E. Bártfai László

Csendkirály

Árnyékom mezítláb jár a fák hegyén.

Összegyűrt korona csendkirály fején.

Láng Orsolya: Ars poetica (2007)

John R. Searle a szabályok két fajtáját különböztette meg, a regulatív és a konstitutív szabályokat. A regulatív szabályok már meglévő viselkedésformákat szabályoznak, míg a konstitutív szabályok új viselkedésformákat hoznak létre.¹ Az elsőre az etikett szabályait, a másodikra a labdarúgás és a sakk szabályait említette példaként. A csendjátékok zömmel a tiltó játékok körébe tartoznak. Közös vonásuk, hogy meglehetősen bugyuták, és elmaradhatatlan elemük a büntetés. A vétkesnek helyet kell cserélnie társával, zálogot kell adnia, majd kiváltania, vagy képletesen egy közönséges edény tartalmának elfogyasztására szólítják fel. Ezeknek a játékoknak az a sajátossága, hogy szabályaik nem azt írják le, mit kell tenniük a résztvevőknek, hanem egyedül azt határozzák meg, mit nem tehetnek. Másként fogalmazva: az a különös bennük, hogy egy regulatív szabály konstitutív szabályként működik. A szellemi játékok közé sorolt tiltó játékok esetében voltaképpen egy regulatív szabály konstituál új viselkedésformát, ezért az őket létrehozó szabályt tekintve szélső típust képviselnek.

A regulatív szabályok többnyire felszólítás alakját öltik: Nem szabad megszólalni! A csendcsinálók szövege viszont nem felszólítás, hanem a játékot definiáló norma megszövegezése, ami hasonló szerepet tölt be, mint egy jogi szillogizmus felső tétele: Aki hamarabb megszólal, így és így büntetendő. A tényállás (a jogi szillogizmus alsó tétele) bekövetkeztét a gyerekközösség állapítja meg, és egyúttal az ítéletet (konklúzió) is kimondja.

A társas élet megköveteli a kitartásra szoktatást, a fegyelmezést. A testi fenyítéshez hozzászokott falusi gyerekek önszabályozó közösségeiben az számított igazi büntetésnek, ha társaik kigúnyolták őket, de a játék során már ott bujkált bennük az egyelőre még célpont nélküli káröröm. A játékot bevezető ritmikus szöveg elhangzása után a gyerekek minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy valamelyik pajtásukat hibázásra késztessék: képeket vágtak, mutogattak, csiklandoztak. A tiltó játékok közül a csendcsinálók a megszólalást büntetik – a Fekete-fehér-igen-nem csak e négy szó közül bármelyiknek a kimondását –, míg a farkasszemet nézés a pislogást, a szobrosdi a megmoccanást, más játékok – mint amilyen például a Mély kútba tekintettem… – a nevetést tilalmazzák.

Egy szülőkhöz, nevelőkhöz szóló kézikönyvben találtam a következő játékot, amelyet a kötet összeállítói a valóságtól idegen pedagógiai eszményeik nyomasztó súlya alatt „A jó gyermek otthon” fejezetbe illesztettek: „A gyermekek körben ülnek. Egy gyermek a terem közepén áll, és némán int egy kis társának. A hívott gyermek csendesen feláll, lábujjhegyen, minden zaj nélkül odamegy a középen álló gyermekhez, és meghajlik előtte. A középen álló kezet nyújt, és ő is meghajlik, azután csendesen a helyére megy. Helycserével a játékot tovább folytatják.”² E szótlan időtöltés iskolai – tanteremben vagy kiránduláson játszott – változatát is Csendkirálynak nevezik. A kényelmes pedagógusok a hatvanas évek közepén rendszeresen játszatták ezt a tanulókkal osztályfőnöki vagy helyettesítő órákon. Adatközlőm így emlékezett vissza a játék menetére: „A kiválasztott tanuló kiül az osztállyal szembe. Ő a csendkirály. Az osztálynak csendben kell maradnia. A csendkirály azt figyeli, ki van a legnagyobb csendben, ki a legméltóbb arra, hogy ő legyen a következő csendkirály. Ha úgy gondolja, hogy megtalálta utódját, rámutat az ujjával. A kiválasztott feláll, és nagy óvatosan elindul a trón (egy tantermi szék) felé, mert ha zajt csap, akkor nem ő az új csendkirály. És így megy ez, egészen a megváltást hozó kicsöngetésig.”³

A cserkészek a megszólalás tilalmát ügyességi játékká alakították át. Egyikük bekötött szemmel ül egy széken, amely alatt kulcscsomót helyeztek el. Úgy kell elvenni, hogy ne vegye észre. Mindaddig ő marad a csendkirály, ameddig meghiúsítja a próbálkozásokat. Óvodák, iskolák tantervében, pedagógiai szakcikkekben is fel-feltűnik a Csendkirály, sokszor más játékokkal összekapcsolva. Katonáné Malmos Edit Zene és egészség című tanulmányában azt fejtegeti, hogy a hangok világa az iskoláskorú gyerekek számára káros is lehet, betegségeket, halláskárosodást okozhat. Elsősorban az egyhangú dobeffektusokat kárhoztatja, és arra figyelmeztet, hogy „A csendet nagyjából el is felejtheti a gyerek, hacsak meg nem tanulja a Csendkirály (…) játékot.”⁴

A leleményes szülők nemrégiben hosszú autóutakon élesztették fel a játékot, azzal a könnyítéssel, hogy a nevetés, kuncogás megengedett, csak a megszólalás nem. A játék történetében 2011 áprilisa a fordulópont, akkor vonult ki diadalmenetben a tantermekből és a gépkocsik utasteréből a budapesti sörözőkbe és közterületekre. Szabályai hol bonyolódtak, hol ideig-óráig más csendes játékokkal (a cserkészek körében is jól ismert Fülbesúgással) fonódtak össze, hol új elemekkel (elnémító cukorkaevés) gazdagodtak. A lakók és a vendéglátók évtizedes áldatlan vitáit, csendháborítás miatti végeláthatatlan pereskedését követően a Dreher Sörgyárak a főváros belső kerületeivel és a zajkeltésben vélhetően érintett vendéglátó-ipari egységekkel karöltve indította útjára Csendkirály kampányát, melynek jelszava ez volt: Bent Te vagy a király, kint légy Te a Csendkirály! Az arra érdemesített szórakozóhelyek kirakatában kisvártatva egy címerpajzs jelent meg, fölötte koronával, a pajzsderékban áthúzott hangszóróval, az alatta lebegő aranyszalagra írt mottóval: Játsszunk Csendkirályt!

Úgy látszik, a budapesti Trainingspot Társulat megfogadta a tanácsot. 2012 májusában a Mu Színházban bemutatott Hangállam című dramatizált zenés játékukban a képzelt birodalom mindenható uralkodója a Csendkirály. A társulat a bemutató után az országot járta, és osztálytermi színházi előadásként adta elő a darabot. A zenei óvodákban és általános iskolákban is történetbe szőve tűnik fel alakja: Silencio, a csend királya, és Fortissimo, a hangok királya harcol egymással. A szótlan hatalmasság rendkívül népszerű. Az erdélyi Láng Orsolyától (Ars poetica, 2007) kapta a koronát, a Tirpunk zenekar egyik számának (2008), Lesi Zoltán (2009) és László Noémi (2010) versének, Bíró Erika verseskötetének (2011) pedig a nevét adta. Csontos Márta költeményének címe is Csendkirály (2013), a költőnő az Úrnak panaszolja föl: „Csendkirályt / játszol velem a magad örömére.” A dallamos metálzenét játszó We Came as Romans amerikai együttes 2013 januárjában jelentette meg The King of Silence című szerzeményét. A dal refrénje trónfosztásra buzdít: „Senki sem születik Csendkirálynak, / Válaszd a saját hangod, / … / Hajítsd el a koronát, / Sikíts, ereszd ki a hangod!”⁵

Néhány esztendeje, a Dreher-kampány során megszólaltatott vidám fiatalok sok zagyvaságot hordtak össze, még Mátyás királyt is emlegették, nem is alaptalanul. Nem zárható ki ugyanis, hogy a játék iskolai változata egy pajkos versike elhagyásával keletkezett. A mosonmagyaróvári Tirpunk együttes dalszövegében porcelántrónján ücsörgő csendkirály alakja – „Enyém a trón, ha az ajtót kulcsra zárom”⁶ – már kétségkívül a híres csendjátékot idézi fel. A Mátyás király Gömörbe’ egy kínos és ostoba játékot vezet be. Egyetlen szabálya van: minden résztvevő el akarja kerülni, hogy ő szólaljon meg először. A néma idétlenkedést mindenki hamar elunja, még az is, aki a játékot kezdeményezte. Nem meglepő, hogy gyakran végződik civódással, lökdösődéssel. Amiért a gyerekek mégis újra meg újra önnön csapdájukba esnek, az a csúnyának minősülő szar szó kimondásának, illetve a széklet nem táplálék tabu szóbeli megszegésének felvillanyozó öröme. A versikének több változata van, mi ezt ismételgettük a hatvanas évek elején:

Mátyás király Gömörbe’

beleszart egy vödörbe,

aki háromra megszólal,

az eszi meg a vödör szart.

Édesanyám a kezdő sor elmondásával próbált csendesíteni bennünket, ha meguntuk a gangon a gombfocizást és hangosak voltunk. Adatközlőm nagymamája este, lefekvés után úgy csitította a gyerekeket, hogy az első két sorhoz a következő kettőt fűzte: „ki hamarabb egyet szól, / felkapja a szék alól.” A huncut nemzedéki cinkosság a hatvanas évek elején olykor még az általános iskolai órán is megnyilvánult, a WC-re való kikéredzkedés kínos alkalmával bukkant fel, furcsa módon eufemisztikus utalásként: Tanító néni, ki kell mennem Gömörbe! A városi változatoknál (vödör egyértelműen ’bili’ jelentéssel, WC, szék) bizonyára régebbi a falusi eredetűnek tekinthető változat, amelyben vödör helyett gödör szerepel:

Mátyás király Gömörbe’

beleszart egy gödörbe,

aki előbb megszólal,

az eszi meg…⁷

Mátyás király felvidéki hadjárata (1459–1460) során más erősségekkel együtt visszafoglalta a husziták kezére került Sajógömör (ma: Gemer, Szlovákia) várát is. A monda szerint alaposan megleckéztette az őt vendégül látó dölyfös urakat, mert vonakodtak áldomást inni a szőlőt kapáló földművesekre. Hajnalhasadtával felvezette őket a hegyre, ahol a jobbágyok helyett nekik kellett kapálniuk. A nagyurak azonban nem hallgattak, hangosan nyögtek, csendesen zúgolódtak. Enni sem edényből ettek, hanem a puszta kezükből fogyasztották el a parasztoktól ebédre kapott kenyeret és vöröshagymát, egyes meseváltozatokban szalonnát is. Bár erről hallgatnak a források, ők sem tehettek mást: ha a szükség úgy hozta, lekuporodtak és egy gödörbe székeltek. Számos gömöri településen őrzik azt a hagyományt, hogy Mátyás király az ő szőlőhegyükön kapáltatta meg az urakat.⁸ Torzult formában ennek a látogatásnak az emlékét őrzi ez az alkalomhoz nem kötődő gyerekvers. A tanulságos történetet Garay János is megverselte (Mátyás király Gömörben, 1840):

Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek

Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!

A csendcsinálók más változataiban is előfordul bélsár, több gyűjtésben a bíró ürüléke, néhányban a kovácsé vagy az egész falué. Gyermekkora világára emlékezve az 1939-ben Gyimesfelsőlokon született Tankó Gyula egy Csendkirályozásnak nevezett játékot is leír. Az egyik gyerek így kiáltja el magát: „Figyelem, figyelem! Aki a leghamarabb megszólal, az zálogot ad”, vagy egyszerűen: „az eszi meg a falu szarát!” Egy másik játékban (Akinek leghamarább meglátom a…) a késedelmeskedőknek kívánnak ugyanehhez jó étvágyat.⁹ Sándor János 1876-ban Hallgató mese címmel tett közzé egy háromszéki felelgetőst, amely ezekkel a szavakkal végződik: „A ki a leghamarébb éggyet szól, a falu budáját [ˈárnyékszék, latrinaˈ] égye meg.”¹⁰ Más változatokban állatok – bika, kutya, macska – emésztésének végterméke szerepel. Az utóbbi játékokban egy fia király nincs, ami arra utal, hogy a Csendkirály nemcsak egy bizonyos játéknak a neve, hanem egy játéktípusnak is. Küllős Imola szóhasználata is ezt erősíti meg. Könyvének „Játékmondókák” című fejezetébe egy „csendkirályos”-t is felvett:

Nyüves kutyát főzettettem,

Kapufára rákenettem,

Aki hamarább megszólal,

Az nyalja le mindet.¹¹

Az is gyakori, hogy a kántált szöveg büntetésképpen nyüves, pondrós, férges kutya megevését helyezi kilátásba annak, aki megszegi a kényszerű némaságot. A szabály alól azonban olykor kivételek is vannak. Egy népi játékokat összegyűjtő és rendszerező könyvből idézek egy csendcsinálót, melyet Túrkevén és Ipolyságon is felgyűjtöttek:

Malom alatt jártam,

Pondrós kutyát láttam,

Aki egyet mer kukkanni,

Az eszi meg a pondrós kutyát.

A papnak szabad egyet-kettőt kukkanni,

De annak se többet. Kukk! Kukk!¹²

Az undort keltő dolgok – Vlagyimir Nyikolajevics Toporov szóhasználatával ellentáplálékok¹³ – közül még a szintén a kapufára kenetett taknyos kása tűnik fel a szövegekben. Székely Sándor a XIX. század hetvenes éveiben a következő verses rigmust jegyezte le: „Taknyos kását főzettem, Kapufára kenyettem, A ki legelőször megszólamlik, egye le.”¹⁴ A csendkirály játéktípus közös vonásai abban összegezhetők, hogy azt, aki a leghamarabb szegi meg a hallgatási tilalmat, büntetésül utálatos, tiltott dolog elfogyasztására szólítják fel. A csendcsinálók inkább tekinthetők a gyerekek társas tevékenységének, mintsem igazi játéknak.

2014 márciusában Lázár Katalin néprajzkutató jóvoltából betekinthettem a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének több mint 34 ezer tételt tartalmazó népijáték-gyűjteményébe, melyben 22 csendcsináló található. Meglepetésemre Mátyás királyról egyetlenegyben sem esik említés. Mégiscsak szokatlan, hogy éppen a legismertebb, a játéktípusnak is nevet adó játékról hallgatnak a források. A hiány okát csak találgatni lehet. A nagy király kisded kópéságait elbeszélő trufák a XVI. század derekától adatolhatók, a népi játékokat viszont csak a XIX. század második felétől kezdték rendszeresen lejegyezni. Nem tudni, mikor tűnt fel Mátyás király a játék szövegében. A katolicizmus hatását mutatja, hogy Isten emberére, a papra csak részlegesen vonatkozik a hallgatási tilalom. A másik kivétel a bíró, a király embere, a szövegekben előforduló legmagasabb világi méltóság.¹⁵ A bírónak az a dolga, hogy igazságot tegyen, a királyt pedig igazságos Mátyásként emlegette a köznép, és az urak csúfos munkára fogása is népszerű történet volt a szántóvetők körében. A hangzásbeli hasonlóság miatt a Sajógömör – szaró gödör csúfoló is sokaknak eszébe ötlött már néhány pohár bor után. Ám az, hogy kinek miről mi jut eszébe, nem bizonyít semmit, legfeljebb az illetőt minősíti.

A csendcsinálók számos archaikus elemet őriztek meg, de a hiedelem már réges-régen kikopott mögülük, nem állnak össze egésszé. Az újabb lejegyzések között több romlott, teljesen értelmetlen szöveg is található. Egy 1953-ban gyűjtött iskolai változatban Malom alatt helyett Pad alatt szerepel, ott lakik a Mikulás, aki a házában éppen kukacos hurkát sütöget.¹⁶ Kétségtelen, hogy a rontó lény gyakran ölti fekete kutya képét, amiről ördögadta és ebadta szavunk azonos jelentése tanúskodik.¹⁷ (A szövegekben azonban nem esik szó az elfogyasztandó kutya színéről.) A néphit szerint a nyüvesség, pondrósság, férgesség rontás eredménye. A megrontandó személy valamely „tartozéka” (haj, köröm, széklet, vizelet) jellegzetes rontó tárgy. Az sem ritkaság, hogy a rontó tárgyat megétetik valakivel. A csendcsinálók (kettőt leszámítva: az egyikben bolondnak nevezik a megszólalót, a másikban fekete pontot kap) olyasminek az elfogyasztásával fenyegetnek büntetésként, ami az adott közösségben tilos vagy tabu alatt áll.¹⁸ A csendcsináló nem csendes, hanem néma játék, időlegesen fogadott kukaság. A rontó lény is lehet néma, a megnémulás pedig rontás eredménye.

Roman Jakobson hívta fel a figyelmet arra, hogy a rontószövegekben a nyelv konatív, a címzett felé irányuló funkciója kerül előtérbe, aminek „legtisztább grammatikai kifejeződése a vocativus és az imperativus (vagyis a megszólítás és a felszólítás nyelvtani kategóriája), (…) a mágikus varázsfunkció, főleg egy távol lévő vagy élettelen »harmadik személy« valamifajta átalakítása egy konatív közlemény címzettjévé. »Száradjon le az az árpa, tsu, tsu, tsu!« (litván ráolvasás).”¹⁹ A normaszövegekre emlékeztető csendcsinálók mindig a jelenlévőkhöz szólnak, a hatályos törvények pedig az adott állam büntethető polgáraira, alattvalóira vonatkoznak. A jogszabályok túlnyomó többsége kijelentő mondat formáját ölti, a törvények azonban pragmatikai értelemben mégiscsak parancsok, burkolt felszólítások, amiről a törvények visszatartó ereje, a törvény nem tudása nem mentesít a felelősségre vonás alól stb. állandósult szókapcsolatok is tanúskodnak. A felvázolt, meglehetősen kusza kép ahhoz hasonlítható, mintha valaki különböző kirakójátékok egymáshoz nem illő darabjait próbálná összeilleszteni.

A játék rendszerint társas tevékenység, de egyszemélyes játékok is vannak, mint például a pasziánszok egyes fajtái. Nagy ritkán még a csendjáték is magányos tevékenység. Keszthelyi Rezső Színmozgások (2003) című verse ezekkel a szavakkal kezdődik: „Csendjátékom szíven üt”. A költő lehunyt szemmel figyeli a színek és a „színszünet”-ek pillái mögött zajló váltakozását, az „idomok / violás milliárdjai”-t. Tolnai Ottó viszont a kiskamaszok közös játékait, hirtelen alakot öltő, néha csak egyszeri szertartásait idézte vissza, amikor vendégszövegként Peter Handke A kapus félelme tizenegyesnél című kisregényének egyik mondatát illesztette a saját prózájába: Az igazán jó játék csöndben folyik.”²⁰ A Szökik a nóta nevű játékot viszont dalos, vidám társaságoknak ajánlják. A nótafák nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a kívánt eredmény eléréséhez józan önmérsékletre van szükség, csak fokozatosan szabad bonyolultabbá tenni a játékot: „A társaság tagjai egy mindenki által jól ismert dalt énekelnek, közben figyelik a játék vezetőjét. Amikor az egy megbeszélt jelet ad, tátogatással folytatják a nótát, néma csendben, majd amikor a játékvezető ismét jelez, teli torokból fújják tovább a szöveget. Aki eltéveszti, zálogot ad. (…) Később azzal is nehezíthetjük, színesíthetjük a játékot, hogy a nótában szereplő neveket (Hajmási Péter) nyávogjuk, cincogjuk, fütyüljük stb.”²¹

Ez a nem túlságosan elmés, de kellő gyakorlottságot igénylő játék számos másik elemeit tartalmazza. A cserkészek tábori játékai között több előképe is megtalálható, mint például az Éneklő iskola, a Megnémult mesemondó vagy a Hajmási hangutánzás. Az összetartozást erősítő, a társadalomban elfoglalt helyet időlegesen semmibe vevő utánzásos játékokra, önfeledt mókázásra számos hasonló példa akad. Tersánszky Józsi Jenő egy végzetes bányászünnep történetét beszéli el Kakuk Marci a zendülők közt című regényében. A bányászok, a bányatisztek és a bányaigazgató libasorban, mécsessel a kezükben vonultak a tárnától a telepre, és „aki a sorban legelöl ment, azt a többinek mindenben utánozni kellett. Ha a vezető körüljárt egy fát, mind körüljárt az egész sor, ha a vezető megbotlott és hasra esett, akkor a többinek is így kellett tenni, ha a vezető megcsipkedett egy fehérnépet, akkor utána az egész sor végigcsipkedte, ha a vezető kurjantott, akkor a többi is végig. De nem egyszerre. Egymás után mindent így.”²² A Szökik a nóta és a bányászünnepi szokás szemléletesen mutatja, hogyan válik egyre bonyolultabbá a normához igazodó – a szankció (zálogadás, illetve kicsúfolás) elkerülését célzó – egyéni cselekvés. Arra is érzékletes példák, milyen gyorsan változhat a norma tartalma, és a cselekvőnek milyen gyorsan kell alkalmazkodnia a változó tartalmú normához. Az előírt cselekvés a Szökik a nóta esetében először éneklés, utána néma tátogás, majd gyors egymásutánban nyávogás, cincogás és fütyülés, a bányászok esetében pedig egyedül az elfogyasztott italok mennyisége vonja meg a lehetőségek határait.

A példaként említett csendes és zajos cselekvések mindegyike társadalmi cselekvés. A szótlan cselekedetek nem ábrázolják vagy kifejezik a csendet, hanem a zajtalan tevékenységek egy bizonyos fajtáját valósítják meg. A résztvevők pontosan körülírható várakozással lépnek kapcsolatba egymással, meghatározott értelmet tulajdonítanak a másik cselekvésének, és a saját cselekvésük során igazodnak a másikhoz. Ám nem feltétlenül minősül társadalmi cselekvésnek, ha sok ember együttesen és szabályszerűen cselekszik. Max Weber nevezetes példája: „Ha elkezd esni az eső, és az utcán sokan egyszerre nyitják ki az esernyőjüket, akkor az egyes ember cselekvése (rendszerint) nem a másik ember cselekvéséhez igazodik, hanem mindnyájuk cselekvését egyformán a nedvesség elleni védekezés igénye befolyásolja.”²³ A flashmob – a használatból lassan kikopó magyar elnevezéssel: villámcsődület – viszonylag új keletű jelenség. Online összeverődő, egymást személyesen nem vagy csak merő véletlenségből ismerő egyének elhatározzák, hogy egy forgalmas, nyilvános helyen valami meghökkentő, de ártalmatlan dolgot csinálnak, majd amilyen hamar egybegyűltek, ugyanolyan gyorsan szét is szélednek. Az első ilyen megmozdulás 2003 májusában volt New Yorkban, Budapesten augusztus végéig kellett várni az elsőre. Egy szerdai napon, este 7 órakor, amikor a Deák téren megkondult az evangélikus templom harangja, legalább százötvenen nyitották ki az esernyőjüket. Az égiek meghallgatták kérésüket: szép tiszta idő volt. Nehéz megmondani, mi volt az összesereglett, szótlan esernyősök valódi célja, mire akarták ráhökkenteni a járókelőket, az viszont bizonyos, hogy cselekvésük társadalmi cselekvés volt.

A szakoktatásban is fontos szerepet játszanak a csendjátékok, mégpedig nem a puszta tiltást kifejező csendcsinálók, hanem a valóban hasznos tevékenységek egész sora. A gyerekeknek azt is meg kell tanulniuk, hogy ne kényszerűségből, hanem a saját örömükre maradjanak csendben. Dimény Judit zenetanár szerint a hangzó környezet birtokbavételének előfeltétele a csend megtapasztalása: „Aki hangokkal akar ismerkedni, annak legelőször is a csenddel kell megbarátkoznia.”²⁴ A Magyar Rádióban 1972 és 78 között rendszeresen jelentkező műsorában, a Hang-játékban és azonos című könyvében számos gyakorlatot ismertetett. Némelyikük részben vagy egészben csendjáték, mégis fejlesztik a nyolc–tizennégy éves gyerekek ritmusérzékét, segítenek megtanulni a zenei szünet hosszát, vagyis azt, mikor kell bekapcsolódniuk a közös zenélésbe. Például egy dal úgy jár szájról szájra, hogy a gyerekek éneklés előtt megállapodnak abban, kire melyik szakasz jut. Majd váratlan szüneteket iktatnak a körbejáró dalba, ilyenkor a lüktetést és „a dallamvonalat is bele kell képzelni a hirtelen csendbe”.²⁵ A teljesen csendes játékok közé tartozik, amikor a körben, egymással szemben elhelyezkedő játékosok mozdulatokból szerkesztenek kánont.

A pedagógusok a tanulók hallgatását és mozdulatlanságát évszázadokon át a fegyelmezettség tanújelének tartották. Úgy vélekedtek, hogy csendet teremteni csak felcsattanó paranccsal és testi fenyítéssel lehet, mert a gyerekek számára a rend természetellenes állapot. Az 1952-ben elhunyt Maria Montessori ezzel szemben nem parancsszóval szüntette meg a lármát, hanem hatékony módszereket dolgozott ki arra, hogy már az óvodáskorú gyerekekben felkeltse a csend iránti vágyat. Pedagógiai-lélektani rendszerében meghatározó szerepe van a csendjátéknak vagy csendleckének (il gioco del silenzio, la lezione di silenzio): „A gyerekeket meg kell tanítani a csend megteremtésére. Ennek érdekében különböző csendgyakorlatokat végeztettünk velük. Ezek segítették elő, hogy a gyerekek képesek legyenek fegyelmezett magatartásra.”²⁶ A nap kezdetén a nevelő szavak nélkül bemutatja vagy néhány halk szóval elmondja, mi a feladat. A három-négy éves gyerekek felállnak, és néma csendben követik egymást a padlóra rajzolt körvonalon, majd becsukott szemmel hallgatják a csendet, ami élesíti érzékeiket. Ahogy Csorba Győző versében áll: „Szemet a csönd nyitogat / fület a csönd nyitogat” (A csönd, 1970). A belső indíttatásból, de egyelőre cél nélkül végzett gyakorlatok idővel kivezetnek a társadalmi cselekvés köréből, és a relaxáció, a meditáció, a vallásos élmény megtapasztalása felé nyitják meg az utat.