Ébert Tibor

Mozdulatlanság

mozdulatlan arcod látom ott

a hangversenyterem mélyén hátul

ez a mozdulatlanság

az üres széksorok üres pódium

az üres lyukas csönd

te csak nézel időtlenül

engem keresve

a zenészek elmentek rég

nem jönnek vissza sohasem

Képmások

kire hasonlítasz?

erre a nyárra felfeszített

      alkonyatra?

vagy az elmúlt tudathasadásos

      őszökre?

bedöngölt telekre?

elsüllyedt önáltató tavaszokra?

önmagad képmásaira?

Rácsodálkozások

rácsodálkozom a hóesésre

rácsodálkozom a beborított éveimre

rácsodálkozom a csöndre

csöndeknek csöndjére

rácsodálkozom csodákra

rácsodálkozom minden muszájra

minden kimondottra

   kimondatlanságra

bizonyosságokra kérdőjelekre

   felkiáltásokra

igenre és nemre

csodálkozásra és rácsodálkozásra

erre arra önáltatásokra

ártatlanságára nyomorúságoknak

végességeknek bölcsődalára

rácsodálkozom agóniákra

rácsodálkozom az emberre magamra

…

 …

 …

A hold

Még soha nem láttam olyan hatalmasnak és sárgának a holdat, mint aznap éjjel a Magos úton. Szinte feltérképeztem, olyan plasztikusan mutatkozott a felülete. Csak mentem, és belém markolt az, amit elhagytam, elvesztettem: a Magos út és minden körülötte. A holdat néztem, a hatalmas és sárga holdat, amely csak egyre nőtt, duzzadt. Megálltam, s a Magos út megmozdult alattam, kövei egymásra koccantak, mert kockakövezet volt még, hallottam koccanásait, egyre több moccanást innen-onnan, s ebben a furcsa megingásban a holdba kapaszkodtam volna. Aztán gyorsan betértem balra egy keskenyebb utcába, a nevére már nem emlékszem. És egyszerre eltűnt a hold, megszűnt a markolás, szabadnak, stabilnak éreztem magam. Lebegni a falak, tűzfalak, házak, tetők fölött, könnyedén, elveszítve történetem, azt, ami voltam, illúzióm, képzeletem, varázslataim, áhítatom nehezékeivel. Magos út. Tudom, se ő, se más utcák nem tekerőzhetnek rám, nem fojthatnak meg, mint a kígyók a Laokoont. És felbukkant a hold. A nagy sárga ballon.

Alfa és ómega

SZÜLETTEM! SZÜLETTEM! SZÜLETTEM! Csupa felkiáltójel! Nagybetű! Nagybetűk! Vagyok! Lettem! Lehettem! Septák nénivel (borsónyi lila anyajegy a nyakán). Posztó Karcsival. Grókig úrral (fülén fennakadt fémmosoly), Sándor Gyulussal (kötényén a vágóhíd vérfoltjainak kitüntetése), Winkler Hansival, Milly és Netty nénivel (a két vénkisasszony, az egyikük füvekből gyógyteát főz, a másik tapossa örökkévalóságig a varrópedált felfűzve a másodperceket), Pichler néni kilencven évét behálózzák vénás ereinek domborzatai, a két perlekedő Adonáj, Kaufe és Guttmann úr. Lettem, lehettem az udvar közepén mindig csordogáló szappanos vizű lefolyóval, a recsegő gangok kacéron szemezgető lyukaival, a sárgás súrolt egyhangúsággal, a felriadó távoli köhögésekkel, alamizsnás földszintekkel, kancsal álmodozásokkal, aprókat szellentgető bárányfelhők égboltozatával, rozsdás tartályok kuncogó, türelmetlenkedő, örökmozgó sistergésével, téglabordás perspektíva mélyében ájtatos tűzfalak magasra tűzött jelvényeivel: a fekete négyszöggel, macskadorombolásos ládalabarintusban készülődő ágyékvillanások csontszínű pőreségével…

Az alkóv szögleteiben befőttesüvegek szemérmessége, titokban burkolózva… Óh, azok a teremtő drága húgyszagok, apostolszakállú kusza éjszakák, tehetetlen csöndek tehetetlensége…

Széplak utca 50. Megszülettem.

… … …

A bölcsőmet kirakták az utcára. Elindultam. Mehettem jobbra, mehettem balra. Bennem az út, utak, utam, kereszteződések, jelzőtáblák, folytatás. És bennem a valóságok, igazságok megismerése és a szabadságom között összefüggések (korrelatív kapcsolata), vagyis minél jobban ismerem a valóságot, annál szabadabbnak érezhetem magamat, és fordítva, minél inkább el vagyok zárva az igazságtól, valóságtól, valóságigazságaimtól, annál kevésbé lehetek szabad. Bennem a látszatok? Okoskodások, álokoskodások… Az egyre táguló, kitágult végtelen végessége, véges végtelensége…

Bölcsőm ott fekszik az utcán. Üresen, nélkülem… velem…

Nem állok fel. Ülök. Ülök. Várok. Az időeltolódások síkjaiban. Ülök és várok. És várni fogok, ez az én időm. Rendelkezem vele. Tulajdonom. Pazarolhatom, parancsolhatok neki. Ülök és kinézek az ablakon. Túlnan a hegyre, dombokra, és tudom, hogy az idő nagyon hosszú, rettenetesen hosszú. Végtelen. És ez az idő az enyém is, parányi része meg az egész. Bizonyosságom az idő bizonyossága. Ezért várok. Várakozásom a várakozása. Alkonyodik. Ez az alkony önmagát nemző árnyaival, lopódzó fényeivel, metamorfózisával, elmúlásaival, születéseivel ő meg én. Egymásba fogódzkodva, egymásba kapaszkodva, eggyé változva létezésben elválaszthatatlanul… Az idő függvénye az időtlenség (időtlenségem), az időtlenség függvénye időm. Valóságom. (Az, hogy vagyok, leszek, voltam. Ígéret, beteljesülés, ámokfutás, megdicsőülés, fikciók, önáltatás kavalkádja…) Időtlensége az időm, az időmé az időtlensége…

Már teljesen bealkonyodott, elkezdődnek az est moccanásai, szálló neszfullánkok, a virtuális csönd bepólyál, belebámulok a sötétségbe, belevájódik agyam, gondolataim. A létezés lenyomatai…

Ülök és várok…

Tűzoltók

Égett a ház. Senki se tudta, miért. Én sem. Égett, égett, a lángok elharapóztak. Talán valaki szándékosan felgyújtotta. Szikrasörények lobogtak, imbolyogtak. Gázrobbanás, rövidzárlat..? A tűz úgy terjedt, mint folyadék az itatóson. Valaki elaludt dohányzás közben? Sercegett, ropogott jobbra-balra. Gondatlanság, bosszú, véletlen… Micsoda tűzparádé, táncos lobogások! Vajon vannak belül: alvók, álmodók, ember, macska, kutya, papagáj? Tűzszimfónia: allegro, presto, egyre gyorsabban, vadabbul… És jöttek a tűzoltók, már messziről hallatszott szirénájuk, jöttek sisakkal, egyenruhásan, magabiztosan. A tűz őrei, tüzek fegyelmezői. Égett a ház, hatalmasan lobogó máglyaként, kérkedő fáklyaként… tűzcsóvák, tűzfelkiáltójelek… Vajon elegen lesznek a tűzoltók? Vajon eloltják-e a tüzet? – szóltak a kétkedők. A lángok a magasba nyúltak egyre hosszabban, söprögették az eget.

Vajon milyen a felszerelésük? Jók-e a tömlők, a slaugok, a létra, a csákány? Tűzistenek játszottak egymással. Egymást kergették, tűzlabdákkal dobálóztak. Van elegendő gyakorlatuk? Elegendő-e a víz? A vízcsapok jól működnek-e? Lángfüsttobzódás, recsegések, lezuhanó gerendák, födémek, fa, kő, vas… Hátha van közöttük egy vagy több, aki cinkosa a gyújtogatóknak. Azért, hogy olthasson. Olthassanak. A tűzoltók vörhenyesen csillogtak a fényben. Tűzvarázsos Wotanként. De hátha nem is tűzoltók a tűzoltók. Áltűzoltók! Hátha az egész csak amolyan játék ijesztgetésre, gyakorlatozásra, kivonulásra.

Hátha nem is tűz a tűz. Hátha nem is víz a víz. Okoskodtak, vitatkoztak, gondolkodtak, és a tűzoltók?… Leégett a ház, s a tűzoltók visszavonultak a szertárakba, hogy kártyázzanak, tévét nézzenek, egyenek, igyanak, ásítozzanak, várják a következő tüzet, tüzeket, gyomorégéseket…

A fekete hattyú halála

A fekete hattyú utoljára úszott át a tavon, amikor Garenné Opel Kapitanjában beletaposott a gázpedálba, előtte rágyújtott egy cigarettára, mentolos Dunhillre, megigazította harisnyáját, jólesően konstatálta kozmetikázott arcbőrének üde simaságát a visszapillantó tükörben.

A fekete hattyú méltóságosan úszott a tavon.

Délután. Olyan, mint a többi. A naplementék nem nagyon különböztek ilyenkor egymástól, a víz vetületébe hullanak állhatatosan, lassan, egymásba kapaszkodva a fények, elmerülve végleg.

A hattyú jól ismerte a tavat, a partját, a körülvevő köveket, bokrokat, fákat, rojtos, kilógó gyökereikkel. Sétányok, utak geometriája: egyenesek, ívek, oválisok, görbületek, félkörök, átlók, közeledések, kereszteződések, találkozások, egymásba kapaszkodások, szétválások, önmagukba térő circulus vitiosusok… körös-körül. A park.

A költőnek eszébe jutott: „Mély vizű tó partján állok, olyan mély, mint a szemed, belenézek, s megtalálom tiszta tekinteted.” Tetszett neki ez, aztán mégis banálisnak érezte. Nézte a padról a tovaúszó fekete hattyút. „Valahogy bele kellene őt komponálni a versbe.” Csönd, áltató csöndek. Csöndek térfogatában néma lüktetések. Valahonnan átszüremkedtek a Beethoven-szimfónia scherzójának sziporkázó hangjai – mint valami távoli sűrű eső permetje. Tatata, tatata, tatata… Halk, szemérmes zenei tűzijáték ¾-es taktusai.

A fekete hattyú bénult másodpercek rianásain.

Mint valami lehalkított rádióállomás, messziről a forgalom vágtája duruzsolt neszfullánkokkal keveredve. Onnan, ahol sós perecet, lángost, pattogatott kukoricát, vattacukrot árulnak, meg fagylaltot, Coca Colát, Pepsit, sört, virslifüzéreket akasztanak a húsfogasokra, rácsavarodik a kolbászárus zsíros nevetése… körhinta hangja jelez…

Nyüzsgő lárvái a rendezői elvnek, valóságnak.

A fekete hattyú – készülődött az égbolt kigyulladó egyenletében a megfejtett megfejthetetlen eredmény: születés, költészet, zene, szerelem, természet, halál…

– Felmegyek hozzád – szólt a lány. Amolyan rutinműveletnek gondolta, de azért szerette a fiút. Nem is tudta, hogy hívják: Ferenc, Géza, Gábor, Balázs… Valaki. S ez a határozatlanság több volt a bizonyosságnál. Ma rúzsosabbnak tűnt az ajkának gótikája, s a foszforeszkáló festék mintha megmozdult volna, lecsúszott szájáról.

A képzelet: Notre Dame-i szörnyprofil. A valóság: germán Brünhilda-szőkeség.

Kiterítve feküdt az idő.

S a fekete hattyú már nem volt sehol.