Csontos Márta


Felszínes mélység


1. Távolodás a napfényzónától

Az időt túlélni akarom,

s megmenteni magam

a veszendők között. Le kell

ásnom a mélybe, s megtudni,

hihetek-e a Semmiben,

meg kell látnom, visszajöhetek-e

a mélybe eresztett kötélen,

s megtudni: a szűkülő feneketlenségben

hol találkozik hóhér s üldözött.


2. A felszín alatt

Halott ikonok fekete arcán

gyertyát akarok telepíteni végre.

Körberajzolom majd

lélegzésem útját az ígéret

földjének homokjában, s a

gyönyörök kertjében várok egy kicsit,

hogy eltemethessem az édeni

raktárból megszökött hullarablót,

kit a Nagyúr Sátánnak nevezett.

Képmásom ágyazom a sötétlő fényességbe.


3. Zuhanás a mélybe

Elengedem a kezet, mely már

nem érzi, mint kergetőznek

ujjaim a felajzott idegeken, a gyűlölet

hangjai paraziták lesznek tulajdon

elmém kényszerében, vétkeim

súlya alatt elsatnyul a szeretet.

Azt hiszem, az önzés már nem válik

szégyenemre, Beatrice maradok

szépségem lepréselt albumában,

s Dante visz táncba az éteri körmenetben.

4. Anti-gravitáció

Ott ülök a bölcsekkel szemben

a vallatószékben, s magyarázom

az erényt; én, a homo moralis,

kit Júdás csókjával illetett a

lelkiismeret, s már nem tudom,

van-e olyan csodaszer, mely

igaz emberré transzformál,

s nem dobol majd fülembe

a kigöngyölt univerzum rosszakarata;

jegyezd meg, a jókat nem dobják ki’,

nem tudom, hogy fogadjam el a

száműzöttségről az értelmezést.


Valaki méregbe mártotta az igét.


Levél a mindenható semminek


A gyengülő sugár fekete

gyöngysort terít a fákra,

s én nem találom a kivezető utat,

elzártad tőlem az Éden kapuját,

hagytad, hogy szaporodjanak bennem

a kérdőjelek. Pedig hozzájárultam,

Uram, hogy kérésedre kiközvetítselek

a világba, engedtem, hogy ajkam

pereme szikla legyen neked,

s tudj megkapaszkodni bennem,

hisz oly árva voltál a távolságban.

Kezembe pennát vettem kérésedre,

s a jövendölés súlyát magamra

vállalva, zsoltárokból emeltem

barikádokat, hogy ne essen bántódásod,

s hagytam, hogy általam meghódítsad

az elérhetetlen kékségeket. Most már

csak távoli intelmed harsog fülembe:

quod licet Jovi, non licet bovi”.*1

Overstretching myself


Képes vagyok felnőni a fájdalomhoz,

képes vagyok a csendbe belebújni, mégis

oda vágyom, hol a hangok a szélbe

temetnek, hogy együtt rohanjak velük,

mint gyors lábú nimfák a fölhevült virágok között.


Képes vagyok meglőni az időt, azt

akarom, hogy sebzett vad legyen, s egy

pillanatra érezzem, az égre feszülő

rohanásban a fojtó nyakörvét leoldják rólam;

nincs már,ki bosszút álljon rajtam, s báránnyá

szelídül torkomban a feszültség.


Csak lassan vagyok képes hozzád

emelni magam, pedig türelmed fogytán.

Nem vagyok már jó, se testvérnek,

se tanácsadónak, se barátnak; önmagamnak

lettem ádáz ellenfele semmiért.


Sasszememből kiröppen a veréb,

s a hideg sugárról lassan lehull;

még a porban is alig hagy nyomot.

1* amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek