Czigány György

 

Zárófogadás

 

(Mondat a fülszövegből: a duinói hercegi kastélyban, a győri Duna-parton vagy szadai kertünkben mind vendégei a zárófogadásnak, akiket elme és szív álmaival nyolc évtized együvé sodort.)

 

Nekem a húszéves lányok tetszenek. Persze a Zsófi is nagyon tetszik, pedig ő már huszonegy esztendős, ráadásul az unokám. Csak tizennyolc a Vox Humana kórus alt szólama szélén az a nevetős fekete szemű. Hirtelen támadt szeretettel s véletlen sietséggel az ő ölébe adom az imént hallott madrigálok kottáit.

A 6-os stúdióban zajlott a felvétel, készen vagyunk, a hangmérnök pakolja el a mikrofonokat. Nekem, zenei rendezőként nincs dolgom az anódpótlóval, technikával: az éneklés hű rögzítésével kell törődnöm, a kottakép akusztikus életre keltésével. És kell néhány jó szót váltanom a karnaggyal, örömmel rázzuk meg egymás kezét. Makláry Jóska közben már zajosan felbomló társaságát igyekszik csillapítani, s nem is tart soká a jókedvű szedelőzködés: indul a busz vissza Vácra. El is tűnnek hamar mind, s el az egész dudorászó délután.

Ami nyilvánvaló s ami képtelen: egy test, egy lélek. Jézust kertésznek vélte Mária a föltámadás hajnalán: én sem ismertem föl a feleségemet a Rádió stúdiójában. Hetek múlva valahonnan vidékről kaptam képeslapot Erika üdvözletével. A tartózkodó, hagyományos köszöntést előbb valamelyik zeneiskolabéli tanítványom buzgóságának hittem. Tanítottam én ott Ivánt, Ádámot, a későbbi karmesterként híressé vált Fischer testvéreket, Zsuzsit is, meg Évát, Hédit, Klementinát, de a Rádió gyermekkórusának kis zongoristái közt Erika egy sem akadt. Különös, fel-feléledő sejtelem késztetésére keresni kezdtem a találkozás újabb alkalmát a váci énekkarral. A nevetős fekete lányt esetleg Erikának hívják?

Nem egyszerre halunk meg, szakadatlanul: egyetlen pillanat Noé-bárkájában zsúfolódik össze minden kacat – a múlt anyaga álom, képzelt világnál is bizonytalanabb. A régen megfogant vers kezdő sorainak igazát látom csupán, s hiába meregetem a szemem, csak igen töredékesen, szakadozottan jelennek meg az eltűnt napok filmjei emlékeimben: álomban duruzsol a sötétkék Izs 350-es motorkerékpár is, melyet a kisajátított családi telek árából vásároltunk egy Moszkvában dolgozó magyar mérnöktől 1959-ben.

A diktatúra megengedheti magának, hogy országos fegyintézete szolidnak tessék, külsőségeiben szinte barátságosnak. Nem tudtam én akkor, reneszánsz kórusműsorokat szerkesztgetve a Magyar Rádióban, hogy a forradalom után letartóztatott kamaszok, lányok, fiúk nagykorúságára vártak évekig. Most, hogy 18 évesek, végrehajtható lett halálos ítéletük. Születésnapi kivégzések a börtönudvaron, a falak túloldalán pedig monoton zajában szuszog, liheg a város, a csendesülő esték hangversenyeivel, egykedvű sorállással a mozipénztárak előtt. Tragédiákhoz szoktatott szívvel szívesen élünk itt, ha egyszer nem hagytuk el ezt a hazát.

A naiv szerencsések közé tartoztam. Folytattam a vasárnapi orgonálásokat a krisztinavárosi templomban, indigóval öt példányban megjelenő lapot szerkesztettem barátaimmal, hogy verseink valahol olvashatók legyenek, és jártam az általunk alapított Budapesti Madrigálkórus derűs próbáira, zongoráztam, énekeltem Szekeres Ferenc együttesének hangversenyein, hogy azután életrajzok szerkesztésével, irgalmatlan adminisztrációval, szolgálati útlevelek, átutazó s egyéb vízumok kiharcolásával bebarangolhassuk és teleénekelhessük Európát. Reneszánsz zenével, madrigállal, motettával, Kodály Esti dalával.

Párizsi hangverseny három évvel a forradalom után – ez hihetetlen volt! Tiszteletünkre a Hotel de Ville-ben a polgármester fogadást adott, mások arra fogadtak, hogy hazaérkezésünk után lecsuknak bennünket. Szemtelen naivitásunk akaratlanul segített, nevetgéltünk, utaztunk Svájcba, Olaszországba, újra Párizsba! Vajon a St. Eustache-templomban adtuk elő orgonakíséretemmel Bárdos Lajos ­Missa tertiáját (ott, ahol Liszt Esztergomi miséje csúfosan megbukott), vagy a St. Roch szentélyében? Mindenesetre még láttuk Párizs gyomrát, a régi piacot, később aztán csak a naiv szobrot a St. Joseph-kápolnában, ahogy a zöldségesek, gyümölcsárusok kivonulnak a város szívéből. Nemcsak misét, énekeltük Vecchi madrigálkomédiáját is, amely Balassi Bálint és Lassus halála évében szólalt meg először Modenában, kissé durva és komikus történeteivel. Énekeltük Monteverdi ötszólamú kórusait, nem sejtve, hogy ha már Visegrád, Esztergom alatt járt Vincenzo Gonzaga herceg udvari muzsikusaként – egy hegyre kerekülő esztergomi utcácska megőrzi majd e szerző emlékét, sőt a szemeteskukák is, minthogy nevét újabban azokra is fölmázolták.

Európai hangversenyútjaink gépkocsikaravánjának legelnyűttebb járműve az enyém volt. Önindító motorom leégett, Párizs utcáin kurblival indítottam be öreg Morrisomat. A benzintank sapkáját egy kígyófejes gyógyszerdoboz fedele pótolta, az elektromos ácépumpa membránját nejlonharisnya darabja, amelyet egy budai buszsofőr leleménye folytán a forró égövi levéltetű elgyantásodott váladékából nyert sellakkal bekenve tettünk üzemképessé. (Ezen ámulva nevetett Simándy Jóska is, aki tüneményes pályafutását autószerelőként kezdte.)

Nos hát, Párizsban megcsodálhattuk (akkor még a Tuileriák kertjének pavilonjában) Monet festménysorozatát, a roueni katedrális kapujának hajnali és esti fényeit, a tündérrózsákat, Renoir lányalakjait, s egy élő lányalakot is, akit történetesen Rita Renoirnak hívtak, s aki egy finomabb bárban lépett fel sztriptízőzként. Piros köpenyes néger szolgálta fel a pezsgőt s rendezkedett, mint egy rutinos sekrestyés valami esküvőn. Maga a mutatvány a hintázó lány: rokokó ruhában, állig csipkében, kicsit affektált bakfisképpel. Melege lesz: lazul a ruha, eldobja szép kesztyűit, cinkos megértést kérő pillantással göngyöli le a harisnyákat, az abroncsszoknya heves keringőben válik meg derekától, végül tánc ürügyén az izmok elemi mozdulatait, a gyönyör reflexeit mímeli, a helyzethez képest könnyedén, csaknem illedelmesen. Rávillannak a lámpák: mintha egy Renoir-festmény rózsaszínű derengését örökölte volna teste. A névrokoné? Vagy a dédunokáé?

Az imperialista világ narancs- és csokoládéillatával érkezünk haza a határra, ahol még csengenek fülünkben a luneville-i kastély, a nizzai operaház tapsai. De más vasfüggöny, vaskos határsorompó csapódik le a hátunk mögött. Szorongva várjuk a vámvizsgálatot, nincs baj, legyint a vámos: a banánt hazavihetjük kuriózumként.

Eszmélésem városában, Győrött megpihenünk, tankolunk a kézzel pumpálható, falusias benzinkútnál. És nézzük a folyók öléből fölmagasló dombot: a székesegyházat, a Püspökvár bástyáit. Győrt földrajzi helyzete miatt nem lehet tönkretenni. A Bakony utolsó kitüremlésén, sziklán nyugszik – magyarázta nekem egyszer ott Borsos Miklós. A falak ma is a vízbe nyúlnak, ez egész Európában ritkaság már. És ott a Szent László-herma…

Hazaérkeztünk hát Európába és gyermekkoromba, amely ebben a sötét, rideg őszben is haza: képzelet és emlék bujdosó örömeivel. A madrigál-komédia pedig, úgy látszik, maga alá gyűrte a diktatúrát.

Nem volt veszélyérzetünk, holott egyik papnak készült, volt iskolatársam hirtelen elhagyott: nem akart rólam jelentéseket írni. Ebben a légkörben csak utólag fölismerhető szabadságélményt hozott életem első járműve: egy motorbicikli. Bukósisakot akkor senki nem viselt, én motoros szemüveget se. Hajadonfőtt vágtattam a szeles napsütésben, ki a Római-partra, ahol a Rádió csónakháza állt, egyszer-kétszer pedig a Balatonra. A poklon fúrom át magam, kipufogógázokon, rőt füstön át előzök. Kétoldalt kusza őszibarackerdő. Kicsit megdöntöm a gépet, még több gázt adok, a motor kiadja hangját az emelkedőn, mint tenorista a magas cén! Óriás Tungsram-plakát a Kamara-erdőnél: kékségében ez a Balaton kapuja már – a tábla közepén a Nap: fehér villanyégő képe. Újra kanyar s szabad az út. Felszálló repülő a motorom, megbillentem, a felülnézet most szépen sorokba rendezi a barackfákat. Lenn, a mezőn át fut egy villamos, a budaörsi járat. Direktbe kapcsolok, a motor elcsendesedve búg, hűl a henger, a sebességmérő a nyolcvanason áll. Lazítok a kezemen, lábamon: egy levendulamező végében már a tó fényei nyújtóznak.

Daróci Bárdos Tamás, muzsikus barátom egyszer felült mögém a motorra: vele látogattuk meg Vácon Makláry Józsefet. Aki eltűnődött az énekkara iránti lelkesedésemen, de meg is hívott egy szilveszter előtti kórusmulatságra. Ott voltam, hiába – Erika valahol Pesten időzött. Nyugtalan lettem: nem tudtam, kire, mire, miért legyek féltékeny. Erika az érettségire készült, én a házasságra. Elég felületesen. Édesapja mégis szeretettel, bizalommal fogadta a lányánál tíz évvel idősebb férfi első látogatását, édesanyja kedveskedve és gyanakodva. Erika sem volt olyan kacéran nevetős, megláthattam arcán a tűnődések szépségét és méltóságát is. Melynek fényében, nem is olyan sokára, együtt indulhattunk ismeretlen gyermekarcok elé.

 

 

(Epizód egy készülő regényből)