Czigány Zoltán

 

Az utolsó jugoszláviai nyaralás

 

A sebészprofesszor, Vili bácsi apám barátja volt, ezért utaztunk együtt Jugoszlávi­ába nyaralni, ami nem volt akkor még csekélység, mint ma leugrani Horvátor­szágba, holott ugyanoda mentünk, igaz, előbb a mai szlovéniai Bledbe, szép tó volt ott, és hideg, sokat társasjátékoztunk, mert mást nem lehetett csinálni, aztán egy cseppkőbarlangba másztunk be, apám mondta, hogy neki ez az utolsó cseppkőbar­lang, Vili bácsi kérdezte, hogy vajon miért, hiszen olyan szép, sőt, még híres is, apám meg csak fanyalgott, hogy minden cseppkőbarlang ugyanolyan, és neki erre a száz-százötven évre pont elég volt, amit látott, addig úgysem változnak sokat. Úgyhogy továbbindultunk, elhagytuk ezt az északinak tűnő déli tájat, és az Isztriai-félszigetre költöztünk. Lovranban a déli ételek már terítéken voltak, én persze semmit sem ismertem belőlük, azt sem tudom, mit ettem, ha asztalhoz ültünk, azt viszont tudom, hogy egy napon át rágcsáltam a szárított rákot egy műanyag zacs­kóból, aztán éjjel és nappal folyamatosan hánytam. A szálloda ablakai előtt egy körbeforgó drótrendszer volt, teregetés céljára. Ha valaki sokat teregetett, elhúzta a szomszédja ablaka alá kitett ruhákat. Amikor kora reggel a szüleim szóltak Vili bácsinak, hogy én nagyon rosszul vagyok, állandóan csak hányok, és tényleg így volt, ki sem jöttem a fürdőszobából, csak ültem a vécékagyló mellett, oda jött be Vili bácsi, mögötte a szüleim, akik várták az orvos segítségét, de Vili bácsi csak rám nézett együtt érzőn, aztán hirtelen a szüleimhez fordult, maga mögé, széttárta a karját, és azt mondta, hogy neki meg ellopták a fürdőnadrágját. Láttam, hogy a szüleim meg vannak döbbenve, aztán megint hánytam. Vili bácsi vagy jobbra in­dult el, vagy balra fürdőnadrágboltot keresni, ezt nem láttam, de gyors sikerrel járt, mert valószínű, hogy mindkét irányban egymást követték az ilyesféle üzletek, úgy­hogy nemsokára bekopogott hozzánk, és büszkén fölmutatta az új fürdőnadrágját, tényleg szép volt, bár én csak fél szemmel láttam, mert éppen anyám fogta a feje­met a vécékagyló fölött. Mehetünk csobbanni egyet, mondta a sebészprofesszor, és akkor éreztem, hogy kimegy a vér a fejemből, csillogóvá és elsötétülővé válik a für­dőszoba körülöttem, és elájultam. Mintha álomból ébredtem volna, amiben jó lett volna még maradni, úgy tértem eszméletemhez a kopogásra. Vili bácsi volt az megint, elképedt arccal nyitott be a fürdőszobába, rám nézett, aztán apámra és anyámra, és azt mondta: képzeljétek, megvan a régi fürdőnadrágom, ott lóg a dró­ton, az ablak alatt. Elképesztő, mondta apám, és anyám is eléggé megrökönyödött arcot vágott már, de nem mondott semmit. Most vigyem vissza a boltba az újat, mert nem volt olcsó, kérdezte Vili bácsi, mire anyám végre megszólalt és azt mondta, nem, semmiképpen ne vigye vissza, nem is hiszi, hogy visszavennék, azonkívül bármikor előfordulhat, hogy megint ellopják a fürdőnadrágját. Igaz, mondta Vili bácsi, és úgy látszott, hogy elgondolkodik ezen, mert sokáig csak né­mán bólogatott, majd azt mondta: no jó, akkor mehetünk csobbanni egyet! Men­jünk, tápászkodtam föl a fürdőszoba kövezetéről, és elindultam befelé, hogy a szoba ablaka alatt húzódó drótról leakasszam a fürdőnadrágomat. Vili bácsi azon­nal jött utánam, később apám is, csak anyám maradt még egy kicsit ülve a fürdőkád szélén. Akkoriban még mandzsettával úsztam, vagy nem is tudom, hogy nevezik ezt a fölfújható és karra húzható vackot, mert apám az első napon elnevezte lebbentyűnek, tehát ezzel a találmánnyal a karomon mentem a vízbe Lovran szik­lás partján, vagy a közeli medveaji strandon, ahol sima volt a vízpart, és még egy hatalmas csúszda is állt a tengerben. Egyik nap Lovranban, ami végül is nekem jobban tetszett, apám utánam jött a tengerbe, és azt mondta, mintha lejjebb lenne mindenem a vízben ma, mint tegnap. Tényleg, csodálkoztam már szépen lesült két karomra, elfelejtettem fölvenni a lebbentyűt. Akkor tanultam meg úszni, ott, a lovrani sziklák mellett, és ebben csak az a vicces, hogy az uszodáktól irtózó fiam ugyanígy, a tengerben tanult meg úszni, Szicíliában, mert addigra annyi idő eltelt, hogy oda is elmehettünk. Vili bácsi gyakran mondta, hogy csobbanjunk egyet, viszont sosem ugrott be a vízbe, még Rabacban sem, ahol igazán lehetett volna, csak bemászott az új fürdőnadrágjában, bezzeg volt ott egy horvát pasi, aki állan­dóan ugrált a mi sziklánkról az öbölbe, aztán kiült a kőre, és cigarettára gyújtott. Apám mondta is, hogy milyen szörnyű, itt egy sportos fiatalember, ugrál, úszik, napozik, aztán dohányozni kezd. Vili bácsi nem mondott semmit, mert ő orvos volt, csak rágyújtott ő is, aztán megkérdezte apámat, nem mennének-e el együtt egy Unicumot inni? Apám ezt nem bánta, de akkor, amikor visszaért, már nem sportos fiatalembernek tartotta a sziklánkon ülő és ugráló pasit, mert kiderült, hogy a nővéremet el akarja hívni az esti diszkóba. Hanem egészen másnak tartotta. A nővérem szomorú volt, ezen nem is csodálkoztam, hiszen tudtam már évek óta, hogy csak két perc kell neki, hogy halálosan szerelmes legyen egy vadidegen férfiba, akivel még beszélni sem tud, mert ilyen voltam én is, csak akkor még kicsi­ben, és a nőkkel kapcsolatban. Úgyhogy a horvát pasi lemaradt a nővéremről, vagy a nővérem a horvát pasiról, ezt nem tudom, de azt tudtam, hogy közel álltunk ah­hoz a helyzethez, amikor a nővérem egy rockkoncertre akart elmenni, csak én tud­tam, hogy szerelmi ügy az egész, és sírni kezdett, mert nem engedték a szüleim, és végül én kaptam három pofont apámtól a gardróbszekrény előtt, sosem fogom meg­érteni, hogy miért, de ezért örültem, amikor egy utolsót csobbant a horvát pasi, aztán átúszott egy másik sziklához, egy másik nőhöz, és Vili bácsi csak nézte őket. Gyönyörű volt a rabaci öböl, bár a túlparton valami ipari létesítmény kihalt marad­ványa állt, Vili bácsi azt mondta, hogy húsmaradványokat dobáltak onnan a vízbe, ezért ideszoktak a cápák, és még ma is idejárnak, ezt nem tudom, honnan tudhatta Vili bácsi, mikor ő nem járt ide, úgyhogy a sárga gumicsónakommal, mit sem tö­rődve az alattam keringő cáparajjal, áteveztem a túlsó partra, és megnéztem köze­lebbről a régi ipari építményt, és még számomra is világos volt, hogy azokon a nagy csúszdákon nem marhákat gurigattak le a kőfalhoz állított hajókba, hanem köveket, vagy valami ilyesmit, amivel aztán elhajózhattak a kereskedők. Akkor persze még Horvátország volt ez a terület, ahogy ma is az már. Jugoszláviába már nem utazhatunk, Kis-Jugoszláviát, Szerbia-Montenegrót, Szerbiát még elcsíphettük volna, de mára már csak a koszovótlan Szerbia maradt, holnapra meg lehet, hogy csak Belgrád, ott pedig végképp nincs tenger. Pedig a napon fekvés, a hullámok sistergésének hallgatása, a fölpillantás a mélykék gyönyörűségre és a könnyű úszás a hűsítő vízben sokáig maradandónak látszott, mikor eljöttünk onnan, még akkor is. Csak ez a kép élt bennem, ha kimondta valaki azt, hogy tenger, és igen szép kép volt ez, magam is sokat gondoltam rá, bár közben mindig eszembe jutott Vili bácsi is, és hogy csobbanni akar, de az is, hogy Veszprémi Eszternek, akivel együtt jártam szolfézsra, vásároltunk végül egy Adidas tornacipőt, amit elutazá­sunk előtt kért, és hazahoztuk.