Csontos Márta

Üdvözlet a győzőnek

A semmibe vezető utakról

visszatérsz,

az éjszaka árnyék-barlangjából

visszatérsz,

az álomfolyosó végén megállsz,

visszatérsz.

Kitapintható benned a remegés,

hallatja hangját a csend.

Az alagút végén megriadsz a fénytől,

visszatérsz.

A szoba sarkában ágyadon a mozgásba

visszatérsz.

A fal túloldalán tapogat a zaj, halkuló

léptekkel surran a kaszás a kertek alatt,

s te visszatérsz.

Még nem keres senki, de már jeleket

küldesz, megérinted a kinti aurákat.

Felülsz, felszabadul benned

a tétlenségre kárhozott pillanat.

Visszatérsz a virágok közé,

nem taposod le a füvet, csak

lebegsz a lombok között, körözöl

az első érintések melegében,

visszatérsz.

Lepkeszárnyadra színeket fest

a virradat.

Visszatérsz saját körvonalad mögé,

hagyod, hogy kontúrodat felizzítsa

hidrogénszőke sugarak tüze.

Visszatérsz.

A távolból már nem látszik, hogy ismét

túl vagy egy nehéz szülésen.

Világra hoztad magad.

Emberszag vesz körül.

Salto Mortale

Nagy a népsűrűség idelent, Uram,

mégis egyedül ébredek, mint faág

végén reszkető, halálugrásra kész,

fénytelen vízcsepp, bátortalan nézek

fel hozzád a mennybéli mélybe.

Kiszolgáltattál magamnak, önnön

gondolataimmal cimborálok, már

csak emlékkép vagyok neked

egykori Édenkerted fotóalbumában,

elválaszt tőled egy sötétlő ördögárok.

Lehet, hogy már lemondtál a találkozásról,

mégis teszek egy utolsó kísérletet, mielőtt

kiállítod nekem a menlevelet.

Ellökhetsz magadtól, parancsodra,

vagy én indulok önként a csendbe,

s az epikrízisben ez áll majd: SALTO MORTALE.

Stációk

Testvéremnek

A fényt elnyelik a sötét terek,

a hangnak nincs a csendben kitárulkozása,

a víz lecsöppen az ég homlokáról,

metamorfózis lesz az illat a virágban,

s neked sincs már maradásod

a társadul szegődött hiány rémületében.

Régvolt álmaidban fuldoklik a képzelet,

nincs ünnepély a harangzúgásban,

az emlékek fennakadnak a messzeségen.

Darabokra szed a gyűlölet kísértete,

árnyékot növesztesz az éjszaka vastagságába’.

Közben átrohan rajtad az érintés nélküli

vágyak apokalipszise.

Levél az alteregóhoz

Tudom, hogy követsz, hiába tagadod,

s fantom-álarcod mögé rejtezel.

Te vagy a Nagy Kísérő mögöttem,

azt hiszed, fej nélkül nem ismerlek fel.

Fénycsíkomra maszatolod magad,

ha előbb érkezel, rám csukod az ajtót.

Próbálod elhitetni, nincs interferencia,

s rezgéseid zavarják bennem a gondolkodót.

Ott ülsz alattomban képzeletem küszöbén,

s nem látod, a koalíció veled lehetetlen.

Én nem akarok kettős játszmát veled,

magam akarok maradni a kékbe nyúló hegyen.

Szirmaim alá rothadást festesz, s kacagsz,

bizonygatod, hogy mennyire vétlen vagy,

de nem vagy önálló, nem tudsz egyedül élni,

kettőnk között mindig te bontod le a falat.

Szent tévedés

Uram, tettél egy hirtelen mozdulatot,

s megnyitottad az idő kapuját.

Oly rövidre szabtad nekem az utat,

karikatúra lett az örökkévalóság.

Romlandó anyagba bukott lelkem,

rám küldtél mérgezett álmot,

nem vetted észre, hogy elveszítettél,

hogy orgiákkal mértem a szabadságot.

Uram, én valaha Egy voltam veled,

s tudom, te is semmi vagy nélkülem.

Céltalan emelsz tornyot a felhőkből

a magad örömére, nem lehetsz más,

csak kóborló fény mennybéli telephelyen.

Csendkirály

Pilinszky János soraira

A függöny mögött változik a szereposztás,

s Te itt vagy egészen közel, a Semmibe

vágott ajtó rejteke mögött.Csendkirályt

játszol velem a magad örömére.

Eljut hozzád panaszom? – vagy karanténba

zártad nevem, s hagyod, hogy a félelem

körpályáján marionettfigura legyek

egy nézőtér nélküli előadáson?

Számíthatok rád, istenem? – látsz az éjszaka

sarában? – vagy csak pislákoló tűzgömb

arcod a beárnyékolt égen, s földre tűzött

fénykaróid már nem jelölnek nekem utat?

Már csak egy felhúzható játék baba

vagyok, lassan kifogy belőlem a lendület,

s az utolsó mozdulat törékenységében

küldöm hangom a mennyei forgószélbe.

A sokadik harmadnap után kérlek, engedj

tűzhelyed mellett magamhoz térni.

Temess a karjaid közé.