Boga Bálint

Végítélet után. (Éjjel a Délinél.)

Leoltom a villanyt

az éjjel közepén.

Az utcán csend és

átderengő sötétség,

sehol egy mozdulat.

Az állomásról kifutó

sínek mellett

magas lámpatest.

Sápadt fényét

teríti szét

az üres peronokra.

A házak ablaka

mind sötét,

vakon tekintenek

a némaságba.

Végítélet utáni város.

A lakók mennybe

vagy pokolra távoztak!

Hogy maradtam én itt??

Adó

Múlt évek pecsétjét üti

szerveimbe a sápoló finánc.

A hajdani teli kosarak áruinak

adóját behajtja a Főhatóság.

Bár volt éhínség is és

cipeltem tüskés bokrok közt

a súlyos kosarakat,

az örömök adóját

kínlódásban

most kell megfizetni.

Fellebbezésnek helye nincs!

A szoba közepén hagyott
papucsok elégiája

Otthagytad papucsaidat

a szoba közepén,

mikor elmentél.

Kiléptél belőlük finom mozdulattal

s mint osonó angyal

az ajtó felé suhantál.

Azóta is itt állnak

karosszékemmel szemben,

egymás mellett,

mintha láthatatlanul

bennük állnál most is és

a következő pillanatban

előrelépnél, előre, hozzám,

hogy öröklétembe

átemeljelek.

Felfedni…

Felfedni a némaságba rejtett arcokat.

Némák, bár beszélnek,

De nem titkuk mélyeit

Mondják a világnak.

Felfedni az el-nem-mondottat!

Megérinteni a bőr felszínét!

Váljék ki tiszta rajzolat

A homályos arc redőiből!

Megtudni, kik vagytok!

Akár a testvérszív gyanútlan lovagjai,

Akár a rettenet angyalai.