Czigány György

 

Tíz perc 42 éven át

 

Ha jól számolom, negyvenkét év alatt köznapokon délben és kivételes hétvégeken este is megszólaló Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben szignálunk tizenegyezerszer jelentkezett… Ki tudja, megszüntetésével jó döntést hozott-e a Magyar Rádió előző és mostani „kabinetje”?

Naponta szólalt meg néhány taktusnyi részlet nagy remekművekből. Ez pedig, mint téli napon a váratlan napsütés, kicsit melengeti az arcunkat, szívünket. A figyelmet gyermeki kíváncsiság élteti: mi ez a szép? Kicsit ismerős a zene, vagy ráismerünk a már megszeretett, hozzánk tartozó dallamokra, esetleg föleszmélünk valami eddig számunkra nem létező újra, ismeretlenre. Meglephetjük verssel, zenével az embereket, rádöbbenthetjük őket arra, hogy amiről nem tudtak eddig, az szükségletükké válik.

Határainkon túl, ameddig elért a Kossuth rádió hangja, sokan szerették ezt az élő adást. Egy burgenlandi öregember, csak magyarul tudott szólni, ismerősként üdvözölt szülőházában (Siget faluban), mondván, ő csak a „Kossuthot” hallgatja, s mindég a „Kinyermát”! Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Bácskában sok százezer hallgatónk volt. Egyikük-másikuk néha el is látogathatott az Astoria Szálló halljába, és játszott, szavaival üzent is haza, a távolba. Játék és muzsika üzenetei voltak ezek a lélek hullámhosszán. Ezért írt László Ferenc (a három éve elhunyt kolozsvári zenetörténész, egyetemi tanár) annak idején, a megszüntetés hírére, keserű cikket egy ottani újságba. Ha az új vezetés valóban megszünteti az adássorozatot, „egy példamutatóan jelentős kulturális intézményt végez ki. Számomra a Kossuth rádió értelmiségi eszmélésem óta (s még ma is, annyi mindennek ellenére) a magyar BBC, s a fentebb megnevezett adás pedig az úgynevezett Kodály-módszerrel egyazon értékkategóriába tartozó magyar össznemzeti kincs. Kimunkálójáról akár úgy is hívhatnók: a Czigány-módszer. Nem tudom, de nem is jön hinnem, hogy van még egy ilyen hatásos zenehallgatásra nevelő rádióműsor a világon. Sokszor kínos nekünk, határon innenieknek, a határon túli nemzettársakkal – jelesen az ő döntéshozóikkal – a közös magyar lét. Ha bekövetkezik, amit rebesgetnek, ismét le kell majd sütnünk a szemünket.”

A megszüntetés bekövetkezett. Kérte a vezetőség, hogy az utolsó adásban ne búcsúzzunk… Kedvemre való kérés volt. Én úgy értelmeztem ezt, hogy az emberek idegrendszerében, szívében, emlékeiben jelen van ez a műsor továbbra is.

Ottlik Géza szerette ezt a játékot. Hiszen ő már rég megírta: „nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, az élet méltósága. Szabályaival, jogszokásaival, szigorával, előírásaival minden játék fenntartás nélkül tisztaságra törekszik – sportszerűségre, korrektségre, sőt erkölcsi kényességre. A kockázat arányban van a várható nyereséggel, a szemben álló felek esélyei mindig kiegyensúlyozottak – ami nem mondható el a világ, a történelem, az élet egyéb területeiről.”

Ez a játék 1969 márciusa óta zaklatott mindennapjainkban állandó tavaszt jelentett, darabka volt életünkből: a valóságot provokálta, nem lehetett manipulálni, üdén sugározta a maga derűs, egyszerű igazságát, őszinte volt és demokratikus, hallgatói közt, sőt játékosai közt is volt raktári munkás, mozdonyvezető, postás, plébános, orvosprofesszor, mérnök és háziasszony. Egyik játékosunk kilencéves korában Klukon Edit volt, aki később zongoraművészként Ránki Dezső felesége lett. Tízéves vendégünk Korondi Anna, aki később Berlinben debütált kiváló operaénekesként. Derűt hirdetett a játék, a megfejtések izgalmában, örömében rég feledve minden didaktikus nevelő szándékot. Egyszerű volt, természetes, családias, mindenkor őszinte. Talán ezért szerették annyian.

Ifjúkori barátom, Heltay László neves karmesterként működött szerte a világon, talán épp Spanyolországból utazott kocsijával haza, hogy a Rádiózenekarral és énekkarral megszólaltassa Mendelssohn Éliás című oratóriumát. Akkoriban a magyar határon még szigorú ellenőrzés várta a belépni szándékozókat. A vámos rutinszerűen felnyittatta a kocsi csomagtartóját. Egy különlegesen hosszú, finom doboz tűnt fel neki. – Ebben mi van? – kérdezte. – Karmesteri pálca – hangzott a válasz. – Maga karmester? – Az igenlő fejbólintásra a vámos egy suta avizót ütött a levegőbe és fütyülni kezdte a bevonulási indulót. Hirtelen félbehagyta. – Na, ez micsoda? – A világhírű karmester azonnal rávágta: – Verdi Aida operájának bevonulási indulója! – A vámos biccentett. – Stimmel. – És intett: szabad az út Budapest felé.

A műsornak gyakran voltak művész vendégei: Sinkovits Imre, Peter Schreier, Mádl Ferenc, Luigi Nono, Petrovics Emil, Somogyi József és Mándy Iván. Utóbbi a műsor negyedszázados jubileumára megírta egy régebbi kis esetét a Játék és muzsikával. Talán nem bánná, hogy most közreadjuk.

 

 

 

 

Mándy Iván

 

Egy élmény

 

Játék és muzsika. Előkelő helyük van a legszebb magyar szavak között.

Czigány Györgyhöz régi barátság fűz még a hatvanas évek elejéről. Akkoriban nemigen adott le tőlem saját írást a Rádió. Novellát legkevésbé. De Gyuri becsempészte a műsorba a Kulikabátot. Olyan Teleki téri novellát. Teleki téri árusokról. Gyuri a zenei osztály munkatársa. Zenét adott alám. A novellát Vas Éva mondta el, kitűnően érzékeltetve az árusok világát.

Gyuri még azt kérte, hogy írjam meg egy élményemet. Már ugye, ha van ilyen, és ha éppen a Játék és muzsikához fűződik.

Hát hogyne lenne! Már miért ne!

És ismét eszembe jutott az a tíz-tizenöt évvel ezelőtti műsor. Hát az aztán igazi élmény volt. Több színészt, írót hívott meg Czigány György, hogy ezúttal ők tegyék fel helyette a játékosoknak a zenei kérdéseket. Tudta, hogy mennyire szeretem Fellini filmjeit. Így hát egy vele kapcsolatos kérdést kaptam. De azt is tudta, hogy enyhén szólva kissé szórakozott vagyok. Így azután egy cédulára írta fel a kérdést és a választ.

Ki szerezte Fellini Országúton című filmjének zenéjét?

Nino Rota.

A műsor alatt, mint egy drukkoló diák, többször is elolvastam. Pedig igazán nem volt bonyolult szöveg. És mégis. Amikor rám került a sor, kegyetlen lámpaláz kapott el. Sikerült teljesen összezagyválnom azt a szerencsétlen két mondatot. Valahogy így:

– Ki volt Nino Tota Országúton című filmjének zeneszerzője?

És váratlanul, szinte diadalmasan: – Ki szerezte a film zenéjét?!

Döbbent csönd. Nevetés. De te akkor se jöttél zavarba.

Egy pótkérdéssel megoldottad a helyzetet.

Hát, öregem, ügyesebb munkatársakat kívánok. A játéknak pedig további, hosszú éveket.