszizmus egybeesik a tiszta realizmussal” (5.64). Kedves filozófusa, akit kamaszkorától kezdve gyakran lapozgatott, A világ mint akarat és képzet című művében a következőket írta objektum és szubjektum szétválaszthatatlanságáról: „Közvetlenül határolják egymást: ahol az objektum kezdődik, a szubjektum megszűnik.”[15] „A szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa” (5.632) – mondja fel jó tanulóként a leckét Wittgenstein. Aztán persze ellenszegül a mesternek. „A világ független az akaratomtól” (6.373) – szögezi le. Ha a világ nem alakítható, az Én sohasem szabadulhat a maga alkotta nyelv fogságából.[16]

A világ elé tartott, „hatalmas tükör”-ként felfogott logika (5.511) kárhoztatható azért, hogy élesen elválik egymástól az, ami mondható, és az, ami csak mutatható: „Amit mutatni lehet, azt nem lehet mondani (4.1212). A Tractatusban számos dolog van, amit csak mutatni lehet. Rolf-Albert Dietrich hét esetet különített el. A legalaposabban ő vette számba a mutatni (zeigen) és a mondani (sagen) kapcsolatát. Arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy a megmutatkozik (sich zeigt) és a tükröződik (sich spiegeln) szinonimák, mert azt, ami megmutatkozik vagy tükröződik, csak mutatni lehet.[17] Peter Hacker kétszer is nekiveselkedett annak, hogy listába szedje, mi az, ami csak mutatható. Az oxfordi filozófus mindkét ízben tíz esetet különített el, de nem pontosan ugyanazokat és nem pontosan ugyanúgy.[18] Felsorolásomban egyiküket sem követem szorosan. A nyelv nem szólhat a világ és a világot leíró nyelv közös logikai szerkezetéről, amiként a leképezésről és magáról a logikáról sem mondhat semmit, mert ahhoz „képesnek kellene lennünk arra, hogy magunkat a kijelentéssel együtt a logikán kívülre, azaz a világon kívülre helyezzük” (4.12). Az igaz kijelentés „mutatja, hogyan állnak a dolgok” (4.022). Nem jelenthetünk ki semmit a tárgyak belső tulajdonságainak és viszonyainak fennállásáról, az a róluk szóló kijelentésekben mutatkozik meg (4.122). A kijelentés ugyan ábrázolhatja a valóságot, de nem ábrázolhatja a logikai formát (4.12): „A kijelentés mutatja a valóság logikai formáját” (4.121). Az pedig, hogy „a logika kijelentései tautológiák, a nyelv, a világ (…) logikai tulajdonságait mutatja” (6.12). A kép nem képezheti le, csak megnyilvánítja saját leképezési formáját (2.172).

Az így megalkotott nyelvben csak a természettudomány állításait lehet kimondani (6.53), az „életproblémáinkat” (6.52) érintő kérdéseknek viszont semmi sem feleltethető meg: „Isten nem nyilatkozik meg a világban” (6.432), és etikai kijelentések sem létezhetnek (6.42). A Tractatus egyfajta metafizikai jeleléselmélet, filozófiai némabeszéd. A mutatni minden egyes jelentése szorosan kapcsolódik a beszédképtelenséghez vagy a hallgatási tilalomhoz. Minden egyes hallgatásnak megvan a maga mutatás-párja. A jelbeszédnek rendeltetése van. A siketnémáké az, hogy a beszédre képtelenek megértsék egymást, a tolvajok némabeszédének az, hogy más ne értse meg őket. Az ózdi hengerészek pedig azért fejlesztettek ki egy több mint kétszázötven jelből álló gesztusnyelvet, hogy megértessék magukat a fülsiketítő zajban.[19] De a metafizikai jelelésnek mi a rendeltetése? Netán az, hogy a metafizikai szubjektum a világban mutatkozó harmóniára emlékeztesse önmagát a fülsértő csendben? Ha egy „sokfele bolygott” utazó vetődne erre a sivár tájékra, maga is jelelésre kényszerülne, ha igazán fontos dolgokról akarna szót váltani e kihalt világ magányos teremtőjével. Az etika transzcendentális (6.421), kívül esik a világon, ezért „nem létezhetnek etikai kijelentések” (6.42). Az „etikát nem lehet kimondani” (6.421). Wittgenstein zárójelben jegyzi meg, hogy az etika és az esztétika egy (6.421). Martin Stokhof helyesen állapította meg, hogy ez negatív etika,[20] és hozzáfűzném: negatív esztétika.

Szokatlan ez, de nem rendkívüli, hiszen negatív teológia is van, amely Istent mint felfoghatatlan titkot próbálja megismerni. Wittgenstein a következő példát hozza fel annak igazolására, hogy a filozófiai kijelentések és kérdések zöme nem hamis, hanem értelmetlen: „Vajon a jó többé vagy kevésbé azonos-e a széppel?” (4.003). Ám ha az etika és az esztétika azonos, akkor bizony a következő állítás nem értelmetlen, legfeljebb tautologikus: A jó azonos a széppel. Egybeesik ugyan a szép és jó (az igaz nem), de ennek már nincs különösebb jelentősége. Ez nem mindig volt így. A történeti Szókratész alakjától elválaszthatatlan volt az erény kutatása, az egyes erények meghatározása sajátos, dialektikusan cáfoló módszerével (elenkhosz). Hans Reichenbach, a Berlini Kör tagja Platón egyik szókratikus dialógusát, a Menónt elemezte. Szókratész egy thesszáliai ifjúval, Menónnal beszélget. A dialógus leghíresebb része az, amikor Szókratész – Menón okulására – egy fiatal, tanulatlan, de éles eszű rabszolgával „bizonyíttat be” egy geometriai tételt. Szókratész amellett érvel, hogy az erény tudás, éppúgy tanítható, mint a tudomány. Sikerül is meggyőznie a sértődékeny Menónt, akit pedagógiai derűlátás tölt el: „Úgy látom, már szükségszerűen így van; és világos, Szókratész, a feltevésünk szerint, hogy az erény, ha tudomány, tanítható.”[21] Reichenbach ezt az elvet nevezte a görögök gondolkodására olyannyira jellemző kognitív etikai paralelizmusnak, a megismerés és az etika párhuzamosságának.[22] Ha valaki erkölcstelenül cselekszik, éppúgy tudatlan, mint az, aki egy geometriai levezetés során hibázik.

Az Én kiszorult a világból, nincs hová hátrálnia. Egyedül felfelé vezet az út. „Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk, túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot” (6.54). A következő mondat a zárótétel: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (7). A létra emberi készítmény, de kozmikus vagy szakrális alkalmatosság is, a felemelkedés eszköze, amely Ég és Föld között teremt kapcsolatot. A Tractatus világában azonban a „Kijelentések nem fejezhetnek ki semmi Magasabbat” (6.42). Ha a világon kívül rekedt metafizikai én (5.641) a maga létráján (6.54) felkapaszkodik a kisded magaslaton kiépített Beobachtungsstellébe, és – miután eltaszította a létrát – körbetekint, páratlan kilátás tárul elébe: Istentől, embertől elhagyott, néma világra tekinthet alá, ahol a világ a logika tükrében ismer magára. A létra-hasonlatot ebben az értelemben a Kr. u. II–III. században élt orvos, szkeptikus filozófus, Sextus Empiricus használta először. Abban a kéziratában, amelynek később A logikusok ellen (Adversus logicos) címet adták, a tűz, a hashajtó és a létra példájával érzékeltetette a bizonyítást alátámasztó érvek érvénytelen voltát: „Éppúgy, ahogy például a tűz, miután felemésztette tápláló anyagát, magát is elpusztítja, és éppúgy, ahogy a purgáló szerek, miután kihajtották a testből a salakot, magukat is kihajtják belőle, ugyanúgy a bizonyíték elleni érv esetében, miután érvénytelenített minden bizonyítékot, saját magát is érvénytelenítheti. Amiképpen az sem lehetetlen, hogy az, aki egy magasban lévő helyre kapaszkodott fel egy létra segítségével, a mászás után kirúgja maga alól a létrát, akképpen a szkeptikus is megteheti ugyanezt, miután már nincs szüksége a létrára – a bizonyítást alátámasztó érv saját magát szünteti meg.”[23]

A Bécsi Körhöz tartozó Otto Neurath azt vetette Wittgenstein szemére, hogy újra meg újra fel akarja használni a létrát, és úgy tesz, mintha volna miről hallgatnia. Azt tanácsolta neki, hogy „ha a metafizikától valóban távol akarja magát tartani, akkor »hallgasson«, de ne »valamiről«”.[24] (Logikai értelemben azt kifogásolta, hogy a hallgatni diadikus és nem monadikus terminus.) Metafizikai tapintatlansága bocsánatos bűn volna, nem otrombaság, ha néhány lappal később ő maga nem egy tapasztalati boldogságtan, az úgynevezett felicitológia megalapozásán munkálkodna, majd pedig nem vonna le néhány „teljesen empirikus” következtetést „a proletár tömegek szaporodásáról”, mely „oda vezethet, hogy az egész kapitalista rendszer (…) a végét járja majd”.[25] Frank Ramsey tizenkilenc éves volt, amikor angolra fordította az Értekezést. Az akkoriban Alsó-Ausztriában tanító Wittgensteint is felkereste Puchberg am Schneebergben, hogy tanácsait kérje, és 1923 októberében az ő tollából jelent meg az első recenzió a Tractatusról.[26] Az elragadtatást azonban néhány év múlva szigorú bírálat követte. 1929-ben írott, General Propositions and Causality című tanulmányában már gúnyosan jegyezte meg: „De amiről nem beszélhetünk, arról nem beszélhetünk, még csak el sem fütyülhetjük.”[27]

Valószerűtlen, hogy Wittgenstein – még ha csendben volt is éppen – az őt tompa bambaságra intő nógatásnak engedett. Tudtommal még senki sem firtatta, hogy miért csak a hagyományosan metafizikainak tekintett kérdésekre – Isten léte, etikai parancsolatok, netán a szép mibenléte – gondoltak azok, akik arra szólították fel, hogy hallgasson, de ne valamiről, sőt még fütyörészni se fütyörésszen, pedig szokása volt. A Tractatusban legalább tíz dolog van, amit csak mutatni lehet, úgyhogy a szerző legalább tízféleképpen hallgathatott volna, és legalább ugyanennyi dallamot fütyülhetett volna el. Wittgenstein szerint a logika is (6.13), az etika is (6.421) transzendentális, mindkettőt csak mutatni lehet. Az eleve elrendelt harmónia és a kínzó hiány viszont más-más alkategóriába tartozik a mutatáson vagy a fütyörészésen belül. A fütyülés hasonlatát a végsőkig tágítva: a harmónia egy elfütyülhető dallammal, míg a hiány egy éles füttyel fejezhető ki. A füttyszó ez esetben ikonikus jel, míg a fütty szignál. A piaci tolvaj vagy az ózdi kohász fülhasító füttye egyaránt veszélyt jelez. A hasonlatok teherbíró képessége azonban véges. Tanácsos szem előtt tartani Helmuth Plessner egyik megjegyzését, melyet az építészetről fecsegő széplelkeknek címzett: „A homlokzatok tagolásának ritmusáról (…) beszélhetünk ugyan, de mégsem táncolhatunk rá.”[28]

A Tractatus világában nem lehet a múltba révedni vagy a jövőbe tekinteni. Állandósult a jelen idő: „A tények a logikai térben – ez a világ” (1.13). A világot felépítő nyelv kijelentéseinek nincs ampliatív kontextusa,[29] ami Wittgenstein sajátos nyelvelméletével függ össze: „Az elemi kijelentések nevekből állnak” (5.55). A logikai teret maradéktalanul kitöltő kijelentésekben előforduló nevek tárgyakat jelölnek. „A tárgy a jelöletük” (3.203).[30] Mivel a nevek csak létező tárgyakat jelölhetnek, ha valami elpusztul, a neve is vele hal, és a megszületendőt sem lehet megnevezni. Kellemetlen következmény, hogy ebben a nyelvben Szókratész halála után nem lehetne Szókratészről beszélni. A szemlélődő csak az akaratától függetlenül fennálló világ tényeit leíró igaz kijelentések és a világ összecsengésében töltheti kedvét, lelheti meg a kontemplációként felfogott boldogságot. Wittgenstein éppen erre törekedett. Olyan világot teremtett, amely kedvező körülményeket biztosít egy logikai remetének. Az őt igazán foglalkoztató kérdéseket száműzte a világból: „A világ értelmének a világon kívül kell lennie” (6.41). Az örök jelen szemléletében való elmerülés a Tractatus egyik talányos mondatának értelmezéséhez is ad némi támpontot: „Ha az örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él” (6.4311). Majd valamivel később így folytatja: „A világnak sub specie aeterni szemlélete nem más mint – körülhatárolt – egészként való szemlélete. A világnak körülhatárolt egészként való átérzése a misztikus érzés” (6.45). A sub specie aeternitatis avagy „az örökkévalóság szempontjából” egyértelmű utalás Spinozára: „lelkünk, amennyiben a test lényegét az örökkévalóság szemszögéből foglalja magában, örökkévaló”, illetve „amennyiben lelkünk az örökkévalóság szemszögéből fogja fel önmagát és a testét, szükségképpen megvan benne Isten ismerete”.[31]

A Tractatus világát egy alapvető ellentmondás feszíti szét vagy tartja abroncsként össze: „A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni…” (6.5). Ugyanakkor azonban: „Kétségkívül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum” (6.522). A misztikus érzés a „világnak körülhatárolt egészként való átérzése” (6.45).[32] A kimondhatatlan megmutatkozik, egy érzésben (Gefühl) ölt testet. Az érzésekre azonban nem lehet rámutatni. Mutatni csak erre vagy arra a tárgyra, emberre lehet, a világra magára nem. Erre csak az volna képes, aki kívül van rajta. Egyedül Isten mutathatna rá az általa teremtett világra, ha úgy tartaná úri kedve. A kézirat véglegesítésének időszakában Wittgenstein sok levelet váltott Paul Engelmann-nal. 1917. április 9-én kelt levelében Johann Ludwig Uhland egyik balladájáról (Graf Eberhards Weiβdorn) fejtette ki gondolatait: „Ha nem törekszünk arra, hogy kimondjuk a kimondhatatlant, akkor sem megy semmi veszendőbe. (…) a kimondhatatlant – kimondatlanul – tartalmazza, amit kimondunk.”[33] Az efféle metafizikai takarékosságnak azonban előfeltétele a mondás és a közlés különbsége, hiszen azzal, amit kimondunk, csak azt mondjuk ki, amit kimondunk, de a kimondással közölhetünk mást is, mint amit kimondunk. Például az Esik az eső mondattal gyakran közöljük azt, hogy Maradjunk otthon. Több mint fél évszázad múltán a pragmatikai jelentéselméletekben, főleg Herbert Paul Grice társalgáselméletében vált alapvető fontosságúvá ez a megkülönböztetés, igaz, minden metafizikai hátsó szándék nélkül.

A Tractatus lassan egy évszázada ellenszegül minden racionális rekonstrukciónak. Furcsa, ellentmondásoktól szabdalt írás, mégsem zagyvaság. Hitvány, de erős érv, hogy ami az éles eszű, akadékoskodó analitikus filozófusoknak nem sikerült, az talán nem is lehetséges. A nagy műveknek az a sajátja, hogy durva megsértésük nélkül nem fejthetők le róluk értelmezéseik. A klasszikusokat élősködőik is éltetik. Számtalan olyan irodalmi mű van, amelyben a történet visszakanyarodik a kezdethez, ugyanott végződik, ahol elkezdődött. A Tractatus előszava megelőlegezi a 6. tétel végét (6.53), és szó szerint tartalmazza a 7. tételt: „Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Az írás első harmada táján pedig – biztonságos távolságra attól, hogy szerkesztési elvként bárkiben is felvetődjék az aranymetszés avagy az isteni arány (divina proportione) gondolata – a filozófia mibenlétéről és egyedüli feladatáról szóló módszertani megjegyzések között szerepel a következő két megállapítás: „Mindazt, amit egyáltalán gondolni lehet, világosan lehet gondolni. Mindazt, amit ki lehet fejezni, világosan lehet kifejezni” (4.116). A beavatottaknak szóló titkos tanításokra emlékeztet, hogy a műben való kínkeserves előrehaladás a tételek növekvő sorszámával mérhető. A számok igézetét erősíti a főtételek rejtett fogalmi láncolata és az egymásra következő altételek sokasága, amelyek egy-egy decimális számot ugorva rendszerint az előzőt magyarázzák.

A Logikai-filozófiai értekezés utolsó, egyetlen mondatból álló tétele így hangzik: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (7). Szinte hallani vélem, ahogy Petri György vodkás poharat szorongatva dünnyögi maga elé: „Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt?” (Hommage à Wittgenstein. 1993). Nyilvánvaló, hogy nem „filozófiai pofátlanságról” van szó. A „sírkő súlyú 7. tétel” egy végtelenül bizonytalan, kivételes képességű ember végzetes felismerése. Felismerése, nem érvényes logikai következtetése. Az extenzionalitás elve kizárja ezt a következtetést: „Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye” (5), azaz a „kijelentésnek a valóságot igenre vagy nemre kell meghatároznia” (4.023). A nyelv valamennyi (elemi és összetett) kijelentése „pusztán tényeket képez le: másról, mint tényekről, a nyelv nem szólhat”.[34] Ebben a világban „minden történés és így-lét véletlenszerű” (6.41), „csak logikai szükségszerűség létezik” (6.37). A Tractatus világában egyedül az aletikus modalitás (szükségszerű, esetleges, lehetséges, lehetetlen) értelmezhető, a deontikus (kötelező, megengedett, tiltott) és az axiológiai (jó, rossz) modalitás nem.

A 7. tétel függetlenedett a műtől, önálló életre kelt. Nehezen meghatározható életérzések találó kifejezését látták benne, és elmosódó körvonalú életfilozó­fiákban is gyakran tűnt fel vendégszövegként. Egyfajta szépségflastromnak vélték, amely elfedi a gondolkodás rút hiányosságait. Susan Sontag esztétikai alapelvvé emelte a hallgatást mint hitelességet. Vannak alkotók, akik „a végleges csöndet választották”. Mindez „művüket nem érvényteleníti. Sőt: annak, amit abbahagytak, visszamenőleg újabb erőt és hitelt ad – az elutasítás a mű érvényességének új forrásává, a vitathatatlan komolyság igazolásává válik.”[35] A dekonstrukció híveit főként a létra-hasonlat ragadta meg, az önmagát megsemmisítő elmélet találó metaforáját látták benne.[36] Umberto Eco „posztmodern iróniából” érezte szükségét, hogy hét nap alatt játszódó regényének végén középfelnémetre fordítsa a létra elhajításáról szóló passzust. Befogadásesztétikai trükkje voltaképpen a préteríció retorikai alakzatának megfordításán alapult: nem arról beszélt, hogy miről nem akar beszélni, hanem azt akarta elérni, hogy a vájtfülű olvasó mormolja el magában, hogy miről kell hallgatnia. A nevezetes 7. tételt felvezető hasonlat furcsa, meghökkentő ismerőssége miatt biztos lehetett a dolgában: „Er muoz gelîchesame die Leiter abewerfen, sô Er an ir ufgestigen ist…”[37] A Tractatus a teológusokra is ösztönzően hatott. A zárótétel a biblia egyik deuterokanonikus könyvének két versére emlékeztet: „Ami túl nehéz neked, azt ne kutasd, / és ami erődön felül van, azt ne vizsgáld. / Amit előírtak neked, azzal törődj, / ami el van rejtve, azért ne bajlódj” (Sir 3,21–22). Tudomásom szerint Max Black hívta fel a figyelmet Angelus Silesius Kerúbi Vándorának (Cherubinischer Wandersmann. 1657) két epigrammájára: „Hallgass, s ha végre majd teljes lesz hallgatásod, / Több jót ád Istened, mint tenmagad kivánod.” És a másik: „Csak úgy szólíthatod az öröklétü létet, / Ha elhagyod előbb az emberi beszédet.”[38] A szövegek hasonlatossága szembeötlő. Az ószövetségi Jézus, Sirák fia, a sziléziai misztikus és a Tractatus szerzője egyaránt arra int, hogy szorítkozzunk arra, ami a dolgunk. A teremtés hat napja után, a hetedik napon az Úr megpihent, a 7. tétel szerint a kreatúrának csak kényszerű hallgatás a jussa, aminek már nincs semminemű üdvtörténeti hozadéka.

 

 

Irodalom

 

Ambrus Gergely: Analitikus filozófia. In: Boros Gábor (főszerk.): Filozófia. Akadémiai Kézikönyvek. Szerkeszti Bajor Péter. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 1065–1145.

Angelus Silesius: Kerúbi Vándor (1657). Válogatta, fordította és az utószókat írta Kurdi Imre és Tatár Sándor. Helikon Stúdió XVI. Sorozatszerkesztő Zirkuli Péter. Helikon Kiadó, Budapest, 1991.

Awodey, Steve – Carus, A. W.: The Turning Point and the Revolution: Philosophy of Mathematics in Logical Empiricism from Tractatus to Logical Syntax. In: Alan Richardson – Thomas Uebel (eds): The Cambridge Companion to Logical Empiricism. Cambridge University Press, Cambridge, 2007. 165–192.

Black, Max: A Companion to Wittgenstein’s ‘Tractatus’. Cambridge University Press, Cambridge, 1964.

Coates, John: The Claims of Common Sense. Moore, Wittgenstein, Keynes and the Social Sciences. Cambridge University Press, Cambridge, 1996.

Diamond, Cora: Throwing away the Ladder. How to Read the Tractatus (1988). In: Cora Diamond: Realistic Spirit. Wittgenstein, Philosophy, and the Mind. Cambridge (Massachusetts), MIT Press, 1991. 179–204.

Dietrich, Rolf-Albert: Sprache und Wirklichkeit in Wittgensteins Tractatus. Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 1973.

Eco, Umberto: A rózsa neve (1980). Fordította Barna Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Engelmann, Paul: Ludwig Wittgenstein. Briefe und Begegnungen. Hrsg. B. F. ­McGuinness. R. Oldenbourg Verlag, Wien–München, 1970.

Forrai Gábor: Rudolf Carnap. A polgári filozófia a XX. században. Sorozat-főszerkesztő Hermann István. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984.

Hacker, P. M. S.: Was he Trying to Whistle it? (1998) In: P. M. S. Hacker: Wittgenstein: Connections and Controversies. Clarendon Press, Oxford, 2001. 98–140.

Hacker, P. M. S.: When the Whistling had to Stop. In: P. M. S. Hacker: Wittgenstein: Connections and Controversies. Clarendon Press, Oxford, 2001. 141–169.

Hintikka, Jaakko: On Wittgenstein’s ʻSolipsismʼ. Mind (New Series) Vol. 67. No. 265. 1958. 88–91.

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája (1781). Fordította Kis János. Sorozatszerkesztő Hévizi Ottó és Kardos András. Ictus, Budapest, 1994.

Klima Gyula: Szent Tamás metafizikája és az analitikus filozófia, avagy lehetséges-e analitikus metafizika? In: Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről. Fordította, kommentálta és a bevezetést írta Klima Gyula. Harmonia Mundi Könyvek. Sorozatszerkesztő Vizkelety András. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. 5–51.

Leibniz, Gottfried Wilhelm: Monadológia (1714). Fordította Endreffy Zoltán. In: Gottfried Wilhelm Leibniz: Válogatott filozófiai írásai. Válogatta Márkus György. Az utószót írta Horváth Miklós. A jegyzeteket készítette Fehér Márta és Keszthelyi András. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 305–326.

Mauthner, Fritz: Beiträge zu einer Kritik der Sprache. I. Sprache und Psychologie. J. G. Cotta’sche Buchhandlung, Stuttgart, 1901.

McGuinness, B. F. – Nyberg, T. – Wright, G. H. von (eds): Prototractatus. An Early Version of Tractatus Logico-Philosophicus by Ludwig Wittgenstein (1918). Routledge & Kegan Paul, London, 1971.

Neurath, Otto: A fizikalizmus szociológiája (1931–32). Fordította Fehér Márta. In: A Bécsi Kör filozófiája. Válogatta és a bevezetést írta Altrichter Ferenc. Gondolkodók. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972. 534–589.

Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein. A polgári filozófia a XX. században. Sorozat-­főszerkesztő Hermann István. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Pears, David: The False Prison. A Study of the Development of Wittgenstein’s Philosophy. I–II. Clarendon Press, Oxford, 1987–1988.

Platón: Menón (Kr. e. 402. k.) Fordította Kerényi Grácia. In: Platón összes művei. I. Bibliotheca Classica. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 643–724.

Plessner, Helmuth: Az érzékek antropológiája (1970). Fordította Ambrus Gergely. In: Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? A modern esztétikai gondolkodás paradigmái. Válogatta és az előszót írta Bacsó Béla. Ikon Kiadó, Budapest, 1995. 185–259.

Ramsey, Frank: General Propositions and Causality (1929). In: R. B. Braithwaite (ed.): The Foundations of Mathematics and Other Logical Essays by Frank Plumpton Ramsey. Routledge, London, 2000. 237–255.

Reichenbach, Hans: Die Suche nach ethischen Leitsätzen und der kognitiv-ethische Parallelismus (1953). In: Der Aufstieg der wissenschaftlichen Philosophie. Hans Reichenbach Gesammelte Werke I. Friedrich Vieweg & Sohn Verlagsgesellschaft, Braunschweig, 1977. 143–169.

Russell, Bertrand: Autobiography (1967). Introduction Michael Foot. Routledge (Taylor & Francis Group), London, 2000.

Schopenhauer, Arthur: A világ mint akarat és képzet (1819, 1844). Fordította Tandori Ágnes és Tandori Dezső. Az utószót és a jegyzeteket írta Nagy Sándor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991.

Sextus Empiricus: Against the Logicians (200 k.) Cambridge Texts in the History of Philosophy. Series editors Karl Ameriks and Desmond M. Clarke. Translated and edited by Richard Bett. Cambridge University Press, Cambridge, 2005.

Spinoza: Etika (1677). Fordította Szemere Samu. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Nádor György. Filozófiai Írók Tára. (Új folyam) VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.

Stegmüller, Wolfgang: Hauptströmungen der Gegenwartsphilosophie. Eine kriti­sche Einführung (1952). I. Kröner Taschenausgabe 308. Alfred Kröner Verlag, Stuttgart, 1978.

Stenius, Erik: Wittgenstein’s Tractatus: A Critical Exposition of Its Main Lines of Thought. Cornell University Press, Ithaca (New York), 1960.

Stokhof, Martin: The Architecture of Meaning: Wittgenstein’s Tractatus and Formal Semantics. In: David Levy and Eduardo Zamuner (eds): Wittgenstein’s Enduring Arguments. Routledge (Taylor & Francis Group), London, 2008. 211–244.

Sontag, Susan: A csönd esztétikája (1967). Ford. Várady Szabolcs. In: A pusztulás képei. Modern Könyvtár 215. Válogatta és a jegyzeteket összeállította Osz­tovits Levente. Az utószót írta Bart István. Európa Könyvkiadó, é. n. [1972] 5–43.

Szathmári István (főszerk.): Alakzatlexikon. A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. A Magyar Nyelv Kézikönyvei XV. Sorozatszerkesztő Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Vass Tibor: Jelbeszéd az ózdi finomhengerműben. Borsodi kismonográfiák 5. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1977.

Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés / Tractatus logico-philosophicus (1921). Fordította Márkus György. Hermész Könyvek. Sorozatszerkesztő E. Bártfai László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.

Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés / Tractatus logico-philosophicus (1921). Kísértések. A jegyzeteket és a tanulmányt írta Mekis Péter és Polgárdi Ákos. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Wittgenstein, Ludwig: Notebooks 1914–1916. G. H. von Wright – G. E. M. Anscombe eds. Basil Blackwell, Oxford, 1979.


[1]     Vö. John Coates: The Claims of Common Sense (1996). (6) 125.

 

[2]     Bertrand Russell: Autobiography (1967/2000). 349.

 

[3]     Vö. Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (1921/1989). 7–8. – Egyetlen kivétellel erre a kiadásra hivatkozom.

 

[4]     Vö. Wolfgang Stegmüller: Hauptströmungen der Gegenwartsphilosophie (1952/1978). (XI) 526.

 

[5]     B. F. McGuinness – T. Nyberg – G. H. von Wright (eds): Prototractatus (1918/1971).

 

[6]     Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein (1983). (II) 30.

 

[7]     E rész írásakor nagy haszonnal forgattam a Tinta Kiadó gondozásában megjelent, kiváló retorikai-stilisztikai kézikönyvet, különösen az Anadiplózis (Pethő József, Boda István Károly, Némethné Varga Andrea) és az Ismétlés (Mózesné Kabán Annamária) szócikket. Vö. Szathmári István (főszerk.): Alakzatlexikon (2008). 84. skk. és 320. skk.

 

[8]     Baruch Spinoza előtt akart tisztelegni a címadással: Tractatus Theologico-Politicus (1670). Wittgenstein traktátusa sok mindenben emlékeztet Spinoza fő művére, az Etikára. Végső soron etika ez is, csak nem geometriai, hanem logikai módon „bizonyítva”.

 

[9]     Vö. Gottfried Wilhelm Leibniz: Monadológia (1714/1986). (78) 323. skk. – Endreffy Zoltán fordításában: „eleve megállapított harmónia”.

 

[10]    Vö. Erik Stenius: Wittgenstein’s Tractatus (1960). (XI. 3) 221. skk.

 

[11]    Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája (1781/1994). (I. II) 185. – Az eredeti: die Bedingungen der Möglichkeit der Erfahrung überhaupt sind zugleich Bedingungen der Möglichkeit der Gegenstände der Erfahrung und haben darum objektive Gültigkeit in einem synthetische Urteile a priori. – Az első német kiadás (Riga, 1781) lapszáma: 159. A kiemelések az eredetiben ritkított szedéssel szerepelnek.

 

[12]    Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája (1781/1994). (I. II) 106. – Az eredeti: Gedanken ohne Inhalt sind leer, Anschauungen ohne Begriffe sind blind. – A rigai kiadás lapszáma: 52.

 

[13]    Vö. Jaakko Hintikka: On Wittgenstein’s ʻSolipsismʼ (1958). 88. és 91.

 

[14]    Ludwig Wittgenstein: Notebooks 1914–1916. 80.

 

[15]    Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet (1819/1991). (I. 2. §) 36.

 

[16]    Rudolf Carnap 1931 januárjában, egy álmatlan éjszakán rájött arra, hogyan szabadíthatná ki Wittgensteint – ahogy ő nevezte – „nyelvi börtönéből”. Kurt Gödel és Alfred Tarski eredményeit felhasználva, olyan nyelvet szerkesztett, amely képes számot adni önnön logikai szerkezetéről. A tárgynyelv szabályait (szintaxisát) metanyelven fogalmazta meg, és a végtelen regresszus fenyegetését is sikerült elkerülnie. Bizonyította, hogy „egy (kifejezőeszközökben kellőképpen gazdag) nyelv szintaxisa megfogalmazható az illető nyelven belül: ekkor a tárgynyelv és a metanyelv szabályai egybeesnek”. A néhány nap alatt papírra vetett Versuch einer Metalogik (1931) volt a Logische Syntax der Sprache (1934) nyersfogalmazványa. Vö. Steve Awodey – A. W. Carus: The Turning Point and the Revolution (2007). 181. skk., illetve Ambrus Gergely: Analitikus filozófia (2007). (9.7.2) 1100. Részletesebb kifejtése: Forrai Gábor: Rudolf Carnap. (1984). (II) 58. skk. – Lásd még David Pears: The False Prison (1987). I. (II. 7) 153. skk.

 

[17]    Rolf-Albert Dietrich: Sprache und Wirklichkeit in Wittgensteins Tractatus (1973). 161. és 164. skk.

 

[18]    P. M. S. Hacker: Was he Trying to Whistle it? (1998/2001). (1) 98. skk., illetve When the Whistling had to Stop (2001). (2) 146. skk.

 

[19]    Lásd Vass Tibor: Jelbeszéd az ózdi finomhengerműben (1977). (1) 21. skk.

 

[20]    Martin Stokhof: The Architecture of Meaning (2008). (2) 214.

 

[21]    Platón: Menón (Kr. e. 402 k./1984). (82 a–85b) 674–687. és (89c) 698.

 

[22]    Hans Reichenbach: Die Suche nach ethischen Leitsätzen und der kognitiv-ethische Parallelismus (1953/1977). 145.

 

[23]    Sextus Empiricus: Against the Logicians. (200 k./2005). (II. 480–481) 183. – Fritz Mauth­ner azon kevesek egyike, akiket Wittgenstein név szerint említ művében, mégpedig a nyelvkritikával kapcsolatban (4.0031). A létra-hasonlatot feltehetően tőle kölcsönözte: „Ha fel akarok emelkedni a nyelvkritikához, a gondolkodó emberiség jelenleg legfontosabb ügyéhez, meg kell semmisítenem a nyelvet magam mögött, előtt és magamban, lépésről lépésre, a létra minden fokát szét kell zúznom, ahogy haladok rajta felfelé.” Fritz Mauthner: Beiträge zu einer Kritik der Sprache. I. Sprache und Psychologie. 1901. 1–2. – Az eredeti: Will ich emporklimmen in der Sprachkritik, die gegenwärtig das wichtigste Geschäft der denkenden Menschheit ist, so muß ich die Sprache hinter mir und vor mir in mir vernichten, von Schritt zu Schritt, so muß ich jede Sprosse der Leiter zertrümmern, indem ich sie betrete.

 

[24]    Otto Neurath: A fizikalizmus szociológiája (1931–32/1972). (I) 537–538.

 

[25]    Uo. (VI) 570. és (VII) 585.

 

[26]    Mind, Vol. XXXII. No. 128. 1923. 465–478.

 

[27]    Frank Ramsey: General Propositions and Causality (1929/2000). 238. – Az eredeti: But we can’t say we can’t say, and we can’t whistle it either.

 

[28]    Helmuth Plessner: Az érzékek antropológiája (1970/1995). (4) 213.

 

[29]    Vö. Klima Gyula: Szent Tamás metafizikája és az analitikus filozófia, avagy lehetséges-e analitikus metafizika? (1990). (1) 13, illetve a 44. lap 21. jegyzete.

 

[30]    A fregei Sinn–Bedeutung (értelem–jelentés) fogalompár fordításában következetesebb és használhatóbb a mű harmadik magyar kiadása, amely a Bedeutungot a jelölet szóval adja vissza. Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (1921/2004). (3.203) 24.

 

[31]    Spinoza: Etika (1677/1952). (V. 23) 333. és (V. 30) 336.

 

[32]    Az eredeti: Das Gefühl der Welt als begrenztes Ganzes ist das mystische.

 

[33]    Paul Engelmann: Ludwig Wittgenstein. Briefe und Begegnungen. 1970. (I) 16–17. és (IV) 62. skk.

 

[34]    Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein (1983). (II) 30.

 

[35]    Susan Sontag: A csönd esztétikája (1967/1972). (2) 8.

 

[36]    Lásd például az amerikai Cora Diamond írását: Throwing away the Ladder (1988/1991). 179–204.

 

[37]    Umberto Eco: A rózsa neve (1980/2012). (VII) 678.

 

[38]    Vö. Max Black: A Companion to Wittgenstein’s ‘Tractatus’ (1964). (LXL) 378. – Angelus Silesius: Kerúbi Vándor (1657/1991). (II. 8) 27. és (II. 68) 29. Kurdi Imre fordítása. – Az eredeti: Schweig. Allerliebster Schweig: kannst du nur ganzlich schweigen, / So wird dir Gott mehr Gut’s, als du begehrst, erzeigen, illetve: Mensch, so du willst das Sein der Ewigkeit aussprechen, / So musst du dich zuvor des Redens ganz entbrechen.