Csontos Márta

Egy ’ poeta doctus’ utazásai önmaga körül

Balázs Tibor Megérkezés Aquincumba című könyvéről

Balázs Tibor „tiltott határátlépésre” invitáló, Megérkezés Aquincumba című, a szerző megfogalmazásában majdani versdrámájához készülő preludiumában személyes identitásképzeteit vezeti vissza az emberiség történelemformáló eseményein keresztül, olyan módon, hogy makro- és mikroszinten tárja fel a szubjektum reflexióit az emberi létezés folyamatában.

A kis kötet az „ősvízből lett Róma” falaitól indulunk világutazásra, szándékosan a kereszténység előtti időkbe menekülve; a prológustól a poéta epilógusáig összesen húsz fejezetben, a szerző, stílusosan római számokkal jelöli lapjait, záróakkordként pedig szavak, kifejezések magyarázatát csatolja, haladóknak megjegyzéssel. E hihetetlen lírai teljesítményt felmutató alkotás hűen tükrözi Balázs Tibor ’poeta doctus’-i habitusát. A szerző témamegjelölése és témafeldolgozása sajátos „balázstibori hermeneutika”, rajta áll, miként rakja össze a „széteső világot”, szavaiban a rabszolgától, a patríciuson, a gésán, az enciklopédistán és az egzisztencialistán keresztül ő szólal meg, az ő szavába „süllyed atlantisz és trianon”, és ebben a kaotikusnak látszó rendszerben otthagyja mindenütt a nyomát, otthagy jeleket, melyekben saját szubjektumát értelmezi. Balázs Tibor tehát, belépve a kulturális emlékezet archívumába, feltárja a történeti tényektől emlékezetessé vált múlt szegmentumait, mindenütt otthagyja saját nyomait, magára vállalva a nyomkereső viszontagságos feladatát, de kutatómunkája során egyidejűleg maga is újabb és újabb nyomokat hagy az utána jövőnek, vagyis az
olvasónak.

A cím az ókori Rómába visz bennünket; valójában az Aquincumba érkezés a végcél megjelölése, az a hely, ahol az ember minden gátlását levetve szabadnak érzi magát, mert sikerül a rákényszerített sztereotípiáktól, a rosszul értelmezett homo moralis szereptől megszabadulnia. A szerző cím- és témaválasztása egyrészről kötődhet ahhoz, hogy Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel kezdődött, Aquincum katonai település volt a mai Óbuda területén, másrészről, vonzó lehet számára a római életmód szabadossága, a kényszerűen magára vállalt erkölcsi normák lazításának lehetősége, vágyódás azon érzéki jelenetek részesévé lenni, melyeket a római kori feljegyzésekből ismerünk. Utazása során végigéli a kultúraváltozások identitásainak fény- és árnyoldalait, s eldönti, hogy ennek a hatalmas örökségnek milyen szegmentjei játszanak szerepet saját identitása alakításában. Menetközben, a szöveg-hálóban, a szövegek egymásra vetülésével képet kapunk a kulturális emlékezetben megőrzött események hálójában fogva tartott szubjektum személyes történetéről, olyan módon, hogy a szerző folyamatosan határátlépést tesz korok, eszmék, ideák, filozófiák dekonstruktív módszerrel történő értelmezésével; a kronológiára épített szigorú történetiség elemeinek egymásra építése helyett a „szétszóródás” módszerét alkalmazva.

És ebben az időutazásban a „heroizmus megelőlegzett társasutazás a halálba”. A Genezisekben a „háborúk istene gyermek legyen, s fegyvertelen” vallja a költő, az Exiliumi mezők messzeségei is más időszámítást követelnek, csak Heidegger, Catullus és Pannonius tekintete pihen meg időtlenül. „Minden más egyidős mindennel és mindenkivel (…) Az istenek is a száműzött hajnalok kerevetein ébredeznek.” A nagy leltárban a Forum Romanum éppúgy megfér a Hyde Parkkal, mint a Hősök tere az Agorával.

Balázs Tibor szándékosan bontja meg a hagyományosan bevált kronológiát, csak azért, hogy beszédmódjával szándékosan kiemelje a dolgok összevisszaságából rendszert építő nyelviséget, melyen keresztül értelmezi a világot, s egyidejűleg értelmezési lehetőségeket biztosít az olvasó számára, hogy a szerzői és olvasói horizont összeolvadása megtörténhessen.

A kollektív és személyes identitás összeolvadása, a posztmodern jelenkor hermeneutikai, dekonstrukciós, posztstrukturalista, feminista és kultúraelméleti tendenciái szükségeltetnek ahhoz, hogy felállíthassuk az olvasati stratégiát. A személyes lét nagyon heterogén, az értelmezés során bekövetkezik a self megosztása, mely a történetiségen keresztül vezet el az önismeretig.

Majd ott áll a költő a légiós menetben, mely köztudomásúan a legmagasabb katonai egység volt a rómaiaknál, a „halált porciózó”, a vég felé tartó történelemben, ahol saját életeseményeit retraumatizálja misztikus, római környezetben, s merészen megrajzolja az archetípusok által megnyitott utat, amelyen menekülni kényszerül a maga számkivetítettségében, ahol meg kell találnia önmagát tér és idő diszkontinuitásában. A költő egyértelműen otthagyja nyomait saját, személyes tragédiáját megjelenítő epizódjaiban, cím szerint az Aki háromszor légiós, az Ependymoma-légió és az Ágacska fejezeteiben. A kultúrtörténeten való végigvonulás a szubjektum személyes tragédiájával nehezített, retraumatizáló folyamat.

Úgy érzi magát az olvasó, mint akit a világtörténelem hatalmas olvasztótégelyébe löktek, s ott kapaszkodik e hatalmas kohóban a szerzővel együtt egy „kiszuperált lócán”, s szeretne többet megtudni önmagáról, szeretné alávetni magát a pszichoanalízis módszerének a freudi díványon, szeretne tudatalattija álomképeivel bátrabban azonosulni, mert „barbár az álom, fenevad, / elvisz, el, messze elragad, / ki Thomas Mannba száll, megtudja: / mélységes mély a múltnak kútja, / és boldog az, aki elmerül: / a holvoltakba szenderül, / arra kanyarg ma álomútja.”

A kurzív szerkesztési eljárással beillesztett vendégszövegek (Descartes, Heidegger, Juhász Gyula, Fukuyama, Shakespeare, Lévinas, József Attila, Szőcs Géza,hogy csak néhányat említsünk) szándékos ’szóródással’ kerülnek a sorok közé, beleágyazódnak a „világképek végtelenjébe”, s megállíthatatlanul áramlanak, hogy feltárják a közösségi és az individuális állapot rétegeit.

A világ keletkezésének, az emberek egymás közötti relációinak filozófiai megközelítéseiben – Platóntól Heideggerig – világosan megtapasztalhatjuk, hogy a filozófia valójában nem az idők során összegyűjtött tudományos ismereteket bővíti tovább, hanem éppenséggel, ezek birtokában, folyamatos újraértelmezésre törekszik. Ilyen módon, a befogadó és a szövegalkotó között – elegendő a Karthágó-szuvenír sorait olvasnunk – kialakul egy dialógus, melynek dinamikája a párbeszéd tartalmi-kreatív vonatkozásait hangsúlyozza szerző és olvasó között. És ebben az időutazásban a „mindhiába kiáltják ki az Életet a város falain” (véres ütközetek, kínzások, Nándorfehérvár, a fekete Dél, hogy csak néhányat említsünk). Az említett események inventáriuma kapcsán Balázs Tibor olvasatában a posztmodern ember visszakívánkozik az „ókorban vesztegelő hexameterek költői rendjébe”, mert „nem állhatsz / egy szál magányodban / a történelem senkiföldjén, / mikor ott milliók, milliárdok / tülekednek, hogy posztmodern / korokból visszalopóddzanak…”

Irányzatok, ideák, elméletek sokféleségét tárja elénk Balázs Tibor kaleidoszkópszerűen. E sajátos kollektív és egyidejűleg mélységesen szubjektív irodalmi reprezentáció igazolja Bókay Antalnak azt az állítását, mely szerint „a posztmodern immanencia az embernek arra a képességére utal, hogy szimbólumaiban megteremtse önmagát, hogy létrehozza azokat a szimbólumokat, melyek vágyait, élményeit artikulálni tudják, mert az alkotó rendelkezik azzal a szubjektív hatalommal, hogy megváltoztassa a dolgok rendjét, új értelmet, új arcokat, új jeleneteket teremtsen meg”. Ez a teremtési folyamat azonban nem zárul le, minden csak temporális, nem megérteni akarjuk a világot, hanem élvezni, a tudás birtokában az ember már nem annak hasznosságát nézi, hanem azt, hogy vágyait miként tudja kielégíteni; az önélvezetnek milyen formáiban tud kiteljesedni.

Aquincum keret az elindulástól a visszatérésig. Jóllehet, a szabad erkölcsű római életmód dicsérete szűrődik ki a keresztény hagyományokat önként és mégis kényszeresen hordó poéta attitűdjéből, valójában ez a vágyódás a gátlásaitól megszabadulni vágyó költő hangja: „És boldog az, aki lehet barbár, / a görög istenekhez nem jár / csöppnyi létért úgy kuncsorogni, / mint transzcendens státusért / egy sutba dobott engelsi holmi / és barbár lehet, aki boldog / …és alpesi tavakban úszkál, / mezítlenül, és oly szabad / mint aquincumi virradat”.

Az erotikus élmények merész és szokatlan szóhasználattal történő megfogalmazása A rabszolgalány a patríciushoz, Petronius szavai Poppeához és Poppea szavai Petroniushoz. Nagyon szemléletes, nagyon erős képekkel átszőtt tiszta lírai vágyódás hangján szól a költő, azonban a vulgáris, nyers, nagyon direkt szóhasználat ellenére a test nem elsősorban a biológiai reprodukció eszközeként jelenik meg, hanem azokat a fantáziaproduktumokat villantja fel, melyek meghatározzák az emberi kapcsolatteremtés módozatait, melyek szerepet játszanak a szubjektum formálásában. „Tested álmodja vissza, mind, / ha némafilm-tekercseken / szaladsz anyaszült meztelen, / ha titkos könyvek lapjai / bujaságodra nyílnak ki, / ki leheversz / máglyák ölén, / hogy bűnhődtess: felettes én,”

A költői fantáziálás rögzített produktumait kell analizálnunk ahhoz, hogy a költészet pszichoanalitikus értelmezése megtörténhessen. Balázs Tibor minden fantáziálásában is ott van a vágy, amely nem válhat valóra, mert a szocializálódás során, az elfojtási képességgel rendelkező szubjektum számára a társadalmi konvenciók kijelölték a helyes utat.

„A szabad ideatikus térben egymásra találó, személyre és közösségre egyaránt vonatkozó képzeteim feltételeznek engem…” – írja a költő. Valóban, a Megérkezés Aquincumba az emberiség története során a szubjektumot és a közösségi lelkületet ért traumákat dolgozza fel, miközben a re- és detraumatizáló folyamatokban az említett világesemények és az emberi magatartást meghatározó eszmék és ideák a közösségi és egyéni tapasztalatok irodalmi reprezentációjaként jelennek meg.

Balázs Tibor sokoldalú irodalmi munkásságát irodalomtudományból szerzett PhD-fokozata, műfordítások, gyermekversek, aforizmák, kiadóvezetői tevékenység fémjelzi. Az Ábel tornya- székely zarándokversek a költő 1974 és 1989 között írt alkotásait tartalmazza. A kötetben 1989 az utolsó datált időpont, amit közel húszéves hallgatás követett. Az elmúlt években ismét jelentkezett versekkel, melyek rendszeresen megjelennek igényes lapokban és antológiákban. A Megérkezés Aquincumba sokszínű, változatos formavilágában is abszolút homogén, egy költői világképről és sajátos attitűdről vallomásosan megszólaló totalitás teszi egyedülállóvá. A szerzőt átlagon felüli intellektualitása, formaérzéke, ösztönös belső muzikalitása, sajátos képzettársításai a kortárs líra kimagasló, mértékadó alakjává emelik.