Batári Gábor

 

A halál és a halhatatlanság kérdéséről

 

Bevezető megjegyzések

 

Dolgozatom bevezető fejezetében először a halál és a halhatatlanság integritásáról értekeznék, azaz hogy a halál és az exitus beállta előtti, halállal rokonítható egyéb eszmélet nélküli állapotok meglétéből eredhet a halál utáni továbbélés lehetőségének feltételezése, hite. Majd a görög mítoszkincsből keresnék példát arra, hogy az archaikus ember a halált az aranykor[1] után teljesen természetesnek tartotta, sőt esetleges hiánya a vaskori lefokozott létállapotban egyenlő lenne az örökké tartó pusztulással. Persze a hangsúlyt nem oda tenném, hogy természetes a halál az aranykor utáni korokban, mert ez banalitás, hanem arra, hogy a halhatatlanságot csak eltorzult formájában tudja elképzelni az archaikus ember az aranykor utáni aevumokban, ami azt feltételezi, hogy számára az aranykor természetes közege a halhatatlanság, pontosabban egyfajta relatív halhatatlanság. Oly gondolatokra is jutok kissé szofisztikáltan, hogy a halál cezúrát, lét-pauzát teremtő mivolta szinte kívánja, vonzza a folytatást, mármint az élet más körülmények közti folytatódását, ez egyfajta öröklét-hitet eredményez, ha meg nem lenne halál, mint ahogy van, az maga a – persze egy másfajta – öröklét lenne, ha a fogalmakat úgy értjük, amit elsődlegesen jelentenek, tehát csakis mennyiségi, nem minőségi értelemben. Tehát a halál megléte és meg nem léte is egyfajta öröklét-státushoz juttat. Ám bevezetőm végére oda lyukadok ki, hogy az ember halhatatlanság-tudata nem a születés és a halál körbezáró tevékenységéből ered, mármint abból, hogy kell Valakinek lennie odakünn, hogy az általuk behatárolt területen kívül (sőt felett is) szükségszerűen kell lennie „valami”-nek, hanem hogy az ember esetében a kvázi-halhatatlanság az eredendő állapot, és ennek elvesztése, vagyis annak kifejeződése a halál.

 

1)A halál maga az egyedül Halhatatlantól – akinek Önmagában és Önmagától van halhatatlansága – való elszakítottság, mely teljességre jutván a totális megsemmisülés, Isten általi elfelejtődés, nemlétbe való visszaűzetés.

2)A halál nem „veleszületett” dolog, eredendő alapállapot az ember esetében (épp az ellenkezője az), hanem egy balesetnek, a bűneset bal esetének folyománya.

3)A halál Isten ítélete, egyfelől mint a bűn egyenes következménye, ami a halandóság, illetve bizonyos személyes bűnök azonnali vagy utóbb, ám még a földi élet során való megtorlása (egyéneknél: Onán, Nábál, közösségeknél: özönvíz, Sodoma és Gomora), másfelől a bűn végső büntetése (második halál).

Hangot adunk itt annak a véleményünknek is, hogy csak egyféle halál van, a második halál azonos az Ádámot és Évát (azaz minket) sújtó halállal, csak annak más aspektusa. Ám az Újszövetség a halál kérdéskörét Jézus Krisztus halálával hozza összefüggésbe, mert a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásával megtörte a teljes, tényleges, végleges, örök és abszolút halál, a megsemmisítő örök pusztulás, hatalmát, megmutatván, hogy lehetetlen az életnek a halálban maradnia, nem lehet a halálé (még a másodiké sem) az utolsó szó.

Aztán szót ejtünk a halál már földi életünkben bennünk munkáló titkos férgéről, a halandóságról, arról, hogy az első bűn miatt jött be a halál, és hogy az öröklött halandóság miatt vétkezünk. Aztán a halál meghalás utáni kiteljesedéséről mint pokol, kárhozat, második halál, örök halál.

 

I. A halál és a halhatatlanság kérdéséről általánosságban

 

1. Bevezetés

Szegény Tithónosz[2] esete, kinek kedvese, Éósz, a hajnal istennője a kvázi-halhatatlanság mellé elfelejtett néki Zeusztól, az aktuális főistentől örök fiatalságot kérni, kérése teljesült, így Tithónosz ki tudja, mily hosszú örök élete során teljesen pöttömmé – és ki tudja még mi egyébbé – sorvadt, zsugorodott, töpörödött, míg szánalomból tücsökké nem változtattatott.[3] Az ember talán legalapvetőbb, önazonosságát leginkább érintő, szó szerint lét-kérdése a halál avagy a halhatatlanság kérdése. A halál jelenségének megtapasztalása paradox módon egyfajta limes-teremtő mechanizmusával mintegy elővételezi egy másik, az úgynevezett biológiai életnél életesebb lét, dimenzió, világ, illetve szuper-tudati létforma fennállásának feltételezését.[4]

Egy bizonyos régi görög hitregében Sziszüphosz[5] sem embert, sem istent nem tisztelő magatartását megelégelik az égi lakók, és magát a halált küldik érte, hogy elragadja, de ő túljár az eszén és megláncolván elfogja. Nem tüsténkedhet tehát Thanatosz, a halál istene learatván a learatnivalót (az emberasztagot), így a mítosz szerint az egész létezés felett az örök agónia, a végtelenített öregedés és kín Damoklész-kardja lebeg. Ebben a lehetséges világban a halál ugyan eltöröltetik, de az elmúlás, a vénülés, a fizikai-biológiai kopás-romlás korántsem, tehát az entrópia egyre csak termeli a káoszt. Az egész úgy fest, mint egy ellen-teremtésmítosz, ugyanis itt a káosz nem a kezdet, hanem a végcél. A nem meghalás még nem jelent automatikusan teljes körű, minőségi halhatatlanságot, a halandóság férge továbbra is ott munkál, élősködik a halandóban, ez semmiképp sem örök élet, ahogy elsőre vélhetnénk, hanem inkább örök leépülés, örök pusztulás, olyasféle állapot, ahogy az örök halált, örök kárhozatot szokásos leírni.

Mire világít ez rá? Talán arra, hogy már az archaikus tudatú ember is megsejdítette mikro- és makro-környezete átok alá rekesztettségét, azt, hogy a halál az ő aevu­mában nagyon is otthon vagyon, viszont a halál nélküli létezés csak hatványozná, végtelenítené a fent említett átkot, a tönkremenést, egy szóval a rothadandóságot.[6] Valódi halhatatlanságot csak az egyedül Halhatatlan adhat, aki ama féreg fejére taposott. Nos, ez a Sziszüphosz-mondakörből származó, no meg a Tithónosz-mítosz is (tán még az Endümión is) felettébb érzékelteti a hajdani ember békéjét a halállal, sőt abbéli meggyőződését, hogy az ő aiónjában a halál szükségszerű, törvényszerű, és hiánya a rend hiánya. Ugyanis a mitikus ember elméjében a halál és kisöccse, az álom (Hüpnosz)[7] lényegéből fakadóan egyfajta limest képez az érzékszerveinkkel megtapasztalható világhorizont köré, következésképp e határon kívül is lennie kell valaminek, mert csak így van értelme eme halálos közbevetésnek.

Ősi elgondolás tehát az, hogy a halál magában foglalja egy új kezdet csíráját, a halál születés egy másik térben és másik időben, egy másik világban.

Amikor az ember meghal, feltételeznünk kell, hogy lénye lényege távozik el belőle, azaz amitől ő az, ami, és ez a dolog valahol tovább folytatja lényegteremtő és egyéb tevékenységét, és ott lehet valahol az a Lényeges Személy is, aki ezt a lényeget adta. Tehát a halálból következhet a halál utáni újjászületés egy másik dimenzióban, világban, létrendben, -fokozatban, a feltámadás, élet azzal, aki által élnek mindenek. (Hogy ez rögvest a halál után vagy korszakokkal később következik be, most kissé elnagyoltuk, ugyanis ezzel a későbbiekben nagyobb részletességgel foglalkozik dolgozatom.)

Ám furcsamód abban az esetben is leledzik ez a határvonal, közbevetés, úgymond létszakadék, méghozzá alapvetően és tántoríthatatlanul, ha mostani egzisztálásunkat nem valami egészen más minőségű továbbélés követi, azaz épp hogy nem követi semmiféle továbbélés, hanem egy egész a szervetlenségig lebomló élettelen, csak puszta van-ságában vegetáló (persze még csak nem is vegetáló) létmód. Kérdés, hogy el lehet-e jutni a puszta van-ságtól is megfosztott, teljes megsemmisülésig, a metafizikai nemlétig.[8] (Erről a következő fejezetben, a halál utáni létezési lehetőségeket firtató gondolatmenetben lesz szó részletesebben.)

Mindenesetre, ha a halhatatlanságot meg lehet is kísérelni elkerülni, az örökkévalóságot nem, mert aki nem fogadja el a halál utáni továbbélés lehetőségét, annak automatikusan az örök élettelenségben, az örökké tartó halálban kell hinnie. (Zárójelben megjegyzem: ahogy az örökkévalóság, úgy az abszolútum is kikerülhetetlen, mert ha valaki az Istent mint olyat kívánná mellőzni, negligálni, valami más princípiumot kell kineveznie és felruháznia olyan abszolút tulajdonságokkal, mint például végtelenség, örökidejűség, ős-okság stb.) A fentebbit (a zárójel előtti gondolatot) pedig most (egyelőre) nem vallási vagy bibliai értelemben gondolom, hanem fizikai-biológiai értelemben, ahogy egy tudományos materialista, ateista vagy esetleg egy agnosztikus értheti.

Kezdeti okfejtésünk mindenesetre abból indult ki, hogy a halhatatlanság megsejtése a halál megtapasztalásából vezethető le. Ám inkább fordítsuk meg a tételt, hogy a halhatatlanságról való sejtelem az egyedüli, igazi Halhatatlansággal való közösségből ered, hogy ez a derengő ősismeret régebbi a halálnál, hogy az embertől eleve életidegen a halál, hogy netán az ember halhatatlannak lett teremtve.

Csak aztán jött a lázadás (jónak rossznak vélt ismerete, az autonómia, /ön-önös-törvényűség/, hogy mi mondjuk meg Isten helyett, mi a jó avagy mi a rossz), aminek következménye a bukás, a katabolé,[9] illetve ledobatás, levettetés a mennyből, azaz kidobatás a paradicsomból – nézőpont kérdése –, mindenesetre a Szentháromság-Istennel való közvetlen közösségből, szinte színről színre kapcsolatból mindenképp, miből ered jelen állapotunk, az egy bűneset által mindenkire átterjedő halál, a halandóság státusa.

 

2. A halálról

 

E helyütt ízelítőnek, egyfajta metszetnek, amolyan vezérgondolatokként előrebocsátanék néhány az Írott Ige alapján levont teológusi következtetést: Isten életre teremtette az embert, de az bűnével elszakadt tőle, azért elvesztette az élet ajándékát (élet fája). Így a halál az Istentől való elfordulás kifejezése is. (Zsolt 88,6; Ézs 38,11)[10] – szögezi le egy katolikus teológus.

A halál nem az életnek, hanem a bűnnek a velejárója! Nem az emberléttel tartozik össze, hanem a bűn kísérő jele. A bűnt ebben az értelemben az Isten és ember kapcsolatába romlást hozó erőnek fogjuk fel. Ahol a bűn megjelenik, ott vele együtt megjelenik mindig a halál is[11] – állapítja meg Sipos Ete Álmos református lelkész.

A halál az általános bibliai szemlélet szerint a leggyakrabban mint ítélet jelenik meg. Az ember eljátszotta halhatatlanságát (1Móz 2, 17 bűnbeesés). Ilyenformán a halál a bűn egyenes következménye és végső büntetése. A halál minden ember egyetemes sorsa (I Móz 3,19; Zsolt 89,49; 90,3,7–8; Préd 12,7; Jer 16,6; Jak 1,15; Róm 5,21; 6,23; Zsid 9,27)[12] – fejti ki Szabó Csaba protestáns hittudós.

Összegezvén, tehát a halál először is az Istentől, a halhatatlanság adományozójától való elszakadás húsbavágó (nagyon is konkrét) metaforája, másodszor: az élet elsődleges és megelőzőleges a halállal szemben, a halál nem az emberi létezés, hanem a bűn[13] evidenciája, harmadszor: a halál az ősbűn büntetése.

Ez fizikailag nem rögtön következik be, de Ádám és utódai a halál, a halandóság állapotába kerülnek, így ennek folytán szinte képtelenek a bűn kísértésének ellenállni és Istennek engedelmeskedni (lelki/pszichikai halál).

Viszont bizonyos bűnöket Isten rögvest halállal torol meg (Kórah fiai, Anániás és Szafira). Ám ezek a statáriális ítéletek példázatok is számunkra, mintegy előrevetítve, figyelmeztetve – paradox módon Isten nagy kegyelmére –, hogy a bűn végső büntetésének az „e világi”, a földi, az anyagi halál eredetijének, a végérvényes és visszavonhatatlan „nagy halálnak”, a szó szerint és ténylegesen örökre a halál állapotában maradásnak – sőt azonnali visszatakaríttatásnak a semmibe, a nemlétbe[14], ahonnan előhívattunk, ahonnan „vétettünk” – kéne lennie jog szerint, de nem ez történik (nagy kegyelem), sőt inkább Isten „megmutatja az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából a Krisztus Jézusban”.[15] Rajtunk, Krisztus testén vetíti előre, amit velünk tesz az üdvözölés most-jában, má-jában (Krisztussal együtt a mennyeiek világába ültet). Azt fogja tenni mindenekkel (minden egyes élőlénnyel: értelmessel/szellemi hatalmasságokkal, emberrel/; érzékelővel/állattal/; táplálkozó-növekvővel /növénnyel és dologgal az elkövetkezendő eonokban.[16]

Ezek a jel-, illetve csodaszerű, azonnal bekövetkező halálnemek mintegy előrehozzák az utolsó ítéletet, ahol a személyes bűnök ítéltetnek majd meg, mert Ádám bűne (ősbűn, eredendő bűn) már a jó és rossz tudása fájának tövében megtoroltatott. Ennek következménye, hogy az Úr haragja van rajtunk, a halálban vagyunk, azaz halandók vagyunk. Ez nem egy majdan bekövetkező ítélet, hanem már végrehajtatott rajtunk, folyományát tapasztaljuk nap mint nap: romlandó, gyarló, gyenge állapotunkat, amiből adódnak a személyes bűnök. Aki pedig nem él az ebből való kimenekedéssel Krisztus evangéliuma által, annak halála transzcendentálódik az időnélküliség kezdetéig (ezt mondják második halálnak). De mielőtt a második halál álmába merülnének, akik úgymond elvesznek, el kell szenvedniük személyes bűneik büntetését. A bűneset utáni „Mert por vagy te s ismét porrá leszesz” fordulat olyasmit éreztet, hogy már eredetére nézve mulandó az ember, hogy alapvető közege a halandóság. Mintha azt támasztanák alá egyes zsoltársorok is (Zsolt 89,48; 90,3), Jób könyve bizonyos passzusai (Jób 4,17–19; 9,2; 15,14–15), hogy az ember, de még az Istenhez hű angyalvilág sem tökéletesnek, jónak, igaznak alkottatott. Nyilván a tiszta szellemvilág esetén egy viszonyításról van szó, valamiféle fokozásról. A Mindenható Isten jósága, tisztasága, igazsága, tökéletessége annyira beláthatatlan, végére mehetetlen és felfoghatatlan, hogy a bukott, bűnös emberhez képest roppant erős, hatalmas, fenséges, makulátlan és igaz istenfiak, az ő hű szolgái is tisztátalanok és tökéletlenek, mármint az Úrhoz mérve. Áthághatatlan közbevetés van Teremtő és teremtmény között. Tehát minden teremtmény már teremtmény mivoltából kifolyólag esendő, kicsiny és szegény a változhatatlan, végére járhatatlan és beláthatatlan dicsőségű Abszolútumhoz, a Szentháromság Istenhez képest, a teremtmény már teremtménységénél fogva megváltásra szorul, ez létéből, meglétéből eredő adottsága.

Azzal, hogy Isten ex nihilo teremt, az Istentől (auton: önmagában, önmagától, ténylegesen létezik) esszenciálisan különböző dolog (heteron) jön létre. Más lesz, mint Isten, úgy is mondhatnók, nem-Isten, ez a másság önmagában megváltásra szorul. Isten, a feltétlen, az Abszolútum, az Auton kell ahhoz, hogy a heteront megtestesüléssel magához istenítse, és hogy másság volta miatt elégtételt adjon azért, hogy valami nem Isten, azaz hogy Istenen kívül létezzen valami, azért Istennek kell odaadnia, áldoznia Önmagát.

Az Úr mondá Ádámnak: …azon a napon bizony meghalsz (még csak figyelmeztetés)… aztán visszatérsz a földbe (ez már az ítélet). A fentebbiekből kihámozván, ez azt jelenti, hogy tényleg meghal, és soha semmilyen módon nem kel életre többé (a materialisták hite szerint). Ám ez az örök halál Istentől való teljes elszakítottság is, kérdés, hogy ezt észleli-e valami kis apró zsigerével, maradék agysejtjével majd a már (ettől a pillanattól) halandó, vagy nem létezőként nem létezi át, helyesebben nem élőként éli át.

De hogy Isten nincs valahol jelen, épp Isten voltából kifolyólag elképzelhetetlen.

Mégis lehetséges volt a Golgotán, egyedül Krisztus élte át az Istentől való teljes elhagyatottságot, az Istenhiányt, értünk. Az Éli, Éli, lámmá sábáktáni fájdalmában, a Fiú mint Isten teljesen kiüresítette magát, ez a végtelen metafizikai zuhanás az abszolút mindentől a szinte semmiig minőségét tekintve az Istenségtől és az Atyaistentől való teljes elhagyatottsággal, az idő dimenziót tekintve pedig az örök ideig tartó halálnak a végtelen hatványaival ekvivalens. Ennek leírására a halál csak eufemizmus lehet.

Így az Istentől való teljes elszakítottságot még az úgynevezett kárhozottak, az Isten haragja alatt, a halálban maradtak, azaz a kopás-romlást, lassú pusztulást a második halálban folytatók sem él(het)ik át, elszenvedik, amennyit elszenvedhetnek belőle, amennyi jár bűneikért, aztán alszanak, alszanak… alszanak… a korszakok, az idő végéig?

Másként szólva, Krisztus legyőzte halálával a halált, így nem kell senkinek sem végérvényesen a halálban maradnia (a másodikban sem), azaz teljesen és végérvényesen meghalnia. Mert magára vette az eredendő bűn folyományát, halandóságunkat, óemberünket testében vitte fel a fára és halálával megsemmisítette azt, egyben az ősbűn másik következményét, halálos ítéletünket (teljes, tényleges, végleges, örökké tartó, azaz abszolút halál, megsemmisítő örök pusztulás) is hatályon kívül helyezte. És magára vett halandóságunkkal együtt feltámadva megölte halandóságunkat, feltámadásával megszüntette a teljes, tényleges, végleges, örökké tartó halál lehetőségét. A személyes bűnöknek pedig a büntetését szenvedte el, melynek generális főbüntetése szintén halál (ezenfelül pedig kinek-kinek az ő cselekedetei szerinti mellékbüntetés), halálnak halála, azaz a második halál, tehát az ember kétszeresen halálra ítélt, egyszer Ádám bűne miatt, egyszer pedig az Ádám bűne büntetéséből (halandóság) fakadó (személyes) bűnei miatt. Tehát a haláltól mint a(z ős)bűn következményétől Krisztus mindenkit megszabadított, de a haláltól mint a (személyes) bűnök büntetésétől csak a benne hívőket, ezért mondja az Ige, hogy rajtuk nincs ereje a második halálnak. A haláltól mint teljestől, öröktől, végérvényestől és abszolúttól Jézus Krisztus mindenkit megmenekített, a második haláltól, a relatíve örökké tartótól, az aiónok aiónjain át tartótól csak a benne hívőket.

Tehát, summázván, lényegét tekintve egyféle halál van:

a nagy halál, ami teljes, tényleges, végleges, örökké tartó, avagy örökkön-­örökké pusztítva megsemmisítő, tehát abszolút, az eredendő bűn büntetése, de különböző aspektusokból nézvést háromféle névvel illethetjük:

a)halandóság, ami a rothadandóság (romlékonyság) és a gyarlóság, azaz a bűnre való hajlam gyökere;

b)meghalás, a földi élet befejeződése, illetve transzcendens variánsa;

c)a második halál, a személyes bűnök büntetése.

De a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásával megtörte a teljes, tényleges, végleges és örök és abszolút halál, a megsemmisítő örök pusztulás, egyszóval a Halál, a nagy – alapvetően egyetlen – halál hatalmát, megmutatván, hogy lehetetlen az életnek a halálban maradnia, nem lehet a halálé a végső szó, az élet feltámadásában előbb-utóbb mindenki, sőt mindenek részesülnek.

a) Halandó voltunk eredete, mikéntje

 

E helyütt a halálnak azt az aspektusát vizsgálnánk, mely az Ádám bűnére kimondott ítélet után rögtön életbe lépett. A fizikai meghalás nem lehetett, ugye, mert nem szűnt meg azonnalvást lélegezni, a második halál sem, mert nem kárhozott el úgymond (a szó általánosabb egyházi felfogása értelmében, ahogy a kárhozatot én érteném, arról a b) pontban), nem semmisült meg, nem maradhatotott végérvényesen az örök pusztulás állapotában már az idő rövidsége miatt sem, az örökhöz képest főként. Itt tehát csak arról lehet szó, amit Pál így fejez ki a Római levél öt részének 12. versében: „Egy ember által jött be tehát a világba a bűn, a bűn által pedig a halál és a halál minden emberre elhatott, mivel mindenki vétkezik.”[17] A kérdés tehát az, hogy mi az oka, hordozója, közege annak, „hogy a halál minden emberre elhat” és hogy „mindenki vétkezik”. Tehát itt most tulajdonképpen az eredeti, eredendő, áteredő bűn kérdését feszegetjük. A fenti citátum – mert sokak számára ez az igevers az áteredő bűn argumentációjának legfőbb passzusa – eme fordításából csak az derül ki számomra, hogy egy ember, az első Ádám esete által jött be a bűn, a bűn által a halál, mely minden egyes emberre átterjed, csakhogy az ezt magyarázó mellékmondat: „mivel mindenki vétkezik”, jelen sorok írója szerint az eredendő bűn bizonyítása szempontjából valamiféle nehézséget támaszt. Mert egyszer van egy állítás, hogy az első ember bűne által jött be a halál a világba, tehát itt még ott tartunk, hogy van egy emberpár (még csak ők), aki meg fog halni. A második állításban meg már ott tartunk, hogy mindenki a halál hatalma alatt van, méghozzá azért, mert mindenki vétkezik. Ha prekoncepció nélkül olvassuk, a két állítás között nem találunk igazán szerves összefüggést. Tehát a mindenki vétkezése nem következtethető ki igazán az első ember bűnesetéből. Inkább következtethető ki az első ember bűne miatti halálbüntetésből. E halálnak mindenkire való elhatása és az itt használt kifejezés („a halál minden emberre elhat”) nemcsak egyszerűen a meghalást jelenti, hanem azt, hogy az eddig nem kötelezően meghalót, a nem rothadandót, a nem esendőt elnyeli a halál, a halandóság. Tehát ez a halandóság a jakabi levél által említett kívánságok általi belső kísértés, a gyarlóság, a bűnre való hajlam, a bűnösség, a halál állapotában levés (lelki halál). Ádám, mivel nem volt esendő, gyarló, bűnös természetű, egyszóval halandó, amikor az első bűnt elkövette (mivel ennek az első bűnnek a következménye az esendőség, a rothadandóság, a gyarlóság, a bűnös természet), az ő első bűne összehasonlíthatatlanul súlyosabb, minőségileg más a mi állandó belső kísértésre elkövetett vétkeinknél. Jézus Krisztus annyiban is a második Ádám volt, mert az első Ádám tökéletes testét vette magára (a belső kísértés bűnre vivő gyarló testét nem vehette magára, mert mindenben megkísértetett, kivéve a bűnt), és annak antitípusaként nemcsak egyszer kísértetett a külső kísértő, a Sátán által, ő mégis engedelmes maradt, méghozzá a keresztfás haláláig.

 

b) Pokol, kárhozat, második halál, örök halál

 

Ebben a fejezethányadban a halálnak a meghalás (a fizikai halál) utáni úgymond transzcendálódott szakaszát, folytatódását taglalnánk a fent (a címben) felvetett négy fogalom (pokol, kárhozat, második halál, örök halál) tükrében. Eme négy kifejezéssel jelölt állapotban a halálnak az Istentől való elszakító mivolta teljességre jut, egyes verziók szerint rögtön a halál után felfokozott érzékekkel, tudatosan átélt kínokkal fűszerezve (ezt fedi leggyakrabban a pokol fogalom), s ennek a gyötrettetésnek a folytatódását az utolsó ítélet után, már feltámadt testben, így még fokozottabb fájdalomérzékeléssel – mert már nemcsak lelki, testi is – szokták a második halál kifejezéssel illetni. Az (örök) kárhozat és az örök halál pedig az örök büntetésnek közvetlenül a halál utáni feltámadás előtti szakaszát (pokol) és a feltámadás utánit (gyehenna, második halál) együtt jelenti. Más elgondolások szerint ez az állapot Ádám fiai e világi haldoklásának halál utáni folytatódását, örök pusztulását, szó szerint örök halált jelent (hogy ez tudatosan átélt-e vagy sem, e nézet képviselői közt is vitatott), némelyük tagadja az elveszők, elkárhozók feltámadását, a pokol és a kínzás kifejezést is kerülik, így homályba kerül a nem Krisztusban elaludtak status intermediusbeli státusa is. Vannak, akik a teljes megsemmisülést értik (test, lélek, tudat) a címbeli fogalmak alatt (pl. Jehova tanúi). Az adventisták pedig a pokol alatt a sírban pihenő testet és a feltámadásig alvó lelket. Hitük szerint az elveszők, elkárhozók feltámadnak ugyan, ám a mélységből kiengedett Sátántól félrevezettetve a földre szállott mennyei Jeruzsálem ellen támadnak, ezért égből jövő tűz pusztítja el őket, de ki-ki bűnei mértékéhez mérten szenved a lángokban, míg meg nem semmisül. A több és súlyosabb bűnt elkövetők tehát hosszabban kínoztatva jutnak el a teljes öntudatlanságig, a végérvényes és maradéktalan halálig, a kevesebbet és enyhébben vétkezők hamarabb, tehát a tűz által történő égettetés a kárhozat, a teljes öntudatlanság, a végérvényes és maradéktalan halál, a második illetve az örök halál.

A négy fogalmat külön kis szócikkekben fogom tárgyalni, a cikkelyek elején a fogalmakról a különféle, akár ellentétes vélekedéseket, elgondolásokat hozom, s a vége fele saját igei látásomat.

 

 

POKOL

 

Összefoglalva, a mai, tán legáltalánosabb, de nem egyedüli összkeresztyén pokolelképzelés nem tisztán bibliai alapokon nyugszik, hanem bizonyos ó- és újszövetségi kijelentések átspiritualizálásán, össze nem tartozó igeversek összemosásán, a halál után rögvest beálló gyötrelmekkel teli tüzes pokol képzetét[18] pedig a pogány görög, római mitológia, valamint a Kr. előtti zsidó hagyomány teremtette meg, amely a lélek halhatatlanságának dualisztikus felfogását feltételezi.

Ha az embernek pedig természetéből fakadóan van halhatatlan lelke, akkor a halálkérdés nem oly központi, mint azt az őstörténet és az abból levont apostoli következtetések sejtetik. Mert Krisztus azért halt meg első renden, hogy elszenvedje helyettünk az Istentől való teljes és abszolút elszakítottságot, a végleges, örökké tartó, a teljes és abszolút halált, ami minden Ádám-utódra várna, ha Krisztus nem halt meg és támadt fel érettünk (de éppen ezért ez a lehetőség már üres halmaz), és hogy meg- és visszaszerezze a halhatatlanságot. De a fent említett eszmekör szerint, amit Krisztus megszerzett, az eleve adott. Így nem élet s halál alternatívája a kérdés, hanem hogy halhatatlanságunkat örök büntetésben vagy örök boldogságban töltjük el. Eszerint Krisztus „csak” az örök büntetést szenvedhette el a kereszten – amit ugye el is szenvedett –, mivel ebben a gondolatrendszerben a haláltól, az örök haláltól való megszabadítás nehezen értelmezhető, avagy naturalisztikus díszletté halványul, ez pedig idézőjelbe helyezheti magát a megtestesülést is. Legalábbis kavics kerül ezen szisztéma teológiai gépezetébe, mert az örök büntetést a túlvilági szférában sokkal praktikusabb elszenvedni (mert ugye ott sokkal több idő állna rendelkezésre), mint a földön, mármint a lélek halhatatlansága tanának elképzelésrendszere következetes végiggondolása alapján erre a végkövetkeztetésre is juthatunk. Viszont ha örök időnyi büntetés lett besűrítve a golgotai három órába, ez a Megváltó Isten voltával magyarázható lenne ugyan, és magyarázzuk is, de akkor a kárhozott lelkek örök büntetése besűrítésének a lehetősége is fennállhat, ami nézetem szerint is feltételezhető. Csakhogy mivel a lélek halhatatlansága tana (a kárhozat örök tartamának dogmájával párosítva), a lélek természetéből adódó halhatatlanságát (elpusztíthatatlanságát) feltételezi, a kárhozott lélek büntetése csak ténylegesen letöltendő „életfogytiglani” (ami ugye nem fogy el), örök büntetés lehet.

 

 

KÁRHOZAT

 

A kárhozatnak megfelelő görög szó az Újszövetségben[19] katakrinó, katakrima, katakriszisz, amely elítélést, elítéltetést jelent, a Jn 17,12 és a 2Tesz 2,3 igehelyeknél pedig az apóleia szerepel, mely pedig magyarul elpusztítás, teljes feloldódás, romba döntés. Egyik szócsoport sem igazán azonos a fent leírt hagyományos teológiai kárhozat-fogalommal. Olyan ítéletet sejtetnek, ami kárt, veszteséget hoz ugyan – akár a teljes eddigi élet kár voltát, az eljövendő eoni élet (el)veszteségét, de nevelő szándékkal –, az Újszövetségben ezek a szavak sosincsenek az örökkel párba állítva. Ez az elítéltségünk az eredendő bűn következménye, ami maga a második halál, és abban mindenkinek a személyre szabott büntetése is egyben. A kárhozat inkább a poena sensusra, az eljövendő világkorszakok áldásaiból való kizáratás melletti, az egyénre kimért mellékbüntetésre van kihegyzve, de jelentheti a főbüntetést, az imént említett áldásokból való kirekesztetést is, a második halál poena damni és poena sensus is egyben, ez természetesen a nem Krisztusban elhunytakra vonatkozik.

 

MÁSODIK HALÁL

 

Különösképpen a Jelenések könyve tanításában áll előtérben az a gondolat, hogy a fizikai értelemben vett halál sem a hívők, sem a többi ember életében nem mindent lezáró esemény, illetve végleges, egyszer s mindenkorra meghatározó fordulat.[20] A hitetlenek a második halál részesei lesznek (Jel 2,11; 20,6), amely nem csak az emberi relációkban, hanem Istenhez való viszonyukban is egzisztenciájuk teljes megsemmisüléséhez, és így ahhoz vezet, hogy számukra elvész a megtérés lehetősége. Mindennek betetőzéseként megsemmisül maga a halál mint hatalom (Jel 20,14). Ez a második halál a hitre jutottak esetében nem következik be (Jel 20,6).

A második halál a fizikai halál transzcendens variánsa, a személyes bűnök végső büntetése, tehát a halál teljességre jut azokon, akik nem tették magukévá már jelen eonunkban Krisztus váltsághalálát és feltámadását.

 

ÖRÖK HALÁL

 

A második halál az Istentől való lehető legteljesebb elszakítottság (poena damni), ami létezik a mindenségben, de nem abszolút és teljes elszakítottság, ami a tényleges, a végleges, az örökké tartó, a teljes és abszolút halál, a nagy halál, az egyetlen halál lenne, ha ezt az abszolút semmit, a nemlétnél is nemlétezőbb állapotot Jézus Krisztus nem hordozza, gyötrődi át, szenvedi el értünk. Midőn fennszóval így esdekelt Mennyei Atyjához a kereszten: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet, és feltámadásával sem éri el, hogy többé egy teremtménynek se kelljen ekként kiáltania az univerzumban. Az ürességnek ez a rettenetessége, az istenhiánynak ez az emberi, s tán az angyalok nyelvén sem leírható iszonyata és borzadálya kvantitatíve kifejezve talán csak a végtelen hosszú ideig tartó szenvedéssel konvertálható, de ez is csak felette hozzávetőlegesen és dadogva fejezi ki azt a magányt, magárahagyotottságot, szomorúságot, szorongást és félelmet, ami várna mindenkire, minden halandóra, ha Krisztus nem rettegi, borzadja-iszonyodja át érettünk és helyettünk.

Ám mivel egyféle halál van, csak három aspektusból láttatja velünk az Ige, felettébb fontos, hogy a halál folyamat vagy állapot. Mert ha csak folyamatot értünk alatta, akkor a meghaltak nem a halálban vannak, hanem sehol, a senki földjén. Ennek értelmében a halál eltörlése nem jelenti az eddig megholtak halálból való kiszabadulását, onnan való előkerülését, megelevenedését, legfeljebb azt, hogy ettől kezdve nem lesz meghalás. A halál állapotnak tekintése közel áll a halál megszemélyesítéséhez: a halál jön, elragad és fogva tart. Kérdés, melyik megközelítésre gondolhatott Pál apostol az 1 Kor 15-ben? A korabeli gondolkodás a halált mindenesetre személyként képzelte el (lásd a görög mitológia halálistenét, Thanatoszt), és a Jelenések 20,13 is erre a szemléletmódra enged következtetni: „a tenger kiadá a halottakat… és a halál, és a pokol is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak”. És ezen igehelynél, már nagyon előreszaladva az üdvidőkben, korszakokban, miért kellene azt hangsúlyozni, hogy ezután nem lesz halál, pontosabban meghalás (ugye mint folyamat)? Az üdvözülők már a mennyei Jeruzsálemben vannak, őket ez végképp nem fenyegeti, az „elkárhozók” pedig a tűztóban, az „örök” tűzben, az „örök” halálban „kínoztatnak testileg is örökkön örökké”, „örökkön örökké” haldokolnak – vélheti valamely fundamentalistaközeli teológiai vélekedés –, de nem tudnak meghalni, ezért őket sem fenyegeti a meghalás mint folyamat, de viszont a halál állapotában vannak. Tehát ezzel azt próbáltuk igazolni, ha ezen az igehelyen a második halált értjük, hogy a halál eltörlése Pál értelmezésében nem jelentheti csupán azt, hogy nem lesz többé halál, hanem ez az eltörlés annak az ódiumával jár, hogy akik a második halál fogságában vannak, életre kelnek, mert ha a halál megszűnik halál lenni, nyilván a halottak élővé válnak. Főleg ha a második halálban nem semmisülnek meg, nem bomlanak az ő egész voltuktól különböző alkotórészekre, mint a fizikai halál után történt. Így akik testi kínokkal sózva, fűszerezve gondolják el az örök halált, számukra is fennáll annak eltöröltetése, mert a halál is hatályon kívül lesz egyszer helyezve, és az idő is, még ha úgymond „örök” is.

Megállnék itt még egy pár gondolatfutamnyira az örök büntetés és az olthatatlan tűz ürügyén. Az ’örök’-nek fordított aioniosz görög szó alapvetően és elsődlegesen nem vég nélküli időtartamot jelent, hanem egy esetlegesen nagyon hosszú, de behatárolt időszakaszra vonatkozót vagy ahhoz tartozót. Ám ha végtelen időt jelentene is ez a bizonyos ’örök’, a kifejezésből következőleg csakis időben valót, időiségre vonatkozót, de ha az idő eltöröltetik, és minden bizonnyal el fog, mert meg van írva a Jelenések könyvében: idő többé nem lészen – nyilván a korszakok és idők bevégződése után –, akkor az idővel együtt meg kell hogy szűnjön az örök büntetés is, utána pedig teljesen más létforma következik. Arról nem is beszélve, hogy az isteni örökkévalóság minőségileg és hatványozottan többet jelent, mint egy számegyenesen kúszó időbeli vég nélküli, szüntelen egymásutániság. (Hogy sánta mértani hasonlatfélémnél maradjak, ha a vég nélküli idő egyenes, akkor Isten örökkévalósága ahhoz képest – mibe beleolvad majd ez a kronoszi, vég nélküli idő is – még a végtelen síkon s a „felette álló” végtelen téren is túli megszámlálhatatlan dimenzió, sőt még annál is több és azon is túli.) Tehát arra akarnék emitt kilyukadni, hogy a fentiek fényében az „örök” büntetés ellenére maradhat idő, hely és lehetőség – miután az emberek elszenvedték a rájuk kiróttakat – újrakezdésre, új életre (dzoópoieó Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek), mert egyszer „Isten lesz minden mindenben”.

Hadd hozzak ide egy erre rímelő, Nüsszai Gergelytől való gondolatmenetet, ugyanis Nüsszai azt mondja: az Isten-Ige a teljes emberi természetet felvette, ezzel potenciálisan minden egyes ember testét is. Így a krisztusi esemény által (megtestesülés, áldozati halál, feltámadás, mennybemenetel) mintegy az inkarnáció fordítottja megy végbe az emberiségen, más szóval az ember, a test apoteózisa. Ez akkor valósul meg maradéktalanul, amikor a Fiú aláveti magát az Atyának, azaz az Istenember teljesen átadja magát Neki. Egyúttal benne és általa az Ő teste, tehát minden emberi személy. Ez a vég a beteljesedés, a pléróma értelmében, a halál eltöröltetik, akkor Isten lesz minden mindenben. (Mert akkor lehet csak Isten minden mindenben, ha a létből, a „minden”-ből, a második halál által úgymond véglegesen kizártak visszatérnek a létbe, a „minden”-be, ez pedig csak a halál hatályon kívül helyezésével lehetséges.)



[1]     Hésziodosz Theogóniájában a történelmet megelőző, eszményi időszak, melyet az egyre silányodó ezüst-, bronz-, majd vaskor követ. A bronz- és vaskor közé ékelődik a hősök kora. Az indiai gondolkodásban is feltűnik az idő négy részre osztása, de ott a kozmosz ritmusával függ össze.

[2]     Szabó György: Mediterrán mítoszok és mondák. Mitológiai kislexikon, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973, 336. Csodálatosan szép ifjú, ama híres, Tróját védő Priamosz király testvére.

[3]     Érdekes paralelje ennek Endümión és Szelené, a hold-istennő mítosza: 1. Szelené Éósz nővére, 2. Szelenét is Endümión szépsége bájolja el, mint Éószt Tithónoszé, 3. mindkét istennő Zeusztól kér valamit szerelmével kapcsolatosan. Csakhogy ezúttal a kérés tartalma a Tithónoszhoz fűződőének pont a reciproka, Szelené ugyanis örök fiatalságot kért Endümiónnak, amit ugye elfelejtett Éósz Tithónosznak, örök élet helyett pedig örök álmot.

       Az egyik örök életnek lett birtokosa, precízebben, soha véget nem érő öregedésnek, a másik örök fiatalságnak, amit nem élvezhet, mert véget nem érő szendergésben tölti el. E regének is tán az a mondandója, mint az ellentettjének, hogy a nemcsak az arany-, hanem az ezüstkorból is már nagyon rég kizökkent vaskori világban az örök fiatalság, egyszóval a romolhatatlanság nem életképes; romolhatatlanság csak a transzcenden­ciá­val való meghitt viszonyban, az aranykorban, paradicsomi ártatlanságban lehetséges. A romolhatatlan ugyanis a romlandóval érintkezve megszűnik romolhatatlan lenni. A mítosz szerinti egyetlen, naiv védekezés ez ellen az Istentől elfordult, átok és kárhozat alá rekesztett világban való nem részvétel, azaz csipkerózsikás, örök álom.

[4]     Ez a felvetés kicsit Taylor lélek, illetve transzcendencia-teóriájára hajaz, aki a néprajzkutatók közül elsőként vizsgálta a lélek eszméjét, és kidolgozta a vallás keletkezésének és fejlődésének animizmuson alapuló elméletét, márminthogy (persze leegyszerűsítve) minden természetfelettiről való elgondolásunk az ős-ősember álommal, eszméletvesztéssel, halállal kapcsolatos megfigyelésén alapszik.

       Ennek ellenére, én nem vagyok a vallástörténeti vagy mitológiai iskola híve, távol álljon tőlem mindenféle evolúció-elmélet, ha a vallás úgynevezett keletkezéséről van szó, akkor én az ős-kinyilatkoztatáson nyugvó ős-monoteizmus koncepcióját osztom, egyrészt mert az etnográfia bécsi, katolikus iskolájának kiemelkedő tudósa, W. Schmidt immár jó ideje kimutatta a legelmaradottabbnak vélt (legközelebb a legősibb állapothoz) népek hitvilágában is a legfelsőbb égi lényt, igaz, azok általában később deus otiosusszá fokoztattak, másrészt három elgondolás van, amely hellyel-közzel minden vallásban közös, beleértve az ókori népeket és a természeti népeket is: 1. az előbb kiemelt, legfőbb lény, legfőbb szellem, isten képzete, akár személytelenül, 2. hogy ettől a lénytől, hatalomtól, ha tetszik, Numinózumtól és udvartartásától, a tökéletes harmónia, a posse non mori állapotából, valami ok folytán egy tökéletlenbe került az ember és világa, 3. és ezt az „ősbűnt“ orvosolni kell valamiféle áldozati aktussal.

[5]     Szabó György: i. m. 318.

[6]     Éppen ezért a bűnbeesés után a tiltás az életnek fájától nem büntetés, hanem kegyelem, oltalom, mert ha a teljes lényében-valójában megromlott ember kinyújtaná kezét és enne róla, sorvadását, satnyulását, öregedését, pusztulását, tehát szenvedését tenné beláthatatlan hosszúságúvá, a határtalanságig fokozódóvá.

[7]     Thanatosszal, ikertestvérével Nüx (Éjszaka) és Erebosz (Alvilági sötétség) fia. Ő is beleszeretett Endümiónba, ezért azzal a képességgel ajándékozta meg, hogy nyitott szemmel is tudjon aludni.

[8]     Ám lehetséges-e a teljes megsemmisülés, olyan állapot, amelyből már nem lehet újra valamivé vagy valakivé lenni? Ha Isten semmiből teremtette a világot, akkor nincs olyan megsemmisülés, amiből Isten ne tudna előhozni, újra megteremteni. A semmi nem a tényleges és végleges tartalmatlanság, hanem merő potencialitás. De nem is akarna abban hagyni, mert a biblia nem ismeri a teljes megsemmisülés gondolatát, de még az örökre halálban maradásét sem, pontosan azért küldte el egyszülött Fiát, hogy erre ne kerüljön sor, a Második Ádámban mindnyájan megelevenednek. A halálban ígéret van, nem fogva tart, hanem megőriz a megsemmisüléstől, a feltámadásra.

[9]     Órigenész A princípiumokról, II. kötet III. könyv, 5,4–5. Lélekbukás és világteremtés 76–78.Paulus Hungarus, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003

[10]    Magyar Katolikus Lexikon / lexikon.katolikus.hu / halál címszó / 2. szócikkrész

[11]    Sipos Ete Álmos, Mit tanít a Biblia a halottakról? 4. o. 3. bekezdés, Nagyvárad tér, 1995

[12]    Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet, Halál címszó, 557. Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2000

[13]    A bűnbeesés, Ádám bukása a szabad akaraton nyugszik. Némely teológus a rossz választást, vagy a rossz választásának lehetőségét, végül is a szabadságot a feltételezett semmire (ős-káosz / valamiféle abszolútummentes terület) vezeti vissza, félvén attól, hogy Isten valamilyen módon a rossz eredetével kapcsolatba hozható, csakhogy ezzel a felvetésükkel sokkal többet kockáztatnak, Isten abszolút szuverenitását.

[14]    A nemlétbe kerülés még a halálnál is megsemmisítőbb, mert meghalni csak az tud, aki valaha élt, de ha valaki a nemlétbe jut, olyan, mintha meg se született volna (Mt 26,24), valamiféle kiradíroztatás az élők sorából visszamenőlegesen is, mintha az egyszeri és megismételhetetlen személy soha nem is létezett volna, azaz a teljes elfelejtődés, a teljes kitöröltetés, az abszolút visszavonás. De ez a nemlét-állapot üres halmaz, ezt érdemeltük volna Ádámban, de már ekkor, a jó és rossz tudásának fája tövében előmagasodik a Szentháromság Egy Isten szeretete a törvény szigorával szemben, mert Isten a létezők Istene, nem a semmié, nem vonja vissza és nem is felejti el végleg egy teremtményét sem, melyet szeretetből hívott életre.

[15]    Biblia, Kiadja a Magyar Bibliatanács megbízásából a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991

[16]    A Szentírásban az idő leghosszabb szakasza az eon (létkor, világkorszak), eredetileg aión: „az emberek az időt khronosz-szal mérik, az istenek aión-okkal (Platón). A magyar „örök”-kel való visszaadása helytelen, a bibliában nincs olyan kifejezés, amely idői értelemben megfelelne a mi örökkévalóság szavunknak. A kijelentés tárgya nem az örökkévalóság (A. Thompson). A teljes Szentírás alapján öt jól elkülöníthető eont, világkorszakot lehet meghatározni, amelyből kettő a múltban volt (Préd 1,10), a harmadik a jelenlegi gonosz eon (Gal 1,4), kettő pedig a jövőben lesz (Ézs 26,4). Ezekről mondja az Írás: az „eonok eonjai” (Jel 1,6) az eonok bevégződése után, a létkorokon túl (Zsid 9,26; 1Kor 15,28).

[17]    Újszövetség, fordította Károli Gáspár, a fordítást az eredeti szöveggel egybevetette és átdolgozta Ravasz László, Nemzetközi Gedeon Társaság, 1998

[18]    Balázs Károly az első teljes magyar Újszövetségi szómutató szótár Károli Gáspár – 1908-ban revideált – fordításához A Nestle-Aland: Novum Testamentum Graece (a görög nyelvű Újszövetség 26. kiadása) alapján készült Konkordanciával összevetve, Logos Kiadó, Budapest, 1998, 13. (h)a id ész címszó, ahol a hitetlenségben elhunyt halottak elevenen égnek és kínoztatnak örökre. Ezt a szemléletet a korai egyház is átvette.

[19]    Balázs Károly, i. m., apóleia, katakino, katakima címszó

[20]    Keresztyén bibliai lexikon, I.