Birtalan Ferenc
A kada
utca után kell leszállni a huszonnyolcasról
öreg fakapu a bejárat
az üvegezett verandás lakás az övék
onnan nyílik a konyha a szoba abból
emlékeimben minden barna
talán a falikutat veszi körbe
az olajlábazat zöldje
ünnepekkor mentünk
néha ott tartottak névnapot
de annus sokáig feküdt a bajcsyban
s aztán a temetőbe is arra vitt a villamos
lajos bácsin sokat nevettünk
góbé volt bajuszos egyszálbélű
berregett és kattogott
mintha vicc lett volna az élet
billeg a gúnár az udvaron:
meg-hág-ták a gaz-da-asszonyt
meg-hág-ták a gaz-da-asszonyt
utána a többi liba:
meg hát meg hát meg hát
itták a bort apuval
sírt szájukról az ének
messze messze csík-országban
élt a világ legeslegszebb leánya
messze messze csík-országban
két legény is szemet vetett reája
az egyik csak addig nézte
míg a másik fejszét dobott a fejébe
szomorú a nóta vége
leborul a falu népe zokogva
darusként dolgozott a ganzban
komák voltak apuékkal
lacinak lalinak kereszt-keresztszülei
lali géza laci meg én
majdnem egyidősek voltunk
szilveszteréjjel kóboroltunk a csikorgó havon
lali sose jött
mosolygott ült az anyja mellett
előbb anyu halt meg aztán ilona néni
jól tudom
így jár az ember ha a múltat nézi
kóborlunk ebéd után a guttmanon
lali idejét szűkre szabta a down-kór
hárman kódorgunk a bányatónál
egyedül mit építhetek
emlékaranyból
Tegnap fényképeket
rakott ki a facebookra egy rokon
esküvői
omló vakolatú templomnál csoportkép
rosszul írta a dátumot
számomra egyértelmű
hat évtized
anyun fekete kendő
karján gyerek
szomorú
áll a vőlegény mögött
mosolyognak a többiek
apu a sor szélén
negyvenhárom éves
sötét apró bajusz
sovány
jobb kezében táska
az állandó cigaretta a balban
ugyanaz a pár
talán két évvel később egy szobornál
a füvön szoknyás lánygyerek
nincs értelme hogy megvilágítsam
a történetet
a tévében egy tehervagont mutattak
mobil múzeum a transzport-időkből
balra arctalan csendőrruhás alak
lépcsők a vagonajtó előtt
aranyszobrokat láttam éjjel
arca senkinek se volt
egyikük kezében
cigaretta ég el
néztem a vánszorgó hosszú sort
azt mondta klári sietni kell
az autóban zuhanyozzak
és mossak hajat
de miért ő
és miért jenő jött a fekete kocsin
mikor mondtam a mosdást
zuhanyt nem mertem említeni
megállt mert menet közben
nem lehet engedni meleg vizet
én a hátsó ülésen
néztem nincsen lefolyó
és ez az egész képtelenség
akkor nyílt meg az autó bal-közepe
előtte egyre többen
vállmagasságig lehetett látni őket
eltűntek az autó ülései
vagon belsejében kuporogtam
és nyomultak egyre
nyomultak a szürke emberek
vasárnap temették
az ő rokonai nem jöttek vissza sosem
nem tudtam menni a temetésre
a neki szánt kavicsot képzeletben odavittem
mára megint havazást mondanak
nehezen érkezik a tavasz
apu szombaton lenne száznégy éves
keresem az aranyszobrokat
hiába sietnék
ez még február a télvég
a képek szürkesége ugyanaz
nézek az égre
havazz rám
havazz
A csepeli névtelenhez
nem akar költő lenni
megy kacagva a karavánúton
neveti ahogy befújja léptei nyomát az örök homok
nevet a költészeten
nem akar költő lenni
észre se veszi
mögötte kihajtanak a virágok
pálmák nőnek oázisok
nem akar költő lenni mert az olyan hülyeség
a csokorba gyűjtött szavak nem többek
elhagyott sírok örökké szeretünk csokrainál
amit a temetőgondozók kupacokba szednek
és elégetik az egészet
s maradnak a megnyomorított drótdarabok
ezért nem akar költő lenni
csak lenni
menni szerelemmel
ő nem költő
ő maga a vers