Báger Gusztáv

Kréta

Porlik a táblán, ahogy fogod és nyomod.

A megoldó képletnél kiesik kezedből,

lehajolsz érte, de szétporlad markodban a kréta.

Mivel írjak, Tanár Úr?

Hát semmivel, válaszol Hannibál.

Nincs az iskolának pénze, fiam.

Mehetsz a helyedre,

megvan az ötös.

Tudod te ezt kréta nélkül is.

A következő felelő kicsavarja a szivacsot.

Nem kell letörölni, hagyja fönn.

Igen, ez a mondat kísér

egész életemen át.

A letörölhetetlen,

ami fenn marad.

Mert másnak már nem jutott.

Nekilódulva

Az utcalámpák tompa

fényében, a padok

árnyékában, ott, ahol a fű

kisarjad tavasszal, ahol a

por, a falevelek, a

kavicsok összesodródnak

egyetlen halommá, ott

bújik meg a figyelem, az

elmélyedés, a reflexió, ott

szövődik a vers, a zene,

az emlék és a sors. Egy

piciny sarokban, egy

vétlen hurokban, felnő

gyorsan: a mindentudó

hologram. Csak üldögélsz

és mélázol a parkban,

mintha nem üldöznének

az ál-szabadság papjai.

Egyszer csak föleszmélsz,

megtérsz, és eltérsz,

ahogy nőnek a hiányok.