E. Bártfai László

 

Szerelem és hallgatás

 

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

  (Nemes Nagy Ágnes: A szomj /1944/)

 

A szerelmes énekekben, versekben, regényekben stb. többnyire három értelemben szerepel a csend vagy hallgatás: a közlés feleslegessége, nehézsége vagy képtelensége értelmében. Szerb Antal A kétarcú hallgatás címet adta egyik rövid írásának, melyben aszerint csoportosította a jelenség néhány változatát, hogy az érintettek számára a hallgatás kín-e, avagy áldás. Fejtegetését a beteljesületlen szerelem egyik válfajával, a be nem vallott szerelemmel kezdte, amikor „az ember azért hallgat, mert nem mer beszélni”.[1] Az effajta szólni nem tudás tematikája a régebbi magyar irodalomban is gyakori. Toldi Miklós igazán nem volt pipogya alak, mégsem merte szóvá tenni, hogyan érez szíve választottja iránt, és Rozgonyi Piroska is leplezte érzelmeit (Toldi szerelme, 1863–1879). Az íróval is megesik olykor, ami a hősével. Bénultan hallgat, pedig beszélni szeretne. Kemény Zsigmond báró elhatározta, hogy megházasodik. Ünneplőruhát öltött, és a kastélyhoz hajtatott, ahol a grófkisasszony lakott. Az irodalomtörténeti legenda szerint azonban képtelen volt kinyögni „azt a néhány szót, amely a lánykéréshez elengedhetetlenül szükséges; hazament, és agglegény maradt”.[2] A vallomásra képtelen szerelmes sokszor mégis a másik fél tudtára adja, mi az, amit nem volt mersze szavakkal közölni. Néha ez a szótlan közlés is elegendő. Ha mégsem, akkor csak önmarcangolás a jussa: „Szól a szem, bár hallgat a száj, / És beszéli, belől mi fáj” (Kazinczy Ferenc: A csemegékre, 3. 1828). A reménytelen szerelmes gyötrelmeit sokszor még az sem enyhítené, ha megvallaná érzelmeit. Vörösmarty Mihály írja Idához (1836) című versében:

 

Nem mondom, hogy szeretlek,

Mi haszna mondanám?

Te szómra nem hajolnál

S csak búmat toldanám.

 

Rendszerint mindenki arra vágyik, ami nincs. A beteljesült szerelem azonban kivétel: „Vágyunk arra, ami van” (Fodor Ákos: Egy nimfaun délutánja, 1996). A szeretők, úgy látszik, semmiben sem szenvednek hiányt. Radnóti Miklós Október délután (1934) című költeménye szótlan percekről tudósít. A tökéletes megértés világa ez, amelyben – legalábbis akkor és ott, a tölgyfa alatt – nincs szükség szavakra. Ilyenkor még az is magától értetődő, amiről Madách Imre számol be: „párbeszédnek hittük a szelet, / Mely ágak közt csevegve suttogott” (Május 24-én, 1863). Sokszor szólni sem kell, mégis minden úgy alakul, ahogy elképzeltük, vagy még jobban, mert még elképzelni sem voltunk képesek, ami végül megtörtént. „Bőrünk egy sátora alatt” (Illyés Gyula: Ifjú pár, 1968) vagyunk. Nemes Nagy Ágnes „húsevő növény”, „húsevő virág” szeretne lenni, gyökérhez láncolt, szótlan fenevad: „Magamba innám olvadó husod” (A szomj, 1944). Kovács András Ferenc is az állat- és növényvilág határvidékéről származó metaforát használ az eggyé válás, a közösülés érzékeltetésére: „húsban csírázó csendbe költözünk” (Egy unikornis testamentuma, 1988). A párok egymás néma, hús-vér indexei: „egymás forró vérén két életet élünk” (Ferenczes István: Szimbiózis, 1996). Fodor Ákos Egy megváltás élmény (1996) című négysorosában a beszéd akadályoztatásának egyik természetes módjáról – „nyelvem elolvad a szádban, / számban elolvad a nyelved” – állítja, hogy közlés. Általában szóval közlünk valamit, nem hallgatással. De amikor éppen arra vágyunk, ami van, nincs miért megszólalni, hiszen: „szemmel is hall az okos szerelem”[3] (William Shakespeare: XXIII. szonett, 1609), vagy: „Keblednek gyúladásiról / Ajkad hallgat, de szemed szól” (Kazinczy Ferenc: A csemegékre, 2. 1828). Ha az egyik fél mégsem állja meg szó nélkül, akkor sem közöl újdonságot, csupán a beszélgetés kedvéért nyújtja el a beszélgetést. A pusztán a kapcsolat fenntartására irányuló kommunikációt Roman Jakobson – az antropológus Bronislaw Malinowski szóhasználatát átvéve – a nyelv fatikus funkciójának nevezte, amely az egymással csivitelő madarak, a gyerekek beszéde és a szertartások szövege mellett a szerelmesekre is jellemző.[4] Elizabeth Barrett-Browning így lelkendezik a Portugál szonettek (1847) XXI. darabjában:

 

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak[5]

 

Mivel a szerelmesek hallgatása közlésnek számít, a beteljesült szerelmet gyakran érzékítik meg oximoronnal: A csend beszél. A klasszikus retorikában oximoronnak ’képtelenség, ostobaság’ nevezik azt az alakzatot, amely két egymást kizáró fogalmat vagy jelentést kapcsol össze. Mivel az oximoron kifejezés „két görög szó összetételéből alakult ki, az oxusz és a morosz (»hegyes« és »tompa«) szavakéból, (…) maga is egy megvalósulása az általa jelölt alakzatnak…”;[6] magyarán: az oximoron maga is egy oximoron. A csend beszél mondatban vagy a beszél, vagy a csend, vagy mindkettő jelentése metaforikus, hiszen szó szerinti jelentésük ’hangosan közöl’, illetve ’nincsen semmi zaj’. Tóth Krisztina Esős nyár (2005) című gondolati költeményében így határozta meg e sajátos csendbeszéd mibenlétét: „egy hangok nélküli mondat, nem mondja-hallja senki”. A könnyűzenében számtalan olyan dal van, amelyben a csend beszél, vagy éppen hallgat. Egyszerre teszi mindkettőt a Locomotiv GT híres számában, Adamis Anna és Somló Tamás Ha a csend beszélni tudna (1976) című szerzeményében: „A csend minden nyelven hallgat”, de van, akinek „szavak nélkül is vall”.

A szerelmesek magabízón azt hiszik, hogy örökkétig ügybuzgó krónikásai lehetnek ennek a szótlan, személyes üdvtörténetnek: „Ki e csendben él, idvezül” (Fenyő László: A szerelmesek csöndje, 1943). Aztán egyszer csak kiderül, mégsem. Kovács András Ferenc sorai már sejtetik, milyen veszedelmes is ez a tőszomszédság: „eggyévaló kettőzött magányban / a mindenséget csaltam meg veled” (Mare Tranquillitatis, 1988). Úgyhogy csak még nagyobb a kín, amikor minden összekuszálódik. A szavak most másként feleslegesek. Szükség volna rájuk, hogy utat mutassanak, de csak útban vannak. Zavart keltenek, mégis mindegyre föltolulnak, mint a 2013 júniusában elhunyt Marsall László versében: „már csak fecsegsz, csak gyilkolod a csöndet” (Beszélsz, 1970). S éppúgy, mint a filmekben, az egyik gyilkosságot követi a másik. Kettős gyilkosság. A csendre való képtelenség a szavakat is megöli, ezért óhatatlanul felvetődik a kérdés: „mikor halt meg a szó közöttünk?” (Marsall László: Végső, 1970). Babits Mihály hegyes tűvel rajzolta meg egy „hirtelen elborult délután” képét (Mig keztyüddel és kalapoddal babrálsz, 1925). A költő Reviczky utcai lakásának ablakánál áll, és a feszült csendben a „páncélos bogarak”-ra emlékeztető gépkocsikat figyeli átellenben, a grófi palota előtt. Felesége a kesztyűjével és a kalapjával babrál, cigarettája áldozati füstként „bocsát vékony fonalat fölfelé”. Szemközt a jármű motorja „berreg és tülköl és ropog és zakatol” szívük pedig „nyugtalanul zakatol, mint hajszolt szerkezet”. Nincs kiút, csak fohászkodni lehet:

 

Óh kedvesem, az Isten

majd csak tudja, mit akar velünk! Legyünk türelemmel!

El akarsz menni? Menj el!

Ha mégy is maradsz, ha maradsz is mégy!

 

És ez még csak az átmenet, a személyes pokol tornáca. Átlépve a küszöbön, A fehér csönd fogad; fehér volt a gyászviselet színe az Ormánságban és a Sárréten is. Borzongató, hogy Ady Endre a „Léda asszony zsoltárai” ciklusba vette fel e költeményt (Új versek, 1906). Az imént még a kínos műgonddal megválasztott szavak is félreértésre adtak okot, a „csókok és könnyek alkonyatán” azonban már nincsenek szavak. Közlésnek egyedül a sikoltás maradt – a versben háromszor szerepel, mindháromszor felszólításként –, hogy megtörje a gyilkos csendet:

 

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk

 

„Csend a hangom” – mindhárom stációra igaz, de mindegyikben mást és mást jelent: a kimondástól való félelem csendjét, a beteljesedés örömmel teli csendjét, a szavak elvesztésének fojtó csendjét. A csend, a hallgatás tehát nem mindig és nem feltétlenül valamitől való megfosztottság, hiszen „a lét ebben a szótlan állapotban (…) beteljesülten tökéletes”[7]. Novák Péter Gyémánt (1995) című dalának szövegében viszont egyértelműen privációra utalnak e szavak:

 

Éj lettem, csend a hangom,

A Napot akartam, s elégett minden.

 

A szakítás után a hangtalan, meghitt párbeszédet tátongó üresség váltja fel. Mindörökre elveszett az „a nagy csönd, amelyben / Oly jó ketten lenni” (Tóth Árpád: Áldott nyári délután, 1925), és amely a világ bajaitól is megóv: „a bús / élet a kettes csöndbe menekül” (Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai… 1922). A leghétköznapibb érzékelés is megváltozik: „Mióta elmentél, itt hűvösebb / a sajtár, a tej, a balta nyele” (József Attila: Mióta elmentél, 1928). Az érzékelés egykori közössége azt a képzetet is megerősítheti, hogy ha a másik nincs jelen, akkor nem is létezik. Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet (1912) című költeménye arra is jó példa, hogy a szakítás nem szép: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Az elhagyott szerelmes súlyos beteg. A testvázlat zavarai, a neglektre és a fantomfájdalomra emlékeztető, szörnyű tünetcsoportok jellemzik: hol másmilyennek tapasztalja a testét, mint amilyen, hol nem érzi a sajátjának tagjait, hol pedig olyasmit érzékel, amit egyébként nem érzékelhetne. Tudata meghasad, és mintha meghalt volna, kilép a saját testéből. József Attila Magány (1936) című verse elrettentő példa arra, hogy az iker-személyiség felbomlása szörnyű látomásokat eredményez – „látom a szemem: rám nézel vele” –, és iszonyatos átkok áradatát indítja el:

 

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

A zömmel magyar példák már-már feledtetik, hogy egyetemes jelenségről van szó, de évezredekkel előttünk élt görög vagy római költőket is idézhettem volna. Sir Edmund Ronald Leachnek alighanem igaza van, amikor megállapítja: „Ha ki tudnánk mutatni bármilyen valódi kulturális univerzálét, könnyen megeshetne, hogy az azért lenne általános, mert valójában »természeti«, azaz genetikus örökségünk része.”[8] Végezetül az amerikai logikus, Willard van Orman Quine egyik megfontolandó észrevételére hívnám fel a figyelmet: az x szereti y-t diadikus relatív terminusnak mind a hét logikai tulajdonsága (szimmetria, aszimmetria, tranzitivitás, intranzitivitás, totális reflexivitás, reflexivitás, irreflexivitás) hiányzik.[9]



[1]     Szerb Antal: A kétarcú hallgatás (1942), in: Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját, bővített kiadás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1961, 532.

[2]     Szerb, i. m. 533.

[3]     Szabó Lőrinc fordítása. – Az eredeti: To hear with eyes belongs to love’s fine wit

[4]     Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika (1958), fordította Barczán Endre és munkatársai, in: Roman Jakobson: Hang – Jel – Vers. A kötetet összeállította Fónagy Iván és Szépe György, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 220.

[5]     Babits Mihály fordítása. – Az eredeti: Say over again, and yet once over again, / That thou dost love me, / Though the word repeated / Should seem ’a cuckoo-song’…

[6]     Jean Cohen: Alakzatelmélet (1979), fordította Bárdos Miklós, in: Az irodalom elméletei, I. sorozatszerkesztő Thomka Beáta, Janus Pannonius TudományegyetemJelenkor Kiadó, Pécs, 1996, 178.

[7]     Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 41.

[8]     Edmund Leach: Szociálantropológia (1982), fordította Pusztai Anikó és Sajó Tamás, Osiris Könyvtár, Antropológia, sorozatszerkesztő Fejős Zoltán, Osiris Kiadó, Budapest, 1996 (3) 95.

[9]     Vö. Willard van Orman Quine: A logika módszerei (1950), fordította Urbán János, jegyzetekkel és feladatmegoldásokkal ellátta Ruzsa Imre, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968 (III. 30. §) 214–215.