Ébert Tibor

Találkozások (részletek a készülő kötetből)

EDDA ÉS R. M. RILKE

(Hamburg, 1974)

Úgy kezdődött a történet, hogy volt egy barátom, Feri, aki szovjet fogságba esett, és ott az Ural táján megismerkedett egy német katonaorvos hadifogollyal, Walterral. Barátok lettek, összekötötte őket az irodalom szeretete, mert barátom, Feri a fogságban drámákat írt Dávid királyról, Walter meg verseket. Este a barakkban felolvasták egymásnak műveiket magyarul, németül. Feri megtanult jól németül, Walter magyarul. Aztán hosszú évek múltán először Feri szabadult, később Walter, de nem tudtak egymásról, mert a megadott címek vagy nem léteztek, vagy megváltoztak. Megszűnt a kapcsolat.

Elkerültem Hamburgba, és egy áruházban, a Karstadtban magyar beszédemet meghallotta az éppen ott vásároló Walter.

–Ön magyar? – kérdezte kifogástalan akcentussal nyelvemen.

–Ja – feleltem németül.

Belém karolt és elvitt egy vendéglőbe. Csakhamar kiderült Ferivel való kapcsolata, Feri barátom volt a téma, főtéma. Walter elvesztette otthonát, összebombázták és nem találta Feri jó lakcímét, amelyet még a hadifogságban kapott meg tőle, mert ő csak jóval később, Feri barátom szabadulása után öt évvel térhetett vissza hazájába. Sokáig szükség volt rá mint orvosra, mert csak felcserek dolgoztak a táborban. Így hát tőlem tudta meg Feri barátom budapesti címét. Ilyen a véletlenek játéka. Föl is hívta még aznap telefonon.

Gyönyörű salátás tálat raktak az asztalra, és nem tudom, miért, talán vitaminhiányból, de mohón enni kezdtem a friss paradicsomot, uborkát, reszelt sárgarépát, zellert, fejes salátát. – Tibor der Ziege – szólt Walter. Tibor, a kecske. És rendelt még egy salátás tálat nekem. Utána elvitt magához, Hamburg külvárosában levő házába… kis egyemeletes villa, kerttel.

Apám 1933-ban járt Hamburgban, hétéves voltam akkor. Meséltem, apámnak bizarr foglalkozása volt, és mint egy temetkezési vállalat igazgatója, egy halottat kellett elkísérnie, az érckoporsót Pozsonyból Hamburgba.

Beszélgettünk. Az Edda versekről, én Klopstockot citáltam, a hexameteres Messiást (ezt még az iskolában tanultuk, megmaradt a fejemben). Nagyon tetszett neki, meghatotta. Közben altdeutsch poharakból ittuk a rajnai, moseli vöröset, a Johannes der Teufelt. Már hajnalodott, amikor Rilkét szavalgattunk, az Ölbaumgartent, az Archaischer Torzo Apollo szonettet. – Ez így olyan, mint Ferivel – szólt. – Hát, Ő is itt van velünk – feleltem. – Igen, igen, Feri sit da. Er schwebt über uns (Ő felettünk lebeg). – Levitt az alagsorba a pingpongasztalhoz, elővett két ütőt és labdát. – Tudsz játszani? – Bólintottam. És hajnali négykor ütögettük a labdát egymásnak. Visszhangzott. Mintha a másodpercek visszhangoztak volna. De nem hallatszott fel, a gyerekek aludtak. – A táborban azért nem volt ilyen játszogatás…

Nem emlékszem már, ki győzött, egyáltalán győzött-e valaki. Télikabátot és egy öltöny ruhát ajándékozott nekem – alakunk egyezett –, meg egy verseskötetet, amely nemrég jelent meg. Talán Rilkével búcsúztunk el.

Nemsokára meghalt Feri. Sose találkoztak, és nemsokára meghalt Walter is. Mindketten rákban. Én lehettem kettejük között az összekötő híd, rajtam keresztül léphettek át egymásba. Megmaradt a híd… két part nélkül…

A hamburgi hajnalok ilyenkor párásak, szurkál a köd, a tenger felől tapogató szél fúj. A Lombardbrückennél kinyitottam az Atempausét (Lélegzetszünetet), olvasni kezdtem. „Wenn ich tot bin, lasst mir ein Dünengrab” (Ha halott vagyok, hagyjatok nekem egy Dunasírt). A kötet elején meg: Zur Erinnerung an unserem gmeinsam Freund Feri dem lieben Tibor, 1968. január 19.

GARIBALDI

(1956. október 23.)

A próba éppen elkezdődött, amikor megszakították és azt mondták, mindenki menjen ki az udvarra. A bűvös vadász nyitányát próbáltuk. Kettő óra múlt tizenöt perccel.

Az udvaron a pagoda előtt már alig volt hely, a Rádió valamennyi munkatársa ott lehetett, kivéve persze azokat, akik éppen szolgálatban álltak, a műszakiak, a bemondók, a műsorvezetők, felügyelők. A kapuban kék parolis ávósok posztoltak, fogalmuk sem volt, miért ez a gyűlés. A pagodából is mindenki az udvarra ment, üresen tátongott ez az ízléstelen üvegképződmény, mely valóban kínai pagodára hasonlított, a gyülekezőhelye művészeknek, színészeknek, muzsikusoknak, a mikrofon előtt szereplőknek, na meg a Rádió dolgozóinak. A színészek sokszor itt tanulták a szerepet, mindig kávéillat terjengett, mert a mellette lévő büfében főzték az illatos brazil, columbiai kávét, akkor is, amikor a városban nem lehetett kapni sehol. El is nevezték kávétusculánumnak.

Nos, ott álltunk a Rádió udvarán. Gyorsan egy kis emelvényt eszkábáltak a pagoda felőli jobb oldalon. Oda lépett fel Tóth Gyuri barátom, és in medias res felolvasta a tizenkét pontot, Magyarország, a szabad Magyarország tízparancsolatát. Megtapsoltuk, éljeneztünk, hurráztunk, visszhangzott a Rádió udvara. Akkor már sejtettük, tudtuk, valami készül, valami különleges történelmi alkalom, lehetőség. Mellettem állt Mario Rossi, a világhírű olasz karmester, akinek félbe kellett szakítania a próbát, nem is folytatta, folytathatta aztán – megakadt a muzsika, bénult maradt örökre. Nem nagyon értette, mi történik ott. Rám nézett csodálkozó tekintettel, arcában valami nagy várakozás.

–Rivoluzione – szóltam –, Garibaldi, Garibaldi – tettem hozzá lelkesen.

–A, si, si, si, rivoluzione Ungheria, bravo, bravo – és tapsolni kezdett, tapsolt velem, tapsolt velünk. Si, si, visszhangzott bennem, Ungheria, rivoluzione… Aztán szétoszlottunk. Mentünk haza, az utcára, dolgunkra. Forradalom, rivoluzione, motyogtam. Nemsokára megostromolták az épületet. Rommá lőtték, a kék parolisok mind meghaltak. Mario Rossi meg három napig az olasz követség épületében húzódott meg.

Így kezdődött.

TALÁLKOZÁSOM NÉGY FESTŐVEL

(Franciaország, 1972)

Találkoztam Vásárhelyi – Vasarely – Viktorral. Tudtam róla, hogy Pécsett született 1908-ban. Első alkotásai figurális képek. Később tér át az absztrakt művekre, kezdetben a Bauhaus hatott rá. Kifejlesztette a kinetizmus alapjait, a kockából és a körből kiinduló elemek formanyelvét és színvilágát. „Forma-szín-egység” elvével iskolát teremt végtelen látszati kombinációkkal. Beszélgettünk, keveset, röviden, Lyonban, sok mindenki akart szót váltani vele. Azt mondta: magyar vagyok mindenütt, de ha ott (otthon) maradok, legfeljebb rajztanár lehettem volna a Toldi Gimnáziumban.

————

És találkoztam Etiěnne Hajduval (Hajdu Istvánnal) párizsi kiállításán. Valószínűleg véletlenül. Neve felkeltette a figyelmemet. Előtte fogalmam se volt, kicsoda, milyen festő (mea maxima culpa), műveit nem ismertem, soha nem hallottam róla. Sétálok a képei között és egyiknek a címén megakad a szemem. Oradea. Na, ez bizonyosan nagyváradi, vagy nagyváradi vonatkozású a kép, mondom feleségemnek. Semmi közöm Nagyváradhoz, szólal meg mögöttem egy alacsony termetű, vörös hajú férfi, magyarul. Csak tetszett a szónak az akusztikája, ezért választottam, ezért ez a címe. Lehetne más. Oradea kétségtelen szebben hangzik, mint Nagyvárad, különösen Párizsban. Na meg ilyen a művészi attitűd, hiúság, látszat, csalárd játék. Egy albumot kaptam tőle.

————

Chagall-lal nem találkoztam, mindig rajongtam érte, valahogy közel áll a világa hozzám. Genfi kiállításáról, képeiről írtam egy tizenöt részből álló versciklust, amely talán olyan, mint Muszorgszkij Egy kiállítás képei című kompozíciója. Fordításban elküldtem a mester vence-i címére. Válaszolt: megköszönte, nagyon meghatotta a mű és további sikeres művészeti alkotásokat kívánt. Aláírás… dátum…

Ez is valamiféle találkozás.

————

Találkoztam Salvador Dalival. Kunkorodó bajusza még jobban kunkorodott. A tengerparton állt mozdulatlanul és nézte a vizet. Amolyan pantalon gonflé (buggyos nadrág) volt rajta. Senki nem mehetett a közelébe, valami szertartásra készülődött. Ezeket nagyon szerette, a „Dali”-féle attrakciókat, elvárta, hogy csodálják. Hiú volt, nagyon hiú és magabiztos. S ő mindig meglepte valami meglepővel, fantasztikummal a közönségét, hódolóit, mert hódolni kellett neki. Lassan felemelte mindkét karját, megfordult lassan felém. Végignézett rajtunk, a szemünkbe, cippolai tekintettel. Megkezdődött a varázslat. Szerette ezt a kifejezést: a Varázsló, Ő. Aztán ismét megfordult, letérdelt a fövenyre, úgy maradt néhány másodpercig, majd azt suttogta (hallhatóan), azt kiabálta (felerősödő hangon, ennek a crescendónak dinamikája volt), hogy hozzanak ide sok-sok camembert sajtot, több tucatnyi dobozt. Öntsék ki eléje, a víz meg a homok közt. Aztán csönd. Nagy csönd. A csönd drámai ereje is dramaturgiájához tartozott. És hoztak rengeteg camembert-t, normandiait, bretagne-it, különféle fajtákat, és kiöntötték a fövenyre. Dali felállt, levetette a cipőjét, a nagyon hegyes orrút, és belelépett a sok-sok camembert sajtba és taposni kezdte, ugrált benne, eltaposta, széttaposta, dögönyözte a sajttömeget, a masszát, táncolt benne, amelynek már-már szétterült a szaga. – Tudják, miért csinálom? – kérdezte. Senki se felelt. Én sem. – Csak csinálni kell, csinálni, csinálni, mint az életet. Ilyen ez a vita brevis. Csinálják! – Nevetett, majd kilépett a sajt geometriai alakzatából. Térdig sajtos a lábszára, feljebb is, a köldöke, hasa, combja, telefröcskölve, Befejeződött a szertartás első része.

Odaállt a víz szélére. Mintha varázsigéket mormolt volna… és a távolban, a horizont előtt a tengerből kiemelkedett plasztikusan egy fekete zongora. Ott állt, lebegett a vízen, lecsúszott róla a látóhatár felé igyekvő nap fénye. (Nem tudom, virtuális mindez vagy valóság, valamiféle csoda, akaratátvitel, Dali-trükk…) Dali megindult a tengerbe, a zongora felé, a hangszerből hangok hallatszottak, távolról jöttek, egyre több hang, egyre erősebben, allegro, moderato, dallammá formálódva. Szólt a zene. Magasztosan. Diadallal. Talán verkliszerű is a muzsika, himnikus is. És Dali egyre zsugorodott, elérhette a zongorát. Mígnem eltűnt. Ott álltunk és bámultunk a messziségbe. El kellett hinnünk ezt a titkot – eszembe jutott, amikor szétnyílt a tenger és a zsidó nép megmenekült a fáraó haragjától… aztán a zongora is süllyedni kezdett, fényekkel takarózva, bugyolálva elmerült. Sehol.

–Tudják, miért ez az egész bizonytalanság, szélhámosság? – Dali hangja. Ott állt előttünk. Mögötte a sima tenger. – Én sem tudom – mondta. – De az egészben a legfontosabb, hogy nem tudjuk. Miért? De vagyunk, szürreálisan, valóságfölöttien. – Autogramokat osztogatott. – Mester! – szóltam. – Hagyja ezt, marhaság! Ilyen a valóság. Ez a bizonyosság. – Kunkorodó hegyes bajusza szikrákat lövellt.

AZAY LE RIDEAU

(Franciaország, 1975)

I. Ferenc meghívott Azay le Rideau-ba. Tudom róla, hogy Franciaország királya, Valois. Charles d’Orleans, Angoulée grófja és Loise de Savie fia, XII. Lajos unokaöccse és utódja. Regényes – mint a legtöbb uralkodóé – az élete. A bemutatkozáshoz bizonyos ismeretekkel kell rendelkezni. Ezt kívánja az udvariasság, az etikett meg a kommunikálóképesség. Így hát valamelyest fölkészültem a találkozóra.

I. Ferenc (szabályosabban Francois I.) szeretne többet tudni Magyarországról, már csak azért is, mert sok a magyar vonatkozás – Clementina Hutin felesége, a Madame Hongrie… – történelmükben. Már a kapuban várt, gyönyörű loire-i kastélyában. Felvezetett dolgozószobájába. Közvetlen volt, nem kellett a kíséret, az alabárdosok, az őrség. A kandalló elé ültünk, nyár lévén nem égett a tűz, de a fahasábok egymásra rakva tornyosultak benne. – Hát maguk, magyarok… – így kezdte a beszélgetést, de nem fejezte be a mondatot, lógott a levegőben a folytatás. – Nem is tudom, miért érdekel a sorsuk, a népük, az országuk, hisz a sors hasonló mindenütt, többé-kevésbé, harc, intrika, gyilkosságok, árulás, összeesküvések – legyintett és töltött a bordeaux-i vörösből. – Országuk még nem is oly rég Európa egyik vezető hatalma volt. Magyar Királyság. Hungaria, Hongrie.

–Szent Istvánnal, az Árpád-házzal, IV. Bélával, aztán az Anjoukkal, Róbert Károllyal és Nagy Lajossal – szóltam közbe.

–Úgy-úgy, a nápolyi ág. Róluk tudok valamit. Jött Sigismund.

–A luxemburgi.

–És utána?

–A Hunyadiak – mondom.

–Hunyadi, Hunyadi… valamit hallottam róluk. Mathias, úgy van…

–Hunyadi János előtte, a törökverő, Nándorfehérvár hőse. Innen a harangozás délben. Aztán nyomulnak a törökök, amíg Ön itt, Felség, Blois-ban meg Azay le Rideau-ban a művészetekkel foglalkozhatott, nálunk bekövetkezett Mohács. A mohácsi vész 1526-ban.

–Hát igen, meghívtam ide Leonardo da Vincit meg Benvenuto Cellinit.

–Árulása következményeként Szapolyai Jánossal tönkrement az ország. Megszűnt a középkori nagyhatalom: Magyarország. Tudja azt, Felség, hogy országom akkortájt nagyobb, hatalmasabb volt, mint Anglia? És lélekszámban is az erősek közé tartozott, sőt!

–Oh, azok az árulások, ismerem. Tele van velük históriánk és az ország.

–De nem akkor ment tönkre az ország először. Először a tatárok dúlták fel, amikor beözönlöttek Európába.

–Tatárok, tatárok, arról nem is hallottam. Azok ázsiaiak…

–Batu kán, Dzsingisz kán, Ogotáj…

–Maguknál jártak?

–IV. Béla alig tudta megmenteni magát. A tatárok kiirtották (volna) a lakosságot. Az volt a szerencse, hogy haza kellett rohanniuk, meghalt a nagyvezérük, a hatalom birtoklása a hódításnál erősebbnek bizonyult. Eltűntünk volna, mint a hunok, avarok, meg annyian mások.

–A hatalom bonyolult dolog – megigazítja spanyolgallérját. – Trónra lépésemtől elődeimnek álmait kergettem, szinte eszelősen. Velence szövetségeseként átkeltem az Alpokon, Hannibálnak képzelve magamat – mosolyog, érdes mosoly, felnevet. – Marignonnál győzelmet arattam. Én is szerettem a harcot. Enyém lett a milánói hercegség és rávettem a pápát, hogy írja alá a bolognai konkordátumot. II. Miksa halálakor megpróbáltam megválasztatni magam V. Károly ellenében. Micsoda merészség, micsoda naivitás, ugye? A Habsburg-területek elleni küzdelem lett akkor uralkodásom legfontosabb ügye, de az egész katasztrofális következményekkel járt. A Bourbon-connetable elárult, elveszítettem a milánói hercegséget, vereség Aviánál, V. Károly fogságba ejt, féltem a bosszújától, stb., stb. Szövetkeztem a németországi protestáns fejedelmekkel és Nagy Szulejmán török szultánnal. Képzelje el: egy Valois és a protestánsok, meg a szultán! Micsoda ellentmondás… ilyen a politika, a fennmaradáshoz, a hatalom boldogulásához a jó- és áljólét szövetsége, torzszülött képződménye… agyrém, álszent, talmi konstrukció. A hatalom mindenkit letaglóz, ha érdeke megkívánja… Törvénykezés, igazságügyi rendeletek, villers–cotteretsi rendelet. Folytassam? De vannak abszolút pozitívumok. A művészetek, a francia reneszánsz diadala. A College de Franse. Eleinte igenis rokonszenveztem a protestánsokkal, de utána üldöztem a hugenottákat. Magukhoz elég sok hugenotta menekült, hallottam.

Bólintottam.

–Igen, igen, a hatalom mindenkor az ellentétek, ellentmondások, látszatok művészete. A manőverezés. Na de beszéljünk magukról! Magyarokról. Van egy szentjük. Nagyon becsülöm. Szent Erzsébet. Elizabeth. Minden templomunkban van képe, szobra, kápolnája… Ismerem az almahistóriát-csodát.

–Több szentünk is van.

–A szentek országa…

–és a pokolé…

Megint tölt a bordeaux-iból.

–Eleget fecsegtem. Ön következik, magyar barátom.

–Hol is kezdjem, honnan kezdjem? Megpróbálom vázlatosan. Mohács után Habsburg Mária elmenekül Pozsonyba, Bécs mellé. Habsburg Ferdinánd testvéréhez közelebb. Három részre szakad az ország. Török-Magyarországra, Ausztria-Magyarországra és Erdélyre, mely tulajdonképpen török fennhatóság a fermán által, protektorátus, de leginkább Magyarország, Ausztria-Magyarország, a Felvidék nem jobb, mint a török hódoltság. Sőt, sok tekintetben…

I. Ferenc közbevág: – Ismerem a Habsburgokat. Már bent vannak Magyarországon, századokon át. Tu felix Austria nubes.

–A török meg 165 évig. Musztafa, Caraffa meg az akasztófa; ez az ország. Erdély így is a remény Talán… – folytatom: – Thököly-, Rákóczi-felkelés az osztrákok ellen, ígéretek, Nagy Péter, XIV. Lajos, vereség. Rákóczi elmenekül Lengyelországba, majd Franciaországba. Ott Párizs grófja lesz.

–Párizs grófja?

–Igen, majd Törökország: Rodostó, ahol meghal. Furcsa korszak, korszakok… Mária Terézia, II. József, a kalapos király.

–Kalapos?

–Nem koronázták meg, innen a mondás. 1848. Kossuth és a többiek. Remény, remények. Detronizáció. Világos. Vereség. Mindig detto, semper idem, mindig ugyanaz. Vereség, vereségek… Bach-korszak… Garibaldi, az olasz szabadságharc, a poroszok, Bismarck, III. Napóleon… magyar remények. A magyarok megmentik az osztrákokat, mint annak idején az a vitam et sanguinem…

–Ismerős receptek, ismerős történelmi fejlemények, praktikák.

–Kiegyezés, dualista Monarchia. Viszonylag boldog korszak, de csak viszonylag.

–Beata Hungaria, ahogy Dante mondta.

–Álboldog inkább, ahogy Dante nem tudhatta. Készülődnek ellenünk. A cár, a szlávok, a nemzetiségek, világtörténelmi összeesküvés. Sarajevo, Ferenc Ferdinánd előre kidolgozott terve szerint. És széthull a háború után a Monarchia. Vereség. Trianon.

–Trianon, petit palais Versaille-ban. XVI. Lajos feleségének, Maria Antoinette-nek a kedvenc helye.

–Ott írták alá a békét, Magyarország halálos ítéletét. 63 vármegyéből 22 marad Trianon által Clemenceau segítségével, és 4 millió magyar kerül idegenbe, határokon túl. Csupa vereség. Semper detto, semper idem… folytassam?

I. Ferenc hallgatott. Csönd. Neszfullánkok. Csönd vibrálása.

–Folytassa! – szólt halkan a király.

–II. világháború az igazságtalanságokért is. Meg a piacokért, és mint mindig, ismét vereség. Mindig ugyanaz… Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, egy forradalmi kísérlet leverése után. Micsoda panoptikum, panoptikuma a sorsnak.

–Mindnyájan panoptikumba kerülünk. Nevek, hősök, gazemberek… de maga nagyon előrefutott az időben!

–Nálunk a jövő is múlt, és a múlt is jövő.

–Hát… az az ország, amely nem képes állampolgárai számára biztosítani a normális életet, fennmaradást, tisztességtelen ország, előbb-utóbb elpusztul, eltűnik a térképről.

–Semper idem, semper detto – motyogtam magamban. – A dolgok következményei meghatározóak a jövő szempontjából.

Elhallgattam. Ismét csönd. Még hosszabb, mélyebb, mint az előbb. I. Ferenc vajon megértette, megérezte a csöndet? A csönd jelentőségét, csöndek igazságát? Aztán egy hosszúkás dobozt vett elő. Kinyitotta.

–Ez itt egy szalamander, szalamander, gyík, mely a tűzön is átkúszik sértetlenül. A jelvényem. Hiszek benne. Magának ajándékozom. Smaragdból van és aranyból. És még valamit: ne felejtse el az időzítést, a sikeres történelmi időzítés fontosságát, mindnyájunkra érvényes szabályt!

Amikor kiléptem a kapun, visszhangozva csapódott be a hatalmas, vaspántos ajtó, fölötte a gyík feküdt belekapaszkodva. A tó vize opálosan ringott, szinte mozdulatlanul az Azay le Rideau kastélya körül. Alkonyodott.

KODÁLLYAL A REGENT PARKBAN

(London, 1962)

Jó volt a vacsora, bár lehetett volna jobb is. Véres bifsztek, párolt spenót (vagdalva), hajában főtt krumpli. M. karmester úr és felesége, Carolina meghívott bennünket egy öreg angol étterembe, ahol minden eredeti, ódon, történelmi, 200-300 éves, nyílt lángon sütik a húst; ürü- és sörszag, na meg a whiskyé. Caroline egész vacsora alatt és utána a cipőjével ütögette szelíden és erőteljesebben lábszáramat (én is olykor nekibátorodva visszaütögettem, így konverzáltunk az asztal alatt, ilyen pici, kisebb-nagyobb jelzésekkel, mivelhogy én nem beszélek angolul, mint barátom). Tehát Caroline ütögette a lábam, én néha viszont, barátom meg beszélgetett vele, én pedig M. úrral, a férjjel, harmadik nyelven, beletemetkezve közös témánkba, Prágába. Tudniillik ő többször járt ott, dirigált, én pedig egy keveset még beszélek csehül, félig-meddig negyedik hazám, egyik dédapám onnan származik, nem beszélve arról, hogy pozsonyi őshonosként születtem, egykori csehszlovák állampolgárként a republikában.

Ütögettük egymást tehát az asztal alatt, beszélgettünk Prágáról, Gergő barátom pedig – a későbbi író, költő, filozófus, klarinétművész – hangszerekről csevegett az ausztráliai asszonykával, aki ugyanazon a hangszeren játszott egy zenekarban, mint ő. (Micsoda összetalálkozás és összefonódása az eseményeknek, véletlennek.) Elég sokáig ültünk együtt. Főleg a hármas téma, Prága, lábüzenetek és a közös hangszer triumvirátusa miatt. Gondolom, Caroline szívesebben ütögette volna még a lábszáramat, kúszott volna fel cipője orrával még magasabbra, de el kellett mennünk, odahagyva az Old Inn nottigeni Robin Hood-i hangulatát. M. úr felajánlotta, hogy megmutatja az éjszakai Londont. Tovább folytatódott a diskurzus a történelmi Prágáról – az angolok imádják Prágát –, cseh szavakat mondatott el velem, ismételgetett angolosan. Mellette ültem, hátam mögött Caroline (sajnos) barátommal. Megszűnt a lábmorze, mennyi üzenet, gondolat, mennyi pajkos játék, már sajnáltam. Aztán az asszony átnyújtott egy kis dobozt a barátomnak ajándékba. Nádlapocskákat a klarinét fúvókájába (ez annak idején nagy kincsnek számított, nálunk tudniillik hiánycikk). – De ki kell próbálni – szólt Caroline. Sejtelmesen kicsillantak szétnyílt ajka közt szép fogai; a homályban erotikus arc, erotikus mosoly, fejét vállára hajtotta, nyaka selyembársony, az egész felkínáló plasztikus szoborvonulat. – Ki kell próbálni, úgy van – mondta a férj. Barátom rám nézett. – Hol? Itt? – Az asszony mintha kitalálta volna a gondolatait. – Itt, persze, itt. – És Gergő elővette tokjából a hangszerét, a klarinétot. – Az új náddal, egyikével – szólt parancsolólag Caroline. Barátom sajnálattal felbontotta a gondosan lezárt dobozt, kivett belőle egy nádat és hangszerébe illesztette, a fúvókájába. – Halljuk, halljuk! – megint Caroline hangja.

Vibráló csend terpeszkedett körülöttünk. Az autó lámpája belevilágított a párás sötétbe, mintha szilfidek figurái táncoltak volna a grízes fényben.

–Mit játsszak? – Amit gondolsz – feleltem. – Valamit.

És felcsendült Kodály Galántai táncokjának a klarinétszólója, felkúszott a magasba, lebegett, lebegett, úszott, visszhangozott a Regent Park-i éjszakában.

Elbúcsúztunk. Nem találkoztunk többet, se Prágában, se Londonban, sehol. Az asszony állítólag visszament Ausztráliába.

A KARAJAN

(Bécs, 1947)

A háború még itt ólálkodik. A maradványai. Pedig már két éve, hogy befejeződött. A Westbahnhof néhány peronja fölött hiányzik a tető, a Mariahilferstrasse kirakataiból azonban eltűnik az üresség s sivárság lidérce, egyre több az áru, sok az Unrra konzerv meg a virág.

Mehetünk egyik zónából a másikba, az angol–amerikai–francia–szovjet bármelyikébe. Dzsipeken patruloznak. Gesarolt akarok venni, de az üzlet ajtaján tábla: Gesarol ausverkauft, mondják: die Ungarn fliegen von wanzen, vagyis a magyarok repülnek a poloskáktól.

Hotel Stefanie a Donaukanalnál. Itt tíz deka téliszalámiért megkaphatod a hoteltulajdonos lányát. Mert az osztrákok éhesek. A templomfalnál egy női hang azt suttogja nekem: Nur in die Kitze hinein. Fogalmam sincs, mi az a Kitze. De ez a nő is éhes.

Karajan szalmakalapban, selyemruhás hölggyel az oldalán azt mondja felém fordulva: jövőre Pestre megyek. (Megtisztelve érzem magam, miért éppen nekem szólt, Kodály, Ferencsik, Fischer Annie társaságában… különben nem jött Pestre sohase.) A hangverseny első soraiban elegáns egyenruhás angol, amerikai, francia tisztek ülnek. Parfümillat poroszkál a levegőben, Chanel, Lanvin. Konzerthaus. Esemény: Kodály dirigálja Concertóját.

Már készítik az asztalokat a Rathauskellerben. Ezüst gyertyatartókkal, Rosenthal-porcelán tányérokkal. A pincérek ünnepélyes feketében. Sokan vagyunk. Hozzák fehér kesztyűben az aperetifet, Cinzanót, Stock vermutot. Hidegtálak roskadásig tele. Az egyik pincér diszkréten beleszagol az ételbe, összeráncolja homlokát, mintha a bódulattól, az étel illatától élvezné a rég elfelejtett ízeket. Kéjes pillanat. A pincérek sürögnek elegánsan, marionettszerűen. Kínálnak lehajolva. Eszem. Mindnyájan eszünk, s valószínűleg jól fogunk lakni. De ez a cél. Az egyik Kellner fülembe súgja, ő éhes, mint ahogy egész Ausztria éhes. Ilyet hosszú idő óta nem látott. Ilyen fejedelmi ételeket. A konyhában bizony csurog a nyáluk, szigorú ellenőrzés mellett. Hát persze, még minden jegyre van. Tudja, uram, csak álmodozunk ilyesmiről odakint. Mi legalább beleszagolhatunk. Na meg a maradék… ravaszkás, csintalan mosoly. Elviszi az üres tányért. Mahlzeit. Mahlzeit, mondogatják, én is, Mahlzeit. Egészségére, ja-ja. Sör, bor, konyak, cherry, kávé…

Elkezdődik az emésztés. Lassan flatuszok képződnek. Pirosak az arcok. Hozzák a desszertet, Sachert, hozzák a füstölnivalót. Eine Zigarre? A dobozból kivesznek egy havannait. Rágyújtok először egy szivarra. Füstkarikapamacsok szállnak, kövérek, soványak, szállnak, egymásba kapaszkodnak.

Kilépek a Rathaus előtti térre. Apám mesélte, hogy itt több százezer ember várta ujjongva, eufóriában a Führert az Anschluss alkalmával. Előtte meg azt kiabálták skandálva: Lieber Führer komm herüber… Eszembe jut: Tu felix Austria nubes. Hát, igen. Ez a házasság valójában nem hozott szerencsét az országnak (vagy mégis?). Mondogatták, ezt is apámtól tudom: Die Piwke sind da, und Wienerschnitzel is weg. Vagyis: A pivkék, németek itt vannak, és a bécsi szeletnek vége.

Holnap dirigál Karajan.