Ébert Tibor

Requiem aeternam a Vág völgyében

Halotti torra hívtak meg. A fiú meghalt torokgyulladásban, s én hegedültem a gyászmisén, a trencséni román stílusú vártemplomban, Dvořak szonatinájának a lassú tételét. Ezért a meghívás a család villájába. Az apa, Štefan Tiso bankigazgató, volt moszkvai nagykövet, miniszter, a Tiso család tagja, az államelnök jezsuita pap Jozef Tiso testvére. Hogyan kerültem kapcsolatba vele, miért szolgáltattam a zenei aláfestést a rekviemen? Legjobb barátom, Andaházy S. Laci keresztapja Štefan Tiso. Mindketten trencséniek, a Vág völgye a pátriájuk, még a Monarchiában jöhetett létre ez a barátság a két família – Andaházyék és Tisóék – között, normális, nem ritka viszonya szlováknak és magyarnak, történelmi beidegződéssel. Nem kuszálta össze őket senki és semmi.

Fehér vakolatú villa a trencséni várdomb – Csák Máté egykori erősségének – oldalában. Kovácsoltvas kapu, fenyők állnak őrt a kertben, hat ezüstfenyő, az út két oldalán rövidre nyírt bokrok, enyhe kaptató a házba. A család tagjai mind feketében, az ajtó előtt sorakoznak. Megköszönik közreműködésemet, az elhaltnak Dvořak volt a kedvenc zeneszerzője, különösen az Új Világ szimfónia, mondja valamelyikük. Diftéria, szól az anya. Annak idején még könnyen meg lehetett halni benne. Tizenkilenc évesen. Belépünk a házba. Ikonok, ikonok mindenütt. Fekete arcok néznek le ránk, lapos szentek, aranyozottak, szakállas arcok sokasága, szinte keresztüldöf merevségük, áhítatos szenvedélyük. Megborzongat a légkör, pravoszláv zsolozsmákat hallok monoton zümmögéssel, mormolással, és mintha gyertyák gyulladnának ki körülöttem, rengeteg vékony, hosszú gyertya, árnyékok imbolyognak, bepólyálnak. – Ezt onnan hoztam, műgyűjtőjük lettem. Onnan, Oroszországból, nem a Szovjetunióból –, mondja Štefan Tiso. – Egy évig voltam nagykövet ott, ameddig lehetett, a paktum miatt, aztán kitört a háború. Szlávok, szlávok, mint mi… de minden másképp. Félig Ázsia, félig Európa. A cirillikát nehéz volt megszokni. Cirill és Metód állítólag itt járt Pannóniában, ha igaz a fáma. Nagy-Moráviában, lehet, hogy csak délen, Szerbia felé. A történelemre mindig rárakódik annyi bizonytalanság, hagyomány, szájhagyomány, fantázia, virtuális és valóság… na meg éppen az, amire felhasználják, szükséges. Mindenesetre jól povedáltunk az elvtársakkal, megértettük egymást, nyelvrokonok vagyunk. Nos, emlékszem, amikor kilyukadt Moszkvában az egyetlen katolikus, a diplomaták számára működő templom teteje, én jártam közbe Molotovnál, hogy javítsák ki, sokszor nyakunkba csöpög a víz a szentmiséken. Valahogy megcsinálták.

Betessékeltek bennünket a nagy társalgóba, ikonok egymás mellett, fölött, alatt. Bizarr látvány, megint az a süppedő szorongás bennem, a túlvilági lét bizonyossága, bizonytalansága, kriptahangulat, melybe belecsöppentek fénygomolyagok és kinti neszek fullánkjai. Teát hoznak, süteményeket, szendvicseket. Ez a vizit nem tarthat sokáig. Štefan Tiso karon fog, megmutatja a házat, fia, Fredo szobáját. Érezni a mozdulatlanságot a bútorokban, a képeken, a könyvtárpolcon, mintha időtlenségre rendezgették volna be. Csönd. Csönd szélessége, hosszúsága, térfogata. Mi is csöndben állunk. Visszatorlódott pillanatok, megálltak az időben. Ebben a szobában nem lógtak ikonok a falakon. A délutáni fény elfáradt, sompolygott, apró moccanások permeteztek. Álltunk egymás mellett, gondolataink párhuzamosaival. Megértettük egymást így.

–Nekem most már nincs kedvem sok mindenhez, főleg a politizáláshoz. Úgyis elvesztjük ezt a háborút, s akkor mi lesz? Láttam, láttam ott kint… a feltartóztathatatlan jövőt. A jövőt. No de ha már a politikáról beszélgettünk, meg kell magának mondanom, hogy Andrej Hlinka szellemi vezetőnk, pártunk alapítója, a rózsahegyi plébános azt mondta, és le is írta, hogy a nagyképű, fölényes csehek húsz év alatt többet ártottak, mint a magyarok ezer év alatt. Ezért is vagyok inkább magyarbarát. Kis mosoly villan arcában. – Különben ez a Vojtech Tuka (a Hlinka-gárda főparancsnoka, Tiso után a második ember, külügyminiszter) jobban beszélt magyarul, mint szlovákul, Tuka Béla Pesten doktorált.

Kikísér a kapuig. – Hálából a muzsikálásért felajánlok magának havi ötszáz koronát. Minden hónap elején fölveheti az ösztöndíjat a bankunkban.

Nem láttam többet. Néhány hónapig még tartott a háború meg a stipendium… Štefan Tiso eltűnt valahova nyugatra, állítólag a Vatikánba, testvérét, Jozef Tiso államelnököt felakasztották. Tuka Bélát is.

A kacsintás

1938. Az Anschluss éve. Bécsi bevonulása után a Führer és kísérete eljött az osztrák fővárostól ötvennégy kilométernyire levő, immár a németek megszállta Ligetfalura, hogy átnézzen a Dunán. Az egykori magyar koronázóvárosra, az újdonsült szlovák fővárosra: Pozsonyra – Bratislavára. Magyarázták neki a város történelmét, a szemközti Szent Márton-székesegyház, a dóm tetején szerteszét csillogó, aranyozott korona szimbólumát. A Führer hallgatta.

–Pressburg, így hitelesebb – mondta a mindig izzadó, vörös nyakú tábornoka.

A Führer bólintott.

–Magyar királyokat koronáztak szemben a dómban – és mint valami útikalauz fújta az adatokat. – I. Ferdinánd fiát, I. Miksát és nejét 1563-ban, az utolsót, V. Ferdinándot 1830-ban… no meg a többieket, köztük Mária Teréziát 1741-ben.

A Führer hanyagul jobb kezében tartott kesztyűjével – mert hát nagyon szerette a kesztyűket – ráütött meztelen bal tenyerének a hátára. – Kérem, ne folytassa – szólt –, felesleges. Mind Habsburg? – kérdezte aztán.

–Jawohl, mein Führer.

–Akkor azok a Habsburgok ügyesek lehettek. A magyaroknak nem voltak alkalmas királyaik? – elmosolyodott, és egy kissé felhúzta a kefebajuszát, odanyomta orrához.

–Akiket itt, abban a szemközti templomban koronáztak: mind Habsburg.

–Donnerwetter! Tehát Habsburg magyar királyok, magyar Habsburg királyok. – Megint az a mosoly, tetszett neki a szellemesség, a szójáték.

–Ja, ja – bólintottak, nevetgéltek.

–Ha a magyaroknak Habsburg királyaik voltak, akkor tulajdonképpen Ausztriához tartoznak.

–Így van. Logikus, természetesen, Mein Führer.

–És Ausztria természeténél fogva a Német Birodalomhoz tartozik és tartozott. Az Ostmark. Virtuálisan is, a valóságban is. Akkor is, amikor a történelem mást produkált. Már csak a nyelve miatt is. Egyek vagyunk. Német testvériség. A história álságosan, igazságtalanul széjjelválasztott bennünket. – Elkezdett sétálni, erőteljes léptekkel, kesztyűjét lóbálta. Először megfordult a híd, majd a Hainburg felé. A katonás profil elkomorult, szürkévé vált.

–Igen, igen – szóltak a többiek, de nem követték a járkálásban. Ez is a vezéri pózhoz tartozott, hagyták, végezze produkcióját, mely egyre tökéletesebben sikerült, mint mindig. Ott álltak díszőrségként, s a Führer teljesítette színpadiasan feladatát.

–Én a helyére tettem és teszem a történelmet – mondta crescendáló hangon –, az igazságot. A történelem méltóságát. A németség becsületét! – már majdnem kiabált. Körülnézett a katonáira, várta a hatást, azok mind mozdulatlanul álltak. – Ami ezeket a királyokat illeti, mi vagyunk a jogutódok. Történelmi jogutódlás. Értik, uraim, meine Herren? Történelmi kontinuitás. És akkor, akkor a magyar királyok, királyság a németség része, az egész ország, mivelhogy Ausztria nincsen. Németország pedig van, volt, lesz.

–Natürlich – egyesekből kitört a lelkesedés.

–Értik, Uraim? Persze a történelemben nincsen visszakozás, a történelem maga a valóság, tények sorozata, be lehet pótolni, helyreigazítani, megváltoztatni.

–Prachtvoll! Zseniális! – tapsoltak.

–Bizony, Uraim, mi vagyunk, leszünk a jogutódok. Garantálom. – Megállt. Nézte a várost. – Az a vár olyan, mint egy kaszárnya, garnizon, tömzsi, vastag falaival, nincsen benne semmi művészi, barokkos pompa, báj, egy kissé amolyan börtönnek is tűnik. Tudom, a nagy Mária Terézia szerette, szívesen tartózkodott itt. Én átépíttetném, arisztokratikussá varázsolnám, vannak építészeti elképzeléseim a Reich számos helyén.

A többiek hallgatták, miközben a túlsó partról skandálva, euforisztikusan áthallatszott: „Lieber Führer komm herüber.” A Karpatendeutsche Partei tagjai kiabáltak.

A Führer elgondolkozva kissé lehajtotta fejét… a földre nézett, aztán hirtelen, mint valami Wotan vagy Siegfried, felemelkedett, nőni kezdett, hatalmassá vált, kiegyenesedett, az égboltba fúródott homloka simléderes sapkájával, a szürke bőrkabátos test megnyúlt. Így állt mozdulatlanul gránitszoborként, monumentálisan.

–Isteni színjáték – gondolta valamelyikük.

–A Führer megdicsőülése…

–Mesteri szertartás, áldozás, kiengesztelődés… a jövő… jövőnk – gondolták mindannyian.

–Horthynak, a Reichsverwesernek felajánlottam – szólt megfordulva a Vezér –, de az öreg nem fogadta el. Vihette volna egész Szlovákiát. Nekiajándékoztam. De talán jobb így! – Kesztyűjével ráütött a térdére. Talán fel is ugrott volna örömében, mint a copiegne-i erdőben, amikor megköttetett a fegyverszünet Petain marsallal. De most nem ugrott. – Egyelőre maradjon így. A kövér papjukkal, Tisóval. Ezekkel a szlovákokkal is tervem lehet, van. Egyszerre két legyet üthetek a történelemben, ahogy mondják: kettő közt a nevető harmadik. Na ja.

„Wir wollen heim in s Reich” Haza akarunk térni a Birodalomba – hallatszott odaátról.

–Persze, persze – a Führer meghatódva, szinte kisfiúsan odafordult kísérőihez, katonáihoz. – Ez a ti feladatotok. A tiétek is.

Dévény felől felhők gyülekeztek, bárányfelhők, amolyan folyékony márványként belepték az égboltot. A Führer legszívesebben lefestette volna őket, szerette a tájképeket. – Erre hátulról lecsurog a nap… Tűzvarázs – gondolta. Belenézett a felhőkbe.

Harapnivalót hoztak, vajas kenyeret, sajtot, kemény tojást, szardíniát, egy kis marmeládét, áfonyalekvárt… hozzá moseli fehéret, az jó az emésztésre. Arra gondolt, hogy tulajdonképpen átmehetne a hídon, bevonulhatna a városba. De a Führer nem jött át, és senki a kíséretéből. Elindult Bécs felé, Berlinbe vagy Berchtesgadenbe. Alig két órát tartott ez az intermezzo. Történelmi közjáték. Vizit. Még többször visszanézett a várra, sehogy se tudott kibékülni vele. A formája irritálta. Olyan, mint egy megfordított asztal, lábaival az égnek áll.

Hömpölygött a Duna egyre több árnyával. Talán az árnyak gyülekezete a sustorgása. Csönd lett… mind a két parton. Csöndek térfogatában a táj, a város, a tornyok, az égbolt. A csönd belemarkolt a jövőbe.

*

Ott álltam a Carlton Szállodánál, az óra előtt – számos találkozásom színhelyén. Ott álltam kíváncsiságból, talán sorsszerűségből a rendőrkordon előtt, én: a tizenkét éves, középiskolás diák. Elterjedt a híre, hogy a Német Birodalom propagandaminisztere, Goebbels meglátogatja ebből az alkalomból a várost. Azért is a készülődés, nyüzsögtek a fekete ruhás, bojtos sapkás Hlinka-gárdisták. Mindenki ott volt, aki számított a politikai életben, csak egyvalaki nem: Esterházy János, a magyarság képviselője, és a Magyar Pártból sem jött el senki.

Elképzeltem: megérkezik Goebbels nyitott autóban, a Führer küldötteként. Valóságos szimbólumaként, ajándékaként. Egyenesen áll, kissé hátrahúzott derékkal, felemelt karral, nézeget jobbra-balra, mosolyog, bólogat. A felemelt karon virít a frisch-fromm-fröhlich-frei jelentésű horogkereszt. A fekete Horch megáll a szálloda bejárata előtt, tőlem talán huszonöt méternyire. Goebbels kiszáll az autóból, rám néz, elmosolyodik, és mintha kacsintana. Ez a kacsintás alulról felfelé érint, végignyalva arcomat. Mintha rám tapadna letéphetetlenül, törölhetetlenül, ott marad, mint egy pecsétnyom, örökre. Egy-két-három másodperc: goebbelsi sovány arca valami mélyen benne süppedő, szögletes elszántsággal, keménységgel, könyörtelenséggel, állhatatossággal, aztán eltűnik az officiálisok gyűrűjében. A „stepszli” – így nevezték nálunk az alacsony termetűeket gúnyféleséggel – persze nem jött el. Maradt a víziója.

Hazamentem.

Egy év alatt nagyot mozdult a történelem.

1939. március 7-én Pozsonyba érkezett Goebbels helyett az annektált Ausztria főembere, Arthur von Seyss Inquart birodalmi megbízott, teljhatalmú helytartó. Felszólítja a szlovákokat, Tisót, hogy kiáltsák ki már az önállóságot, a szlovák államot. Tudatja, hogy a Führer a csehkérdést Csehország megszállásával végleg elintézettnek tekinti. Csehszlovákia megszűnik mind jogilag, mind a térképen. Szlovákia önállóságának kikiáltása esetén német garanciát ajánl, másként Szlovákiát a sorsára hagyja – kiszolgáltatva a magyar törekvéseknek.

*

A „stepszlit” hallottam néhányszor beszélni: kiabálni kemény hangsúlyaival, patetikusan ostorozó villogó mondataival, tökéletesen megkomponált irodalmi stílusú beszédeivel. És láttam a „stepszlit” a filmhíradókban hadonászásaival, eltorzult arcizmaival, gesztikuláló süvölvényeivel, féktelen hangfutamaival, crescenóival, bömbölő grimaszaival, kétségtelen szónoki tehetségével – mert remek szónok volt. Meg is nevezte római mestereit. A hallgatóságát lenyűgözte, hatalmában tartotta, kényszerítette diabolikusan. A rheydti születésű szómágus, veszedelmes, bűnöző varázsló. Ellenállhatatlanul benyomult a tudatba szavaival, mondataival a fanatizmus kiváló goebbelsi módszereivel. Erkölcsi rendje a gyűlölet főpapjaként bizonyította egy embertelen, gyilkos elv magasrendűségét, életrevalóságát, jövőjét. Elhitette, hogy a nap a hold, a hold a nap, a sötétség a világosság, és fordítva: s ez tény, valóság, megfellebbezhetetlen igazság. Bizonyossága: a tehetséges gazemberek a legveszedelmesebbek, mert a gazemberség, a bűnözés önmagában, képességek nélkül hatástalan, béna megnyilvánulás. Minden gazember, bűn, bűntény tehetség nélkül semmit sem ér. És szükségtelen az erkölcsi posztamens / morális fundamentum. A cél szentesíti az eszközt. A machiavellista tézis töltötte ki minden szavát, mozdulatát és embertelen következményeit.

*

Micsoda történelmi metamorfózis, történelmi déjà vu, mementó, bizonyosság a kicsi ember, a „stepszli” szellemiségének a klónozása, feltámadása, újraszületése, hasonmása… a tetszhalott feltápászkodása, megnyilvánulása megidézve saját magát.

Itt is, ott is. Nálunk és másutt. A parlamenti demokrácia keretében. Goebbelsek élnek, vannak, szónokolnak, hadonásznak… kísértetfigurák.

Szeretném azt a kacsintást végképp letépni arcomról, testemről, kiszabadítani tudatomból, szeretnék megtisztult arccal előretekinteni és megtisztult testtel nekiindulni az időmnek, belekapaszkodni a jövőbe így…

A „stepszli” kísértetei nélkül. Vagy lehetetlenség?…