Csontos Márta

 

                      Felszínes mélység

 

1. Távolodás a napfényzónától

Az időt túlélni akarom,

s megmenteni magam

a veszendők között. Le kell

ásnom a mélybe, s megtudni,

hihetek-e a Semmiben,

meg kell látnom, visszajöhetek-e

a mélybe eresztett kötélen,

s megtudni; a szűkülő feneketlenségben

hol találkozik hóhér s üldözött.

 

2. A felszín alatt

Halott ikonok fekete arcán

gyertyát akarok telepíteni végre.

Körberajzolom majd

lélegzésem útját az ígéret

földjének homokjában, s a

gyönyörök kertjében várok egy kicsit,

hogy eltemethessem az édeni

raktárból megszökött hullarablót,

kit a Nagyúr Sátánnak nevezett.

Képmásom ágyazom a sötétlő fényességbe.

 

3. Zuhanás a mélybe

Elengedem a kezet, mely már

nem érzi, mint kergetőznek

ujjaim a felajzott idegeken, a gyűlölet

hangjai paraziták lesznek tulajdon

elmém kényszerében, vétkeim

súlya alatt elsatnyul a szeretet.

Azt hiszem, az önzés már nem válik

szégyenemre, Beatrice maradok

szépségem lepréselt albumában,

s Dante visz táncba az éteri körmenetben.

4. Anti-gravitáció

Ott ülök a bölcsekkel szemben

a vallatószékben, s magyarázom

az erényt; én, a homo moralis,

kit Júdás-csókjával illetett a

lelkiismeret, s már nem tudom,

van-e olyan csodaszer, mely

igaz emberré transzformál,

s nem dobol majd fülembe

a kigöngyölt univerzum rosszakarata;

’jegyezd meg, a jókat nem dobják ki’,

nem tudom, hogy fogadjam el a

száműzöttségről az értelmezést.

 

Valaki méregbe mártotta az igét.

 

 

 

                          Osztozkodás

 

„Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja

különböztetni a jót meg a rosszat.” (Bölcs Salamon)

 

Két asszony szólt a bölcshöz,

kettő, kit szajhának mondtak.

Kettő, kik egyszerre szültek fiút

tágas udvarában fénylő Salamonnak.

 

Mire sötétbe nyílott a meztelen ablak,

semmibe lépett az első gyermek,

s a távoli sírkövek hűs csendjében

égbe magasodtak a temetőkertek.

 

Nincs, kit tejével szelíd csendbe

ringasson a kifosztott „céda”,

csak a másik kebelén szunnyad Bárány,

sorstársától lopott drága portéka.

 

–Tégy igazságot, Salamon! – esd

a nincstelen asszonyi árnyék,

míg a sátáni nőstény, a megvadult kanca

már halálba küldené megszerzett kincsét.

Csak egyetlen gyermek maradt,

egyetlen madár a kelő nap sugarán.

Az elhagyott fióka hullócsillag lett, angyalok

seprik fel Isten udvarán.

 

Kardot kiált a bölcs, s hogy igazságot

tegyen – kié a préda?! –, felezni kíván.

Jussát csak így kaphatja meg a kettő,

mantráz a hazug, már nem kell a zsákmány.

 

–Annak adjátok a gyermeket, ki lemond –

szól a parancs; ő az anya, ki nem töri le az ágat,

ki a kétségbeesés sötétkamrájában

élni hagyja a kapaszkodó világosságot.