Bene Zoltán

Sövényember

Kezdettől fogva ismerős volt; nem is a vonásai, inkább a mozdulat, ahogyan a szemét dörzsölte. Tompa végű ujjai alatt szinte megpattantak a szemgolyók, még a ropogást is hallani véltem, holott mikrofonokat nem helyeztem el a váróban, csak kamerát. Az arcán úgy csüngött a bőr, mint a shar pei fajtájú kínai harci kutyák pofáján. Minden valószínűség szerint hirtelen fogyhatott le, az eredményez ilyesmit. Bele se mertem gondolni, miként nézhet ki mezítelenül: mintha valaki más, egy nálánál jóval termetesebb ember irhájába varrták volna. Amíg várakozott, többször megdörzsölte a szemét, s mindannyiszor olyan vehemensen, hogy csaknem rosszul lettem a látványtól. Mégis kitartóan figyeltem. Nem izgult, nem türelmetlenkedett. Látszólag hidegen hagyta az idő múlása. Kicsit izzadt, ez azonban nem lehetett lappangó feszültség jele, inkább természetes volt, a radiátorok ugyanis fékezhetetlenül árasztották a forróságot. Olvasni kezdtem, de majdnem minden mondat után rápillantottam a monitorra, mintha attól tartottam volna, elveszítem az emberemet.

Olga asszony gondosan kirúzsozta a száját. Utána az alsó és a felső ajkát hosszasan egymáshoz dörzsölte. Belecsücsörített a tükörbe, elmosolyodott. Elővillant a fogsora, elszáradt ínye. Felszisszent. Metszőfogairól bosszúsan, ám annál gondosabban törölgette a rúzst. Mikor úgy érezte, a foga újra kellőképpen fehér, nekilátott kifesteni magát. Nagy odafigyeléssel zöldre pingálta a szemhéját. A körvonalakat feketével húzta ki. Szemöldöke helyén tetovált csík húzódott, kissé magasabban, mint kellene, s ez némiképp csodálkozó arckifejezést kölcsönzött neki. A homloka fényesen csillogott a kencéktől. Hosszasan gyönyörködött a tükörképében, alkalmasint elégedett volt magával.

Megálltam egy kicsit, letettem magam elé a szöveget. Őt vizslattam. Moccanatlanul ült, elmélyülten szemlélte a kezét. Érdeklődőn, mintha még nem lett volna alkalma alaposan kitanulmányozni ezt a testrészét. A körmeit rövidre vágta, gyűrűt nem viselt. Egész megjelenésében ápoltnak tűnt, jóllehet a néhány számmal nagyobb bőr, amelyben élt, sokat rontott az összhatáson. Hajának minden egyes szála akkurátusan a fejbőréhez tapadt, nyilván zselét használt és hosszú időt töltött reggelente a frizurája elkészítésével. Gyerekkorunkban az ilyen hajzatra mondtuk, hogy lenyalta a boci. Önkéntelenül elmosolyodtam. Újra a papírlaphoz fordultam.

Rózsaszín pongyolába bújt, kilépett a gangra. Kikönyökölt a korlátra. Nézte, ahogy a gyerek a kerékpárral bíbelődik a macskaköves udvaron. Nem is gyerek volt, inkább már pattanásos arcú kamasz, napégette bőrű, izmos, erőszakos állú tinédzser. Egy szál rövidnadrágban görnyedezett a fölfordított bicikli fölött, csorgott róla a verejték.

– Megint elromlott? – kérdezte nyájas hangon Olga asszony.

– Ja – dörmögte a fiú.

– De megcsinálod?

– Meg hát.

– Utána elmész a boltba?

– Mi kéne?

– Csak a szokásos.

– Jó.

A fiú az egész beszélgetés alatt egyszer sem pillantott az asszonyra. Egy kulccsal kínozta a járművet, kidagadtak a nyakán az erek. Az egész nyári szünetben a biciklivel foglalkozott. Ha nem szerelte, akkor száguldozott rajta. Híresen „szuper” kerékpárral rendelkezett. Az anyja sokszor panaszkodott is, hogy az a drótszamár többet ér, mint az összes ingóságuk együttesen. Az ingatlan meg amúgy sem az övék. Soha nem tudják majd kifizetni a banknak, azaz képtelenség, hogy valaha is szabaduljanak a jelzálogtól.

Olga asszonyt mindez egy fikarcnyit sem érdekelte. Mélán nézelődött, lábait keresztbe rakta, térde és combjának alsó szelete elővillant a pongyola nyílásából. Hófehér, pergamenszerű bőrén átsejlettek a kék erek.

– No – nyögte a fiú, miközben talpra állította a biciklit. Most nézett föl először a nőre, ám csak egy pillanatra. Olga asszony szívélyesen biccentett, és leejtett egy kétezer forintos bankjegyet a macskakőre.

Megpróbáltam elképzelni ezt az embert tizenévesként, ahogyan elmélyülten biciklit szerel. Megkíséreltem érezni azt a lappangó, nagy önuralommal elfojtott dühöt, amit a kiszolgáltatottság miatt éreznie kellett. Kitéve a házban lakó vénasszony kényének-kedvének, szörnyű lehetett szerencsétlennek… Vagy rossz nyomon járok? Lehet, hogy ilyen birkatürelemmel viselte azt is, mint most a várakozást? Aligha. Úgy emlékszem, indulatos kölyök volt – bár alig egy esztendeig jártunk egy osztályba, szóval tévedhetek. De nem, mégsem. Egészen biztosan féktelen gyerek volt. Mint majd’ mindannyian. Egy-két évvel az előtt, hogy a város túlsó végébe költöztek és másik iskolába íratták, még biztosan nem jellemezte az átlagost meghaladó béketűrés. Most bezzeg milyen megadóan ül és várakozik! Akár egy növény. A fenébe is! Haladnom kellene az olvasással, nem feszíthetem túl a húrt.

Negyedóra sem telt belé, s vissza is érkezett. Járművét lezárta, azzal felcsattogott a lépcsőn. Olga asszony ellépett a korláttól, kitárta a fiú előtt lakásának kopott ajtaját. A falakon megsárgult, elkoszlott tapéta. A fiú a szobába csörtetett, lerakta nejlonszatyrát a padlószőnyegre. Zsebében megigazította a gyűrött papírpénzt meg a csörgő fémérméket: a visszajárót. Elő azonban nem vette. Nem kellett elszámolnia. A pénzzel nem.

A hatvanas évekből maradt, a kádári kispolgárság ízlésének megfelelő ormótlan szekrényekhez nem igazán illett a rusztikus csillár. A dohányzóasztal előtt két kiszolgált fotel állott, a sarokban nyűtt heverő, mellette állólámpa. Az ablakok elfüggönyözve, az egész lakásban félhomály uralkodott. Egy idomtalan komódon, tetején csipketerítővel, televízió terpeszkedett, bekapcsolva. A képernyőn zebrák vágtáztak a forró afrikai szavannákon. Olga asszony a nejlonszatyorhoz lépett, lehajolt, belekotort, előhúzott egy literes vodkát. Másik kezében már ott volt a két féldecis ivóalkalmatosság, talán a pongyolája zsebéből varázsolta elő. Töltött.

– Igyunk! – suttogta.

A fiú elvette a poharat, lehúzta a szeszt. Nem bírta egy nyeletre leküldeni, ádámcsutkája rángatózva küszködött. Olga asszony ezzel szemben lassan, élvezettel kortyolgatta az italt.

– Teaidő – vihogott közben. – Az angolok ilyenkor teáznak.

– A hülyék!

– Összeülnek és teáznak – folytatta Olga asszony. – Beszélgetnek, az időjárásról fecsegnek. Olvastam.

– Barmok!

Olga asszony vihogva meglegyintette a fiú fejét, s valami kedvességet motyogott közben. Leült a fotelba. Egyik kezével kacéran fölhúzta a neglizséjét, a másikkal újra vodkát töltött a poharakba. Lába fehéren világított a szürke szobában. A bal térdén szamóca formájú, bibircsókszerű anyajegy éktelenkedett, a közepéből vaskos, drótszerű szőrszál meredezett. A fiú egy ideig, mintegy hipnotikusan nézegette a stigmát, aztán undorral lehajtotta a második felest is. Krákogott, az arca eltorzult. Olga asszony élvezettel figyelte, vörösre festett ajka kissé elnyílt. A rúzsa elkenődött, biztosan a vodka miatt. Hátradőlt a fotelban, a pongyoláját összefogó övet kapkodó mozdulattal megoldotta. A fiú a tapétán sorjázó zsíros foltokkal szemezett, az üvegért nyúlt, kicsavarta az asszony kezéből, meghúzta hosszan. Köhögött, az orrát törölte. Olga asszony lélegzése egyre szaporább lett, a plafont bámulta révedten, teste várakozón elernyedt. A fiú újra ivott, aztán az asztalra koppantotta az üveget.

Így ért véget a szöveg. A többit persze nem nehéz kitalálni. Fölsóhajtottam, a papírlapot az íróasztalom fiókjába söpörtem. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért föl kell kelnem, be kell tessékelnem ezt az ismerős férfit a rendelőmbe, hogy kérdéseket szegezzek neki. Vájkálni fogok a lelkében, ahogyan a sebészek vájkálnak a belsőségekben. A görény, ha elkapja a tyúkot, leharapja a fejét, megbontja a mellkasát és kieszi a zsigereit. Mikor a gazda a baromfi tetemére talál, azt is hihetné, kutya harapta le a fejét. Ám ha fölhasítja a dögöt, szembesülnie kell a ténnyel, hogy nincsenek benne zsigerek. Legszívesebben én is görénnyé változnék, kienném ebből a szerencsétlenből azokat a zsigereket, amelyek nem hagyják békében élni. Ehelyett nyomatékosítom a létezésüket. Ideges lettem. A bennem született képzavar is erre utalt.

Behívtam, hellyel kínáltam. Fürkészőn mért végig. A nevemmel tucatnyian szaladgálnak az utcán, az alapján nem gyanakodhatott, de azt hiszem, amint meglátott, azonnal fölismert.

– A kollégám elhagyta az országot – mondtam –, én veszem át a betegeit.

– Mi ismerjük egymást – közölte csöndesen. – Együtt jártunk iskolába.

– Ha ez zavar…

– Nem zavar – legyintett. – Jó így is. Kérdezz nyugodtan.

Lehet, hogy inkább engem feszélyez ez a helyzet, futott át az agyamon. Rettegtem attól, hogy nem tudok majd mit kérdezni…

– Először alig ismertelek meg…

– Elhíztam egy időben – vallotta be. – Aztán meg lefogytam. Pár hónap alatt hatvan kilót.

A bőre tehát azért lötyögött, amiért sejtettem. Azt viszont furcsállottam, hogy ilyen nyíltan, s mintegy mellékesen beszél erről. Azok a túlsúlyos emberek, akiknek végül sikerül leadniuk a fölösleget, vagy egyáltalán nem említik azokat az időket, amikor kövérek voltak (mintha az a kövér ember nem volna velük azonos), ennélfogva a fogyást sem; vagy semmi egyébről nem fecsegnek, mint a nagy fogyókúráról és a biztos módszerről, melynek birtokába jutottak.

– Olvastam az írást – nyögtem ki kínos szünet után. Pedig jobb lett volna semlegesebb témákkal kezdeni. Fölidézni közös iskolai emlékeket, személyeket, érdeklődni sorsának alakulása felől, de valahogy képtelen voltam rá.

– Novellának szántam – mosolyodott el szerényen. – Nem lett jó, tudom, éppen azért nem, mert bárki olvassa, azt gondolja, elmegyek én a francba, hasonló sokkoló történetekkel teli van az irodalom. És igazuk van.

– Viszont veled megtörtént – próbálkoztam egy nem túl meggyőző ellenérvvel.

– Velem meg – hagyta rám. – És éppen ezért nem is irodalom. Tiszta dokumentarizmus…

– Abban is akadnak remekművek – jegyeztem meg.

A fejét csóválta.

– Ez engem nem érdekel – sóhajtott. – A kollégád nem mondta, miért kerestem föl?

– Nem, a kollégám nem mondott semmit. Csak a szöveget hagyta itt, meg a kartont a személyes adatokkal. Ezen kívül egyetlen sor följegyzést, egyetlen támpontot sem.

– Kötelező pszichológushoz járnom – világosított föl. – Jogerősen elítéltek azért, mert megvertem egy nőt.

– Az alapján, amit olvastam… – kezdtem óvatosan, ő azonban sietve közbevágott.

– …nem meglepő. A kollégád is ezt mondta. Csakhogy nem erről van szó.

Kérdőn tekintettem rá.

– Elítéltek, de nem vertem meg senkit – mondta. – Egyszerűbb volt beismerni és megszabadulni az egész procedúrától. Tárgyalások, ügyvéd, ügyész, macera, macera. Bűnösnek vallottam magam, én már senkivel nem hadakozom… Veled sem szeretnék. Éppen ezért nem kell elhinned, hogy ártatlan vagyok, csak adj igazolást. Nem kérném, de az is kell a feltételes szabadlábhoz. Ha nem járok pszichológushoz, sittre vágnak, ha járok, nem lesz semmi baj. Három évre vagyok felfüggesztve… Mármint a büntetés.

– És nem zavar, hogy azt hiszik, egy erőszakos, beteg állat vagy? – csúszott ki a számon. Nem tudtam úgy viszonyulni hozzá, mint pácienshez, de úgy sem, mint régi osztálytárshoz. Alighanem patthelyzetbe kerültem. Olyan ismerős volt az a mozdulat, ahogyan a szemét dörzsölte, s mégis idegenkedtem ettől a lénytől. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a tompa végű ujjai alatt szinte megpattantak a szemgolyók. És ezúttal valóban hallottam valamiféle ropogást is. Mikor abbahagyta, megvonta a vállát.

– Nem érdekel. Talán valóban beteg vagyok, de nem izgat, mit gondolnak rólam mások. A kollégádnak vagy neked azt kellene kiderítenetek, miért hagy ez hidegen, de úgyse derítitek ki. Annyira nem érdekel benneteket. És annyira engem sem érdekel.

Erre, noha lélektani elméletek százai tolongtak az agyamban, nem tudtam mit válaszolni. Idegesen dobolni kezdtem az ujjammal. Ő egykedvűen ült, az íróasztalom lapját nézte. Szép erezetű tölgyfa asztal, bárki élvezettel nézegetné.

– Összeférhetetlenség miatt nem vállallak – jelentettem ki végül. – De adok ajánlást egy kitűnő szakemberhez.

– Ahogy gondolod – egyezett bele, s már föl is kászálódott a karosszékből.

– Nem neheztelsz?

– Miért kellene? – kérdezett vissza. – Megírod azt a papírt?

– Holnap ugorj be érte, addigra mindent lebeszélek, és kezedbe kapod az ajánlást.

– Akkor ezzel végeztünk is, ugye?

Bólintottam, nyújtottam a kezem. Kicsit nehézkesen fogadta el, talán meglepte a gesztus. Rezignált arccal tűrte, hogy megszorítsam a kezét. Mintha egy esztergált fadarabot érintettem volna.

– Viszontlátásra – köszöntem.

Biccentett, motyogott valamit. Nem értettem pontosan, de azt hiszem, búcsúzásnak szánta. Halkan, óvatosan tette be maga után az ajtót. Kényelmetlenül éreztem magam. A monitorra pillantottam: egyenesen keresztülvágott a várótermen (inkább csak szoba), s már itt se volt. Elhatároztam, hogy utánajárok az ügyének.

Mégsem tettem semmit. Hetek teltek el, s azóta sem próbálkoztam megfejteni egykori ismerősömet. Nem néztem utána, nem kutattam, nem keresgéltem. Az ajánlást megírtam, s ezzel kész. Meglehet, tényleg nem érdekel, mi van vele. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy az a növényi beletörődés, az riaszt el. Vélhetően rosszul emlékszem rá, vagy félreismertem a kölyköt, aki egykor ő volt, s valójában már gyerekkorában benne lehetett ez a megadás, ez a behódolás, megkerülés. A novellája alapján, amennyire meg tudom ítélni, ez nagyon is valószínűsíthető.

Néhány nappal ezelőtt azt álmodtam, áthághatatlan sövény előtt állok. Nekiestem késsel, ollóval, sövényvágóval, láncfűrésszel, mit sem ért. Nyeshettem, nyeshettem, küzdhettem ellene, át mégsem lyukadt soha. A sövény nem kiabált, nem jajgatott, nem visított, nem ellenkezett, akárhogy is kaszaboltam. Mikor fölébredtem, azonnal tudtam, hogy így történne vele is. Így járnék ezzel a sövényemberrel, ha cselekedni próbálnék, bizonnyal így. Hiába kísérleteznék, kudarcra vagyok ítélve.