Birtalan Ferenc
A szoba
barna kiskosztüm volt rajtad
ami nem illett hozzád
ahogy a zavar sem az arcodon
eldöntötted mondtad mehetünk
kérdezted a szobafoglalásnál
kérik-e az igazolványodat
á csak a neveket kell bediktálni feleltem
kicsit mintha zavarban lennél mondtad
nem értettem
közel hajoltam
megismételted
s hozzátetted szinte mentegetőzve
valaha a ti családotok adta budának
az előkelő dámákat
megpusziltam az arcodat
– elég ha rád néz az ember
odaértünk
a környék nem emlékeztetett arra
ahol nemrég nyaraltam
lepusztult műhelyek
emberek járkáltak ki-be
kétes alakok – jutott eszembe róluk
nem akartam hogy velem gyere az irodába
kértelek várj
míg elintézem a bejelentkezést
rossz ajtót választottam
végeláthatatlan csarnokokban mentem
éreztem egyre távolabb a cél
inkább visszafordulok és megmondom
minden szobát lefoglaltak
de ha hazugságokkal akarom megoldani
ezt a kínos helyzetet
elveszítek minden esélyt
pedig számomra szinte érthetetlen módon
te is nagyon akartad az ölelkezést
mentem tovább
de elfelejtettem a nevedet
gondoltam
olyan mindegy mit mondok
s legalább nem lesz kínos ha kitudódik
akkor már nagyon ideges voltam
hogy hagyhattalak ott egyedül
amikor eldöntöttem és megfordultam
már nem emlékeztem az arcodra
eltűntél az olajmocskos műhelyekkel
csak a rettenetes hiány maradt
az el nem érés
névtelenbe hűlőn a vágyakozás
Egy szó
elveszti szüzességét a fájl
vöröslik lángol az első
az ezredik fájdalom
pedig csak pár karakter
az ablak felső pereménél még látszik
a nincs előtti felhő
válladról lehúzom a pántot
lüktető melled bimbói
őzbarna udvarukból figyelnek
selymesedik a nyál
szám testedet kutatja
megáll nyakadnál
ruhák halomban
a lábad a vállam
kagylód remegve
nyitja villantja titkát
eléri csókom
virágra lobban
simogatás vágy a testünk
meghalni inkább
minthogy ne szeressünk
pár szó
néhány karakter a fájlban
kiúszik a felhő az ablakkeretből
vers lettél
másként mentve nálam
Most arra
most arra gondolok
itt ez a céda nyár: éget
riadókkal riogatnak
milyen jó lenne szeretni téged
s ha csökken a páratartalom
lehetnél holnapra nyíló ablak
most arra gondolok
ha szűnik mellemben a fájás
kivetítem házak fölé az arcodat
nézem föllobogtatják a nyárfák
felém intesz
hát milyen hülyeség
játszanom az árvát
most arra gondolok
szűrődne a ragyogás a
magasról
hallod – kérdezném –
fényből lenne a hang nem
szavakból
aludni készülnek a méhek
tudod most arra gondolok
milyen jó lenne szeretni téged
és az egész milyen illetlen dolog