Czigány György

Otthon a Pagodában

Üvegcsarnok, hatalmas kalitka a petúnia-köröndökkel díszített udvarban a palota közepén. A Bródy-épületből más közök, udvarok, kis kertek labirintusában áll a Károlyi-palota meg az Esterházy-palota, benne a híres Márványteremmel, mely egy időben Tildy Zoltán köztársasági elnök rezidenciája volt, azután fényes fogadások, majd bensőséges hangversenyek színhelye, másik oldalról a Rádió épületegyütteseihez nőtt Szentkirály utcai lakóház, régi és új létesítmények, átalakított szobák, folyosók zegzugai között pedig a nyüzsgő rádiós élet szíve közepe, az akváriumra emlékeztető Pagoda. Szabó István tervezte jó fél évszázaddal ezelőtt. Váróterem, alkalmi kávéház: randevúk, véletlen találkozások barátságos színhelyeként műhely is, szereplések, készítendő művek és műsorok előszobája.

Elődeink a Rádió különböző osztályainak élén (Dohnányi Ernő, Németh László, Cs. Szabó László, Németh Antal, Ottlik Géza) még nem üldögéltek itt, annál inkább a huszadik század más nagy muzsikusai, színészei, írói, tudósai: a rádióadások meghívott, gyakori vendégei. És persze maguk a szerkesztők, rendezők, technikusok, tisztviselők, gépkocsivezetők és bemondók. Én még dolgoztam közülük néhány régi, nagy személyiséggel: hangjuk országosan ismerős volt, a mindennapi élet akusztikus részeként. Például Pintér Sándor, Körmendy Laci, Bálint Piroska! Utóbbi az én műsorom „szignáljaként” negyvenkét esztendőn át hirdette: Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. De ott ült velünk e szignál zenéjének a szerzője is, Tamássy Zdenkó, s mint vendég, egyszer később, a Mándy Ivánnal és barátaival megrendezett televíziós élő adásban is a „Különlegességi” presszóban (csak a neve volt az ötvenes évek különlegessége, mert egyébként a Lukács cukrászdáról volt szó)… Öt éve meghalt első Erikámat (második feleségem is Erika!) itt láttam meg először: a váci Vox Humana énekkar kislány énekeseként az alt szólamban. És itt ismerkedtem meg Mándy Ivánnal, aki napi vendége volt a Pagodának, hogy az akkori Ifjúsági Osztály számára elviselhetővé formáljon néhány szovjet hangjátékot, melyek mind életünk diadalmas szépségeit voltak hivatottak hirdetni. Közben írta Mándy szomorkás, különös hangulatú novelláit a már megszűnt külvárosi mozikról, kávéházakról, bérházudvarokról, sivár trafikokról és a Teleki téri csavargókról, árusokról. Ezek az írások nem szólalhattak akkor még meg a rádióban, de magam, a zenei osztály munkatársaként „Mozifüzet” címmel egyiket-másikat (Kulikabát, Diákszerelem) mégis becsempészhettem műsoraim közé. Fölúszó filmzenére a novella elejét Iván mesélte el (zene elúszik), majd Vas Éva vagy Bánky Zsuzsa felolvasta a befejező részletet. Ismét zene. Mándy ezeket a kísérleteket később nagy örömmel emlegette.

Ott ült velünk a Pagodában Tolnay Klári, műsorunkban bemutatkozott neki egy másik Tolnay Klári: légikisasszony, aki nem sokkal a vidám beszélgetés után repülőszerencsétlenségben vesztette életét. Együtt voltunk Básti Lajossal, Kovács Katival, a képzőművészeti eseményeket hetente ajánló Somogyi Józseffel. Sokszor lehettünk együtt csendesen komoly és harsányan vidám adásokban! Még találkozhattam Medgyaszay Vilmával, a János vitéz első Iluskájával, rendezhettem Vidor Ferike művésznő sanzonfelvételét, aki 1889-ben született, s a Medgyaszay-kabaré, az Apolló-kabaré, majd a Nemzeti Színház színésze volt. Egyórás élő beszélgetésem volt Sárdy Jánossal, aki könnyes szemmel mondta a maga romantikusan idilli életepizódjait, házasságának bájos történetét. Fényképes levelet kapott Budáról, a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumból. A levelet fényképes válasz, majd nemsokára esküvő követte. És kell-e emlegetnem az ifjabbakat: Törőcsik Marit, Sinkovits Imrét, Raksányi Gellértet, aki meggyőző pátosszal szavalta versemet, a Győri Te Deumot. Nem tudom, hogyan, valamelyik műsor után még vacsoravendégek is lehettünk Lukács Margit otthonában, a híres zenetörténész professzor, Molnár Antal társaságában. És Fodor Bandi, Kormos Pista, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Pilinszky Jancsi, Illyés Gyula, Nádasdy Kálmán, Székely Mihály, Solti György, Ferencsik János?! Temetőnyi nagy nevet kellene szeretettel emlegetnem.

A Pagodából indultam egyik első interjúmat elkészíteni Szabolcsi Bencével, Kodállyal és az akkor kilencvenedik évén is túl járó helytörténésszel, Pest vármegye egykori levéltárosával, Rexa Dezsővel. Nem messze lakott a Rádiótól. Magyar utcai lakásában egy ágyra mutatott: ebben halt meg Vörösmarty kedvese, Csajághy Laura! Látva elképedésemet büszkén folytatta: kérem, én még láttam Arany Jánost a Duna-parton sétálni, és láttam Liszt Ferencet a Vigadó kapujában, reverendában. Két hölgy karolt bele…

Hogy zongorán kísérhettem egyszer Medgyaszay Vilmát, Báthy Annát, Simándy Józsefet, s főleg beszélgethettem velük mikrofon előtt, el nem múló ajándék életemben!

Ilyen ajándék több találkozásom egy majdnem elfelejtett nagy költővel, Jankovich Ferenccel. A költő elénekli a 6-os stúdióban Mozart Varázsfuvolájából a híres F-dúr árát. Kísérem persze zongorán. A kommentár az ária elhangzása után születik meg.

„Magyar–francia szakos tanár lettem, az Eötvös-kollégiumban időztem, majd Párizsban s onnan hazajőve kerültem a Zeneakadémiára. Gombocz Zoltán a hangomra figyelt fel, s nem volt addig nyugta, míg el nem mentünk Székelyhidy mesterhez, illetve ketten mentünk el Kodály Zoltánhoz: meghallgattak, s úgy döntöttek, hogy én basszista leszek. Ebből nem lett semmi, de nem bánom, viszont örülök, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem a zenével, ettől hallatlanul gazdagodott egész élet-látásom, s gondolom, a költészetre is kihatott. A Dunántúl zenei táj: ez gyermekkorom óta foglalkoztat engem. A dunántúli zenei szintézis talán nem is annyira a zenében, hanem magában a dunántúli költészet melódiájában maradt meg. Elég, ha Vörösmarty, Babits nevét említem. Csokonai Vitéz Mihály akkor írta legszebb, legdallamosabb verseit, amikor közelebbről megismerte a Dunántúlt…”

Jankovich híres, Szántód partjainál című verséről beszélgettünk volna egyszer, ha nem jön közbe valamely szeretett társának temetése a megtervezett rádiófelvétel délelőttjén. Temetés után megrendülését Feri bátyám barátaival poharazva igyekezett feloldani, így kicsit elkésve, zaklatott állapotban érkezett a Pagodába. „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan / ifjúságomnak harminc aranyát – / megállok most és vallatom magam: / láttam Párizst – nem láttam Baranyát, / láttam Monte Carlót és Avignont / s mint játékos, kinek pénze fogy, / riadva kérdem: mit nyertél bolond?”

Idéztem e verset várva a friss, új mondanivalót. Van-e erről mit szólnia újra? Jankovich hatalmas öklével döngette a mikrofon asztalát: van, van, van! A folytatásra azonban alkalmatlanná vált költő számára hamar taxit kértünk, megadva a lakáscímet a gépkocsivezetőnek. A meghiúsult interjú másnapján Feri bátyám bölcs, szelíd Sarastro-hangját hallom a telefonban. „Kedves Gyurkám, restellem a dolgot, láttad, a temetés után én alkalmatlan voltam a szólásra. Bocsássátok hát meg a kellemetlenségeket.” Igyekeztem őt megnyugtatni: semmi baj nem történt, Feri bátyám, de ő mintha nem is hallotta volna. „Így én – folytatta – nem is érdemlem meg a honoráriumot, s nem is kérem azt.” Majd mintha csak legyintene: „No, a felét!”

Máskor, kárpótolva magunkat, beszélgethettünk régi időkről, zenéről a Rádió üvegcsarnoka mélyén.

Otthon voltunk a Pagodában.