Czigány György

 

Glosszák az ostromnaplóhoz

 

Ablakaink a Vérmezőre néztek. Akkor még mélyebben terült el, kettős gesztenyefasor ölelte körül, egyébként valóban sík mező volt, lovasok, katonák szép mezeje. A Vároldal házai még szebben magasodtak föléje, a méretek, mélység és magasság imponálóbb, nagyvonalúbb volt. Persze szép így is, a háború romjaival töltötték fel, fák, virágok, díszbokrok borítják, sétautak övezik évtizedek óta. Ott nőttek fel az én gyermekeim is, még anyám, apám vigyázott rájuk a játszóterek valamelyikén, s barátaimmal mi is itt jártunk körbe-körbe filozofálva, vitatkozva s az élet nagy kérdéseit boncolgatva kamaszkorunkban. A missziósnővérek házával szemben még működött a kis órásbolt, a Rill családé. Még láttam az akkori legöregebb órást, aki emlékezett Kosztolányira, Máraira: azok is nála javíttatták zsebóráikat.

Az ostrom heteit s a romos, hideg téli, kora tavaszi napokat szinte nyár elejéig mi is, mint sokan, a Szociális Misszós Nővérek, a Társulat pincéjében éltük meg. A háború legnehezebb napjait pedig a pincében, óvóhelyen, fáskamrákból átalakított menedékhelyen vészeltük át. Szinte barátaink lettek a nővérek, én családtagjuknak érezhettem magam. Az ostrom előtt rövid ideig a könyvkötészetükben dolgozgattam gyerekként Genovéva nővérrel, aki kedves, fiatal lányként sokat nevetgélt velem. Columbia nővér is derűs volt, ő a konyha főnöke lehetett; az áhítat fegyelmét számomra Honoria nővér képviselte, édesanyjával, Edina nővérrel, aki tréfálkozó hajlamú volt, csak érett kora közepén lépett be a rendbe, remek vicceket mesélt. A gyógyszerész és orgonista Alexandra nővérrel a tavaszi napokban a háztetőn szorgoskodtunk, cserepezéssel, romeltakarítással: néztük a bontakozó leveleket a fákon, amelyek nem vettek tudomást a tragédiákról, zöldelltek, mintha nem volnának még tele a romok halottakkal. Illyés írja, ami megtörténik, bármi képtelen, hamar válik természetessé: a rom is a helyén van mindenütt… Tíz mondatban megfogalmaztam a lélek túlélőképességének képtelen, gyermeki ártatlanságát és erejét. Mikes Kelemen később olvasott egyik levele volt a példa.

Katasztrófák, balesetek: divatos filmtémáink! Ismerjük a bombatámadások torkot kiszárító félelmén túl is az izgalom, a szenzáció kínzó örömét: a kamaszkor nem válogatós – micsoda éhség –, amikor az óvóhely falai meginogtak, kialudtak a lámpák, s mellettem hangosan imádkozott valaki, belebotlottam kis barátnőm térdébe; hé! – mondta, s kacagtunk…

Mikes Rodostóból írta, Bujukálliból: „Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájuk is utánuk ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonnyal hozzánk jőnek lakni, mintha már közöttünk barátságosabb volna, de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja kéd mondani: jaj! Hogy gondolkodik ilyen pestieses időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem.”

Mikes Kelemen harminchét éves, amikor halálfélelmében kamaszként nevetgél a sátrak alatt.

„A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk.”

Amikor egy haldokló elmosolyodik, ez az emberi méltóság nagy és szelíd diadala.

Derűt egy szent életű pap, a „kamarás úr” is hozott a szorongattatások, szenvedések napjaiba. Gyertyafénynél remek, üde falusi élmények, tájak által ihletett novelláit, verseit olvasta fel. Irodalmi estek az óvóhelyen! Ő volt az első élő író, akivel találkozhattam. Ostrom után neki mutattam meg verseimet, elbeszéléseimet. Ady-kötetet adott kölcsön, biztatott, s nagy komolysággal beszélgettünk a költészet dolgairól. Szörnyű szenvedéseket élt meg letartóztatása után az ÁVH börtönében és a váci fogházban. A Mindszenty-per ötödik számú vádlottja volt. Később Úny papja lett, a Pilis, a Gerecse hegység lankás, színes dombjai közt: gyakran meglátogattam őt, kigyalogoltam Úny faluba Piliscsabáról. Addig vonat vitt, vissza talán autóbusz is akadt. Ott folytattuk beszélgetéseinket. Megtisztelt azzal, hogy egyik levelében engem „legkedvesebb költőjének” nevezett. Börtönnaplójának részleteit közzétettem valamelyik könyvemben is, verseit igyekeztem itt-ott újra megjelentetni halála után. Tévéműsor is készült az únyi papról. Két paptársa, ifjabb barátja beszélt róla a templomocska kertjében, a sírja fölött.

Az ostromnapló szól apámról is, aki nyughatatlan és bátor volt. Az egész ostromot szinte az utcán töltötte, segélycsomagok szállítását vállalta, egy légoltalmi karszalaggal igyekezett hivatalossá tenni kijárásait. Amikor pincénkbe betört egy fiatal szovjet katona és lányokat keresett, dermedt csönd volt, a némaság feszültsége. Egy ifjú cselédlány vállát a pisztolyával ütögetve erőszakoskodott, s már-már állt föl vele a rémült leány. Apám átlőtt lába miatt két botra támaszkodva tudott csak járni. Hirtelen felugrott, s egyik botját magasba emelve megindult a katona felé azt kiáltva: „Hát csak nem hagyjuk, hogy ez a gazember elvigye ezt a szegény lányt!” Harsány hangjára a némaságba dermedt emberek, vagy hatvanan, rémületükben, tartva a következményektől, sikoltozni kezdtek, iszonyú lárma támadt. A katona hagyta a lányt s hanyatt-homlok menekült ki a pincéből. Szomorú záróepizód: a családjával velünk bujdosó görög katolikus pap szemrehányást tett apámnak, ­amiért mindannyiunk életét kockára tette hősiességével. Azt hiszem, vannak helyzetek, amikor az erkölcsi felelősség feledtetheti a félelmet és az óvatosságot.

Szüleim haláláig tartottak a szétszórt rend tagjaival még a levelezések, találkozások. Szikszón és szerte az országban éltek a civil élet lehetőségei közt utat kereső nővérek. Anyámat szinte rendtársuknak tekintették. A kilencvenes években még találkoztam én is a Logodi utcában Daniela nővérrel (Nagy Erzsébet), s a Daru utcában a még élőkkel, akik Nagy Miklós-kéziratokkal örvendeztettek meg. Azután orgonálni kezdtem a lassan újjáépülő krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomban, ahol Liszt Ferenc vezényelte a Budai Dalárdát, ahol Széchenyi István esküvője volt. Az öreg Bodrogi bácsi segítségével a gyermek Ferencsik János is itt kezdte muzsikusi pályáját, orgonált, zeneelméletet tanult. A nyolcvanas években egy tévéműsor epizódja volt az a pár perc, amikor Ferencsik, a világhírű karmester eljött velem a krisztinavárosi templomba, hogy ezeket az emlékeket fölidézve, öregen is eljátsszon egy Bach-korált… A régi Zöldfa étterem is állt még akkor: Ottlik Gézával ott vacsoráztunk, Zoli fiam is velem volt, talán tizenhárom éves múlt éppen, de már kapott Cipitől könyvet, dedikációval: „későbbi olvasásra…” Akkor még javában orgonáltam (rádiós, tévés főmunkatársként) a vasárnapi nagymiséken, Szabó Imre püspök, plébános liturgikus szolgálatának mindenkori segítőjeként Bárdos György karnaggyal, majd Heltay Lászlóval, Anker Antallal. Barátom volt az ifjú káplán: Kerényi Lajos, közelim a neves és tragikus sorsú szónok, hittanár: Gáspár Gusztáv, Mayer Miklós, Csíszér Ferenc, később Kardos Jóska. Mindezeket az időket megint csak egy tévéműsorban emlegettük szerkesztőtársakként Török József professzorral, egyháztörténész-teológussal, akivel azután a pápalátogatások kommentárjait fogalmazhattuk meg élő adások során át, bebolyongva II. János Pál pápa nyomán az országot az örömszerző szolgálatban.

A háborút azonban nem feledhetjük el. A borzalmak hónapjai nekem, az ifjú kamasznak a szeretet és a minden rosszon való fölülemelkedés örömét ajándékozták. Életre szóló, kedves emlékek derűjét.

 

Tíz mondat az únyi papról

 

Nem a gumibot csapásai, nem a gennyes gyulladás, nem a fogóval kitépett köröm, s nem is az ezeregyszázhusznöt éjszaka a terror házában és Vácott, csak az a derű számít, mely ezek után átjárta Úny kis templomát, mikor a pléh-csillagos, szomorú falu magasában egyetlen öregasszonynak mondta el a szentbeszédet. Ketten voltak: a nénike, létezésünk nagykövete, és Miklós, a Jézus küldötte pap.

Gyalog bandukoltam hozzá Piliscsabáról Tinnyén át zsebemben versekkel, új novellával, még a missziós nővérek óvóhelyén barátkoztunk meg az ostrom alatt: ő volt az első mesterem. – Tömöríteni – mondta –, látod, Adynál mennyi az ige, nem a szép jelzők számítanak, s nem is az fontos, hogy mit írok le, hanem az, hogy mit nem, s hogy miért nem! (Mintha ezt a mondatot folytatta volna húsz évvel később Mándy Iván a Rádió pagodájában, amikor a kihagyásos technikáról beszélt.)

– Szép, szép a novellád – tűnődött Nagy Miklós kézzel írt lapjaim felett –, csak kell bele még egy csavar, fordulat, ami dinamizálja a történetet, valami delejesség…

Még élt Kosztolányi és Babits, amikor Miklós megírta nagy költeményét a parasztról, melyben már megcsendült a hűség sodró indulata, ahogy a börtönévek után az üres únyi templomban is, ahol hívő és költő-pap elpusztíthatatlan szövetsége született: szó és imádság értünk, üldözőkért és üldözöttekért, ott a megalázott falu domboldalában, hol nincs más zaj, csak a csirkék csipogása, a rozsdás harang érverése, s ahol oly fehéren hallgatnak a falak…

A Mindszenty-per ötödik számú vádlottja volt. A paraszt című versét valamikor ostrom után olvastam az Új Emberben. Föltámadás-töredék, ha néhány versszakával most újra megjelenhet itt nekünk.

 

Nagy Miklós

                                              A paraszt

 

Harang zúg messze. A hegy magasán

Magasban állok. Friss hajnal terül

Az égre. Dús vetések aranyán

Dűlőutak nyilaznak. A folyó

Kanyarja csiszolt, remek ezüst.

Pihenni jöttem, szívni egyedül

A fényt, a csöndet, a zsongó magányt.

A csöndbe már harangszó vegyül

És aratók nyüzsögnek mindenütt.

Fölvillannak a suhanó kaszák.

S a falvak duzzadt csomói körül,

Ahol az Isten ereje patakzott,

Mezőikre hajolnak a parasztok.

 

Ahányszor látom nyári ég alatt,

Új rejtelemként hull a sorsa rám –

Pedig köztük szívtam anyám tejét

S kerengtem zsályás apró udvarán.

Láttam aratni, állni asztagon,

A temetőben s piros lagziján –

De így még soha, ilyen igazán,

Ily döbbentőn még nem állott elém.

Amint ellepte most itt a határt

Ez Isten keze-mosta hajnalon.

A lelkemen villámként csattan át,

Ami eddig bennem titkon morajlott

S fölgyúlt lelkemmel nézem a Parasztot.

 

Szívem megzajlik, zúgni kezd fejem,

Hány millió, szédülten számolom.

Mily mozdulatlan! Mily hűségesen

Tart egy világot: fonnyadt, nyugtalant!

Mint csillognak e roppant Tenyeren

A Tőzsde, Színház, Bank és Parlament,

Acélhidak, a Gyár és Múzeum

S futnak az Express-vonatok.

A tenyerének ráncai között –

Súrolja árnyékát a Végtelen.

S én mi vagyok? Az apró csermelyük,

Akit Krisztus azért fakasztott,

Hogy itassam kedvencét: a Parasztot.

 

Hány szentet termett, hőst és vértanút!

És hogy zuhog lelkén a Kegyelem.

Bár Bölcsészetet, Dogmát nem tanult,

Imádságának dörgő robaja

Az eget rázza szakadatlanul.

Ha hallja Krisztus, úgy eszébe jut

Názáret és a szegény rokonok,

Hitvány ruhájú apostolai,

Heródes háza, az a szőnyeges,

Asszonyillattól vemhes rókalyuk.

S hogy millió bitó, korbács alatt

Hitének tornya még le nem szakadt –

Évezrek gőgje páraként szétfoszlott

S nyugodtan állni látjuk a Parasztot.

 

Közéjük hullt magányból tudom:

Nincs a Parasztnál nincs magányosabb.

Képtárak hűsén nem álmodozik,

Nem hall fölzúgó zenekarokat,

Eső és kék ég, ennyi változat

Ami szépséget neki mutogat.

Kubikgödrökben, töltésen nyüzsög,

Kaszárnyákban zsong, mint méheraj,

És telve velük a dűlőutak.

A sok riasztó, vad jelszó után

Számára csak egy hang: a harang marad.

Ezt figyeli egy egész élten át,

Ez delejezi folyton a szívét,

Ez korhol, buzdít, int és hívogat.

S ha fáradtan a földjére hanyatlott,

Dicsérni kezdi sírva a Parasztot.