Ébert Tibor
Bartók
Hanggá sűrűsödött kiáltás
(Felovasószínpadra alkalmazta: Ébert Tibor és
Bartók: Az ember elindul az úton, mint most ezen a kaptatón. Út, utak. Az utak valahova visznek… ez az út is… vannak utak, melyeknek soha nincsen végük, egyik a másik folytatása. Ezen most felmehetek a dombra, aztán a Látó-hegyre, aztán tovább. Igen, ez az utak értelme, hogy valahova elvezessenek, megérkezzenek. A legkisebb, legrövidebb és leghosszabb úté, a sugárutaké, az ösvényeké, az országutaké, a dűlőutaké, a néhány méternyi pallóké, amelyekre mind ráterül időnk, a nappalok, az éjszakák… Járunk teknősbékaként és centiméterek közelsége érint, és járunk távfutóként loholva és tapossuk a kilométereket. Célhoz érünk. Célhoz…? Mi a cél, hol a cél…? Vadgesztenyék ideje. Mint annak idején a Hegyiparkban és a Zerge-hegyen. A gesztenyék barna háta, hasuk a fél, illetve az egész hangjegyek. A kottaszárakat hozzárajzolhatjuk. Csillog ez a dallam, mint a meg nem száradt tinta a papiroson. Ez az út most egy hatalmas kottapapír. Vadgesztenyék a hangjegyek, vadgesztenyefa a karmester, vagy én… Azt hiszem, nemsokára tele lesz hamis hangokkal… hamis hangokkal a lepotyogó gesztenyéktől…. De ez még így dallam. Széttapossák, szétrugdossák… szétesik… eső lesz, hó, szél, vihar… Megyek. Ezek a lépéseim. Egyik lépés ösztönzi a másikat, kényszeríti. Minden mozdulat tulajdonképpen elért cél és az elérendő következő lépésbe való kapaszkodás…
*
Tanár: Guten Tag, Bartók!
Fiatal Bartók (Hevér): Tanár úr… tiszteletem…!
Tanár: Mi az? Maga az utcán készül az órára? Mit tanul?
Fiatal Bartók: Tacitus… aztán meg valami eszembe jutott… Egy téma…
Tanár: Téma… persze, natürlich, maga komponál.
A Herr Direktor is mondta. De mondja, Bartók, jó szakma, tisztességes
foglalkozás az a zenészség? Meg lehet majd élni belőle? Tisztességes, polgári pálya?
Mert maguk nem valami gazdagok, s a művészeknek mindig szükségük van
mecénásokra. S ahhoz, hogy mecénásra találjunk, ahhoz is nagyon kell
tudni! Mint annak a cigányprímásnak, aki
Fiatal Bartók: (nem felel)
Tanár: Maga egyáltalán nem felel. Nem felel semmire, és nem beszél… A fellegekben jár. Ja-ja…
Fiatal Bartók: Nem tudom, hogy a zene jó szakma-e, tanár úr.
Tanár: Ez a baj… maga tele van elképzelésekkel, lángoló, perzselő fantáziával, ideálokkal. De az élet más. Zord valóság. Mai fejlődésünkben, az üzlet világában. Ez a századvég már más… Ez a gyárak, az ipari fejlődés, a kereskedelem kora. Amerikáé…, a haszoné. Ami haszon, az érték… Könyörtelen!
Fiatal Bartók: Most csak eszembe jutott egy téma, egy dallam, s azt leírtam.
Tanár: Maga mindenhova témákat, dallamokat irkál… a nyelvtankönyvbe, Homéroszba, Hérodotoszba… Egy egész musikalien-handlung. Magának már komolyan megy a játék! És hátha tévedés? Nem jutott még eszébe? Persze, maga ügyes! Jól, nagyon jól zongorázik… de az még nem minden. Ismeri, van fogalma, milyen is ezen a pályán az érvényesülés?
Fiatal Bartók: Tanár úr, én mindennap gyakorolok, végzem a feladatomat. Legalábbis a lehető legjobban meg akarom tanulni az etűdöket, szonátákat, darabokat…
Tanár: Aber was!
Fiatal Bartók: A muzsikálás nem érvényesülés, mint a geometria, a logika, grammatika, Goethe, Horatius, Tacitus…
Tanár: Maga mindent összezavar, összekuszál, mindenfélét összehord! Akaratos, konok… furcsa elképzelése lehet magának az életről, felelősségről!
Fiatal Bartók: A művészet, a zene, az alkotás felelősség!
Tanár: Donnerwetter! Felelősség! Tudja, mi az? Az, hogy tisztességesen gondolkodjon a jövőjéről! Felelősséggel! Féltem magát.
Fiatal Bartók: Tanár úr! Amit létrehozunk, az felelősség. Életforma.
Tanár: Szavak, nagy szavak, frázisok, hőzöngések, kamaszkori lángolások… minden diszciplína nélkül! Talán fantomokat kerget…! Az önfegyelem mértékéről van szó. Az önmegszorításokban mutatkozik meg a mester… – mondja Goethe. Persze magára is vonatkozik, egy kicsit átvitt értelemben. No jó… azért gondolkodjon el azon, amit tapasztalt tanára mondott! Tudja, mit mondtam én egyszer egyik növendékemnek, aki Rubens, Raffael és Munkácsy akart lenni, aki csak festett, pingált, rajzolt, és gyengén tanult? „Lipcsey, amit maga produkál, az disznóság, olyan pofont kellene kapnia, hogy freskó legyen magából!” Pardon, magára ez nem vonatkozik, maga jól tanul. Hát persze, muzsikáljon, emelkedjen a szférákba, de mindez legyen szekunder hóbort! A józanságot, a ragaszkodást a földiekhez, a biztonságot, a megélhetést ne feledje, ne cserélje, ne áldozza fel!
*
Bartók: Hát ilyen az út… sokféle… sokféle emberrel, figurákkal, felfogásokkal, másságokkal, szenvedéllyel, filozófiával… Létezésünk variációi… Téma… variációkkal…
*
Édesanya: Ma már teljesítetted a napi adagot.
Fiatal Bartók: Még el kell játszanom százszor, anyám. Ütemenként. Fel kell bontanom, össze kell raknom.
Édesanya: Ezt a füzetet én vettem neked születésnapodra. Itt van: Bartók Béla, 1897. március 25. Liszt, Beethoven, Bach, Schumann! Mennyi szerző, mennyi mű! Te Béla, itt az áll, hogy Erkel-táblázat, aztán áthúztad az Erkel szót, helyette azt írtad, zongora…
Fiatal Bartók: Hát…
Édesanya: Táblázat… első nyolc óra, az annyi mint kilenc forint. Egy óra négykezes olvasás…. Ennélfogva egy oldal került… 900:64, az tizennégy krajcár. Nem is tudtam, hogy ilyen anyagias vagy.
Fiatal Bartók: Ezek voltak az első órák Erkelnél.
Édesanya: Mindent könyveltél, kiszámítottál. Kiszámíthattad volna, hogy egy hang mennyibe kerül.
Fiatal Bartók: Egyszer majd kitalálják a gépi számológépet, amely a kottafejeket is megszámolja.
Édesanya: Itt hiányzik a művelet befejezése.
Fiatal Bartók: Várj, kiszámolom. 15 korona 10 krajcár.
*
Bartók: Lépéseink taposták, vájták ki ezt az utat… az utak lépéseinkkel születtek. A lépések fontosak, igen, a lépések. A lépés az utak értelme, a szépsége, a reménye, a lépések vágya. Kop-kop, kop-kop, kop-kop, mindegy a ritmus, csak ez a kop-kop, a kop-kop a lényeges, a fontos. Ez az izommunka, ez a gondolat, ez a megmásíthatatlan gyaloglás, utazás…
(zene)
*
Dohnányi: Béla!
Fiatal Bartók: Ernő! Dohnányi Ernő!
Dohnányi: Régen láttalak. Az iskola? A diákmise?
Fiatal Bartók: Amióta elmentél, változatlanul én taposom a pedált helyetted vasárnaponként. Annyi minden történt, történik veled, Ernő. Millenniumi királydíj, Bécsben előadták a művedet…
Dohnányi: Brahmsnak köszönhetem. Neki tetszett.
Fiatal Bartók: Bécsi premier! Ez csodálatos!
Dohnányi: Azért nem kell annyira odalenni
Bécstől. Tudod, Béla, valami új van kibontakozóban nálunk is! Valami nagy lehetőség.
Valami perspektivikus…, valami,
Fiatal Bartók: Millennium ide, ezer év oda, csak osztrák tartomány vagyunk… kiszolgáltatottság, függőség…
Dohnányi: Gondolkozásban…, szellemiekben…, igen, utánzásban…, ízlésben… de nem egészen… s én hiszek a kibontakozásban, a rátalálásban. Valami megindult, és ebbe a folyamatba mindketten beletartozunk… részeseivé kell válnunk. Pest már nem a régi, és ez a változás európaivá rangosítja, rangosíthatja.
Fiatal Bartók: Európa!
Dohnányi: Van földalattink, az első európai elektromos vontatású földalatti vasút. Remek, ahogy végigszáguld három kilométer hosszan a Ligetbe. És az Operaház! Ha látnád! Csodálatos! És tudod, mi a legcsodálatosabb? Magyarul énekelnek benne. És csodálatosképpen a nem magyar nyelvű Mahler Gusztáv engedett csak magyarul énekelni. Ő csinált a pesti operából Operát. Az egyik jó előadás a másikat követte. Nála csak a tehetség számított. Kár, hogy csak rövid ideig volt Pesten. Kiutálták.
Fiatal Bartók: Úgy látszik, ez honi szokás.
Dohnányi: Brahms azt mondta, hogy a Don Juan pesti előadása sokkal jobb volt a bécsi udvari opera előadásánál. Mahler utolsó vezénylése után arany vezénylőpálcát és egy remekművű ezüstvázát kapott ajándékba, amelyre azt vésték: „A zseniális művésznek budapesti tisztelői.”
Fiatal Bartók: És elűzték…
Dohnányi: Finoman fejezted ki magad. Elűzzük nagyjainkat… akár német, akár zsidó, akár tót, akár magyar. Képzeld el, ha Pesten maradhatott volna. Mert maradt volna. Talán még ma is ott volna. Ilyenek vagyunk… történelmi beidegződés. De én – akárhogy van – hiszek abban, ami a kötelességünk, ami lehetőség.
Fiatal Bartók: Hogy Pest is lehet egyszer Párizs és Bécs után a zene fővárosa. Zenei nagyhatalom… Magyarország…
Dohnányi: Hallottam, jártál Bécsben Schmitt professzornál.
Fiatal Bartók: Igen, jártunk nála édesanyámmal.
Dohnányi: Schmitt nagyszerű muzsikus, kitűnő pedagógus.
Fiatal Bartók: Meghallgatott. Játszottam neki. Megmutattam egy kompozíciómat. Azt mondta, tandíjmentesen tanulhatok nála. Elintézi.
Dohnányi: Ez nagy dolog!
Fiatal Bartók: A császár magánpénztárából kaphatnék stipendiumot.
Dohnányi: Ritkaság. Magyarnak nemigen szoktak ilyet osztogatni. De létezik magyar lehetőség is. Pestre kellene jönnöd.
Fiatal Bartók: Már nagyon komolyan gondoltam erre.
Dohnányi: Bécs közelebb van, tudom, Pozsonyból csak át kell menni a szomszédba. Olcsóbb. Közelebb édesanyádhoz, a családodhoz. Aztán meg ez az ösztöndíj… és persze Bécs, Bécs. Bécs még Bécs… és lehet, hogy az is marad. De meggyőződésem, hogy Pestre kellene jönnöd…
Fiatal Bartók: Pestre, Ernő, Pestre… Pestre megyek.
*
Bartók: Utak előtt állunk. Utak vannak bennünk, és döntenünk kell. Választhattam volna másképp? Választhattam volna más magamat? Más fejlődést? Más perspektívákat? Enyém volt a döntés? Vagy valami azonosulás, vállalás, megvalósulás űzött? Valami megfellebbezhetetlen, tőlem talán független is, megváltoztathatatlan enigmatikus erő? Elszántan, szenvedélyesen. Tudatosan választottam? Nem úgy, mint amikor feldobják, fej vagy írás…? Választásom a hangoké, a muzsikáé, a művészeté, a történelemé. Utak reménye, születése, folytatása…
*
Fiatal Bartók: Jó napot!
Parasztasszony: Jézus tartsa meg.
Fiatal Bartók: Hogy vannak errefelé?
Parasztasszony: Csak megvolnánk. Bajunk meg munka vagyon elég. Uram elméne reggel a mezőre szekérvel szénát hordani. Hát az úr… mit keres errefelé?
Fiatal Bartók: Tud afféle régi-régi nótákat, amit még az öregektől tanult?
Parasztasszony: Régi nótákat? Ugyan, ne bolondozzon velem az úr!
Fiatal Bartók: Ez nem bolondság.
Parasztasszony: Miket nem kívánna tőlem…
Fiatal Bartók: Régi nótákat.
Parasztasszony: Bogaras az úr!
Fiatal Bartók: Azért jöttem ide… nagyon messziről, azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy megkeressem a régi nótákat.
Parasztasszony: Hásze érdekes… csuda dolog… és aztán micsinál az úr ezekkel a nótákkal?
Fiatal Bartók: Meg kell őrizni ezeket az énekeket.
Parasztasszony: Megőrizni..!? Megőrzi őket az idő, a Jóisten, meg a dalolás.
Fiatal Bartók: Ha nem jegyezzük fel őket, ötven év múlva hírük sem marad.
Parasztasszony: Olyan fontos ez? Ne mondja! Nincs elég nóta? Mint égen a csillag…! S ha néhány elhull, marad belőle elég! Nem-é? Nincsen ebben valami huncutság, csalafintaság?
Fiatal Bartók: Nézze ezt a füzetet, mind teleírtam nótákkal. Énekel nekem?
Parasztasszony: Nekem már csak a szentének áll jól! Az én hangom rekedt, száraz, mint a mákgubó. Legényekhez, lányokhoz menjen az úr, azok tudnak nótákat!
Fiatal Bartók: Azok új nóták.
Parasztasszony: Nóta, nóta! Csökönyös az úr. Kalákában hallana eleget! Sándor Gyurkáné ott lakik a sarkon, az annyit tud, estig se győzné mondani. No, lejárt az időm. A mindenható segélje meg! Arra az út!
*
Bartók: Olykor az út mellett nincsen semmi. Út… ez így talán olyan, mint egy melódia kíséret nélkül. Teljesen egyedül vagyok – ezt írtam huszonnégy éves koromban –, teljesen egyedül. Megjövendölöm, előre tudom, hogy az én sorsom ez a lelki elhagyatottság lesz. Társadalmi, politikai, nemzeti elhagyatottság. Nem kellek sehol, senkinek, elszigetelődöm a közönségtől, a zenei közélettől, elveszítem a világot, az embereket, hogy megtaláljam magam. Magamat.
Fiatal Bartók: S egy várat építek szobákkal, ajtókkal. Ajtókkal, melyek hordozzák lényegüket: titkomat. Rajtam az éjszaka kékesfeketéje, a magány kékje, a magány halott színe. Lelkemben – ebben az elveszett, átkozott, kitaszított megmagyarázhatatlanságban – szobák, szobáim az ajtókkal. A lelkemből – váramból – nincs visszaút: csak én létezhetem hímségem diadalmas jelenvalóságával, a magányommal, sivársággal, ürességgel. Hét ajtómmal, melyek mögött vér, erőszak, hatalom, gazdagság, pompa, játék, gyengeség, erő. Lásd, ez az én birodalmam. Árnyékok tuszkolják egymást előre, összekapaszkodnak. És mindig is éj lesz már, éjjel…, éjjel, éjszakai út…
Bartók: …utam, amikor vakságban tapogatózom. De nincsen olyan sivár út, csupasz melódia, mely ne rejtené magában harmóniáját, zenéjét. Minden út közös, de minden út egyvalakié.
(zene)
*
I. kalapos: Nos? Azt hiszem, elkezdhetnénk végre.
II. kalapos: Elkezdhetnénk végre.
I. kalapos: Valamennyi tanú jelentkezett?
II. kalapos: Minden rendben.
I. kalapos: Akkor felkérem a felperes urat, ismertesse indítványát.
II. kalapos: Indítványát, vagyis a vádbeszédet.
I. kalapos: Vádbeszédet, vagyis az indítványt.
II. kalapos: Tisztelt Bíróság! A jogi nyelvezet bonyolult cikornyái helyett in medias res bejelentem, hogy indítványom arra kér bennünket, hogy vizsgáljuk meg egy ember tevékenységét, munkásságát, magatartását, gondolkodását – emberi határait a megengedhetőnek, tisztességnek –, amely etikai, esztétikai, főleg esztétikai és társadalmi kérdés egyaránt. Ez az ember, aki előttünk áll, kinek évek óta ismerjük a nevét, sok minden forog szájon róla, sokan ismerjük tevékenységét. Kétségkívül ki is emelkedik sokak közül, néhányan ünnepelték, kifütyülték…
I. kalapos: …ám kényes és fonák… s igen, tragikus! Melyikünk meri azt állítani, hogy nem érzi át ezt a tulajdonképpeni tragikumot!? Tisztelt Bíróság! Az emberi törvények értelmében azon egyéneket mondhatjuk ki bűnösöknek, akik valamilyen bűntett elkövetésében bűnöseknek találtatnak…
II. kalapos: …és mi kötelesek vagyunk őt a normális, jó útra téríteni!
I. kalapos: Egy eltévelyedett tehetség, mondhatnánk, nem is akármilyen, nem is hétköznapi eltévelyedés…
II. kalapos: …eltévelyedés? Aberráció, melynek meggyógyítása feladatunk…
I. kalapos: …hogy feladva, elfeledve téves gondolatait…
I–II. kalapos: …visszatérhessen közösségünkbe!
(zene)
*
Fiatal Bartók: Szakasztott olyan vagyok, mint te. Azért faragtál, hogy táncoljak neki, hogy vele örüljek a fáknak, a bokroknak, a vizeknek, a világnak, hogy örömre szülessek. Örömre szülessünk. Örömök feltámadása. Örömök tolulása, burjánzása, örömök létezése, örömök kapaszkodása beléd, belém, belénk. Örömök örömei. Tiétek majd az erdő, a patak, az egész természet. A természet lehetősége…
Bartók: Le fogom győzni az erdőt, mert hatalmasabb, erősebb lehetek, mint ő. És legyőzöm az óriásra duzzadt folyót és a vizek valamennyi ármánykodását…
(zene)
*
Bartók: Szépség, emberség, méltóság, alkotás…
Tündér: Az alkotásod verseny társad lesz. Ellenfeled. Bábut faragsz, de csak a kétes dicsőség bizonyosság. A fájdalom. Mert jobban tetszik a vers a költőnél, a kép a festőnél… A szenvedésben foganhat megoldás, elégtétel, kiengesztelődés, megbocsátás… Az erdő királya leszel magányodban.
(zene)
*
I. kalapos: A vádlott furcsa modernsége, zenéjének érthetetlensége, elrugaszkodása a valóságtól, talajtalansága, elidegenedett volta, morbid képződményei, destruktív lehetősége, vonzódása a népdalokhoz…
II. kalapos: …idegen népdalokhoz! Művészi, tudományos, pedagógiai tevékenysége…
I. kalapos: Meg kell vizsgálni, hogy valóban művészi, tudományos és pedagógiai tevékenység-e!?
II. kalapos: Nekünk jogunk és kötelességünk, esztétikai…
I. kalapos: …etikai, szociológiai….
II. kalapos: …szociológiai, politikai kötelességünk…
I–II. kalapos: …követelni a vádlott törvényszéki, orvosi, pszichológiai megvizsgálását!
I. kalapos: Követeljük!
II. kalapos: Haladéktalanul!
Fiatal Bartók: Tiltakozom!
*
Bartók: Jégtábla… jégtábla… jégtáblák… Vízen, folyón… úsznak… úsznak felém a messzeségből… fehér sötétség… fehér jégtáblák… fehér utak… bennem, körülöttem.
*
I. kalapos: Felfüggesztem ezt a kérdést. Alperes! Kíván hozzászólni?
Fiatal Bartók: Kell, hogy minden ember, miután férfiúvá fejlődött, megállapítsa, minő ideális cél érdekében akar küzdeni.
II. kalapos: Ez blabla.
Fiatal Bartók: Én egész életemben egy célt fogok szolgálni, a magyar nemzet és a magyar haza javát. Ennek eddig is tanújelét adtam.
I. kalapos: Tanújelét adta.
Fiatal Bartók: Ahogy erőmből kitellett.
II. kalapos: Kitellett.
I. kalapos: Ön itt összehord mindenféle gondolatot, férfiúi fejlődést, meg ideális célt!
II. kalapos: Honnan tudja, hogy az ideális cél, amit maga ideálisnak minősít, az valóban ideális és valóban cél?
I. kalapos: Nekünk, a történelmi osztályoknak, a polgárságnak, a népnek, nemzetünknek nem a maga ideális célja az ideális célunk!
II. kalapos: Nem mindenki zseni, akit nem értenek!
I. kalapos: Korunk terhes az újításoktól! Tele van görcsös keresőkkel, kóklerekkel!
II. kalapos: A maga ideális célja százados nemzeti tradíciót semmisít meg!
I. kalapos: Egy ezeréves ország gondolatiságának masszív erkölcsi rendjét akarja megsemmisíteni!
II. kalapos: A régi, bevált törvények meglazulását, szétesését jelenti ez a zsenialitás mákonya.
I. kalapos: Mákonya. Áfiuma!
II. kalapos: „Egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon a magyar nemzet és a magyar haza javát szolgálom” – állította a vádlott többszörös imperativusként.
I. kalapos: Nem gondolkodott-e még el azon, hogy szüksége van-e magára…
II. kalapos: …a maga céljaira, munkásságára…
I. kalapos: Ne vágj a szavamba! Ideáljaira a népnek, a hazának!?
Fiatal Bartók: Dolgozni, tanulni, dolgozni és hallgatózni nyitott füllel, szívvel, aggyal, és teljes lélekkel… Így elérhetnénk valamit. Kiléphetnénk évszázados elzárkózottságunkból, valódi magyarrá válhatnánk…
II. kalapos: Miket mond?!
I. kalapos: Micsoda képtelenségeket!!!
Fiatal Bartók: És általánossá, egyetemessé, egyetemes érvényűvé, erejűvé, világképletté válnánk az emberiség nagy céljaiban.
II. kalapos: Világképlet, általános, egyetemes…!
I. kalapos: Mindent összezagyvál, összekuszál!
Fiatal Bartók: Ha a magyar népzenét más népek zenéjével hasonlítjuk össze, meglepően kedvező ítéletet hozhatunk…
I. kalapos: Még szép!
II. kalapos: A magyar nóták a legszebbek!
I. kalapos: A legeslegszebbek! Még szép!
Fiatal Bartók: Ha egy paraszt, aki olyan melódiákat komponál, mint amiket gyerekkorában parasztsorból kiállva tanult volna…
I. kalapos: Még az kellene! Parasztinvázió!
Fiatal Bartók: Intelligenciánk majdnem kizárólag idegen eredetű.
I. kalapos: Visszautasítom!
II. kalapos: Micsoda?!
Fiatal Bartók: A magyar úri osztálynak a nemzeti művészet iránt szemernyi fogékonysága sincsen.
I. kalapos: Figyelmeztetem!
Fiatal Bartók: Csak akkor lesz igazi magyar zene, ha lesz valódi, értő magyar úri osztály.
II. kalapos: Mit akar valójában ezekkel a sárszagú nótákkal?
I. kalapos: Nincs magának invenciója?
Fiatal Bartók: A nép invenciója a leggazdagabb. A tévesen népdaloknak ismert dallamok a valóságban triviális, népies műdalok.
I. kalapos: Triviális! Amiket egy ország énekel? Amiket atyáink énekeltek!?
II. kalapos: A magyar nóták!
I. kalapos: Fülbemászó muzsika! Cigányzene!
Fiatal Bartók: Ezt a műzenét az úri osztályból származó dilettánsok szerezték.
II. kalapos: Ne gúnyolódjon!
Fiatal Bartók: Mintegy harminc esztendővel ezelőtt néhány fiatal zenésznek a figyelme a parasztosztály felé fordult. Magam Kodály Zoltánnal…
I. kalapos: Na, az a Kodály…!
II. kalapos: Félnótás kot-kot-kodály…!
Fiatal Bartók: Valami vágyódás az ismeretlen után, valami határozatlan megérzése annak, hogy igazi népzenét csak a parasztok közt lelhetünk fel, vezetett bennünket első tapogatózásainkban. Tán csak valami vágyódás volt az egész. Valami vágy az ismeretlen után. Valami megérzés, hogy létezik egy tisztább forrás. Egy tiszta, romlatlan forrás… A színtiszta egyetlen igazság.
(zene)
*
I. kalapos: A színtiszta egyetlen igazság.
II. kalapos: A színtiszta egyetlen igazság!
Tanú: Az alperes évekkel ezelőtt magyar ruhában, harmonikás csizmában tüntetett magyarsága mellett, és ma a mi szempontunkból teljesen időszerűtlen dolgokat taglal. Efelett aligha lehet napirendre térnünk.
II. kalapos: Aligha.
I. kalapos: Vajon mi történt vele?
Tanú: Vajon mi történt vele, kérdem! Mi történt vele? Kívánatos volna, ha a kultuszminiszter alkalmat adna a „zeneszerzőnek, tudósnak, zongoraművésznek”, hogy nemzeti hovatartozása felől világosabban nyilatkozzék.
Fiatal Bartók: Nincs ugyan reményem arra, hogy érvekkel elérek valamit, amikor támadóim teljesen tájékozatlanok munkásságommal szemben! Elfogultak velem szemben!
Tanú: Sok mindent,
Fiatal Bartók: A művészetben nem mindig az az aktuális, ami a politikában.
Tanú: Mindegy a csűrés-csavarás! Tevékenysége e rendkívüli időkben hazafiatlan kútmérgezésnek bélyegezhető!
Fiatal Bartók: Kell nekik a magyar népzene? Kell nekik a magyar nép?
Tanú: Magyar nép?! Maga magyar pénzen idegen dalokat, idegen nép dalait gyűjti, hazafiatlanul!
Fiatal Bartók: Ki a hazafiatlan? Az-e, aki a magyar népzene megismerése körül évtizede fáradtságot nem ismer, vagy inkább az, aki ezt a munkát közönnyel, sőt ellenségeskedéssel és hamis vádaskodással fogadja?!
Tanú: Most, amikor minden csepp erőnkkel integritásunk fenntartásáért kell küzdenünk, nem tartom megengedhetőnek azt, hogy más népek „kultúrájának” bárminő ismertetésével foglalkozzunk!
Fiatal Bartók: A társadalom elszigetel. Nem tartozom közéjük. Mint a bélpoklos.
(zene)
Megsüketülök! Megsüketülök! Ennyi harmóniát, diszharmóniát, kakofóniát hallván…! Süket vagyok… süket. A süketség bepólyál… a süketségbe süppedtem… s ez jó…!
Fiatal Bartók és Bartók: Kergetnek, űznek, tiltanak! Nem szabad maradni. Menni, csak elmenni, elmenni, elmenni…
Bartók: Menjek, ne menjek, menni kell, maradni, elmenni. Menjek, ne menjek, elmenjek, maradjak, elmenni nem szabad, nem szabad, nem szabad, nem, nem, nem, nem… Lenni vagy nem lenni, felejteni a maradást, felejteni az elmenést, felejteni, hogy elfelejteni, felejteni mindent, szavakat, országot, hangokat… meg a hazát! Csak a haza van, csak az otthon. Nincs, csak a haza nincs… Nincs, nincs, nincs, van, van, van, nincsvan. Vannincs, nincsnincsnincs, vanvanvan. Felejteni, menjek, felejteni, maradjak, felejteni bizonyosság, felejteni képtelenség, felejteni felejteni magamat, felejteni magányosságom… Engem mint zeneszerzőt kivégeztek! Vagy nekik van igazuk, és akkor tehetségtelen kontár vagyok, vagy nekem, és akkor ők hülyék.
Mindkét esetben köztem és köztük zenéről szó sem lehet… egészen természetes dolog, hogy engem a hivatalos világ kivégez. Vagyok nemzetietlen, kozmopolita, túlságosan paraszti, túlságosan idegen, túlságosan érthetetlen, túlságosan román, szlovák, arab, zsidó, túlságosan internacionális, túlságosan micsoda… túlságosan magyar. Magyar. Túlságosan valami. Micsoda? Kicsoda? Belenyugodjak tehát, hogy ezentúl csak az íróasztalom számára írok… bele lehet ebbe nyugodni…? Bele kell…? Fáradt vagyok. Azt mondják, a szeretet, a dolgokhoz való kötődésem azért van, hogy jobban kibírjam a borzalmakat. Nem érdekel az elismerés, a rang, se a siker. Értelmetlen külsőségek. Valahogy megélni… ez az ország talán olyan, mint a Jóisten, nem hagyja éhen veszni égi madarait. Vagy talán hagyjuk a szamarakat szamaraknak lenni, és menjünk minden komolyabb szellemi produkcióval külföldre…? Fúljanak az itteniek a jánosvitézbe, a vígözvegybe, a csárdáskirálynőbe, a Zerkovitz-dallamokba…? A kérlek alássan-kereplőkbe? Igazságtalan vagyok? Az ember oly sok mindent tehet… Sorsom valóban ez az elhagyatottság, csalódás…? Bukás, félbukás, siker, bukás, siker, kudarc… Sziszifosz…! A halálig…! Audio dicere Dominum: nem ismersz engem. Hatalmat adtam neked, hogy kételkedj bennem. A kételkedés még nagyobbá tesz engem benned. El fog jönni egy szebb jövő számomra! Igen, de hátha későn jön el?! És hátha közömbös egy szebb jövő számomra…? Messzire látni, a végtelenség térfogatába süppedve… jó így belebámulni ebbe a völgybe utoljára, ezekre a dombokra támaszkodva… valóban búcsúzom… az embernek választani kell, merre menjen. Igen, választanom muszáj… ha jobbra térek, visszakanyarodom a Nagybányai útra a lépcsőkhöz…, ha tovább megyek…
(zene)
Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvasokká váltak
Ott a nagy erdőben.
És az az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér a völgybe,
Csak betér a hegybe,
Erdő vadonába.
És a lábuk nem lép
Tűzhely hamujába
Csak puha avarba.
És a szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból!
Csak tiszta forrásból!
Csak tiszta forrásból!
Csak tiszta forrásból… Ez az érintés… Ez az érintés újból… Ez a simogatás, simogatás, mely belsőmből fakad. Vajon társra lelhet-e az ember teljességében, ha művész, alkotó? Különválhat a művészi magány és a társtalanság? A társtalanság feloldódása meseszerűen vigasztaló. A teljes ember, a művész a dolgok ura lehet? Kérdések, állítások, bizonytalanság, bizonyosság, önáltatás, ellentétesen futó párhuzamok.
1940. október, 1940. október hava. Nemsokára, néhány nap múlva elhagyom Magyarországot… 1940. október. Elindulok, megyek az utamon messzire, messzire, síneken, vizeken, hegyeken, messze, messze Magyarországtól. Megyek az úton, az utakon a végtelenbe. Végtelenül kattogó tizenhatodok sisteregnek majd a sínek hangvonalain, talpfák taktusvonalai között. Megyek, robogok… és nincsenek már taktusvonalak, nincsenek, nem lesznek, csak az út, az út, úttalan utam… S a vizeken, tengeren, szárazföldön egyetlen hanggá – hangommá – csomósodik a kiáltás: Magyarország! El kell hagynom Magyarországot!
(zene)
Bemutatva a Bartók Emlékházban, 2008. október 3-án.
Közreműködött: Andresz Kati, Götz Anna, Hevér Gábor, Rubold Ödön, valamint a
rendező,