Boga Bálint

Pertuban az Idővel

Kapcsolatom az Idővel, ahogy öregszem, egyre személyesebbé, egyre intimebbé válik. Ez a bensőségesebb viszony több elemből fakad. Először is, régóta ismerjük egymást. Mellettem szalad, és közben rajtam hagyja a keze nyomát, engedi gyűjteni az élményeket, és közben sorba rendezi, távlatba helyezi azokat. Most meg lassítja az életütememet. Jelzi, hogy lassan elhagy, de ő továbbszalad. Biztat azért, hogy ne hagyjam el magam. Szóval afféle élettársi viszonyban élünk, ismerjük egymást, jó tudni az együtt átélt eseményekről, de olykor unjuk vagy ki nem álljuk egymást.

Amíg az ember fiatal, hátralevő életidejét végtelennek érzi, ezáltal nem is jelenik meg tudatában az idő, számára valami laza, őt körülvevő természetes közegként szolgál, olyan, mint a levegő, amiről nem is kell tudnunk, rendelkezésünkre áll, minden légvétellel beszívjuk. Olyan, mint a puha ágynemű, a puha párna és paplan, amelyek közé belehelyezkedem, és élvezem puhaságuk és bennük létemet. A cselekvés meg magától zajlik, észrevétlenül valósul meg, a szándék finoman, selymesen fut át a tettbe.

Ahogy telik az idő, megjelenik az életidő közepe, majd az időskor, és az idő egyre sűrűbb, egyre érdesebb lesz, és így tudomást kell venni róla. Lassabb a mozgásunk, mintha töményebb levegőben járnánk, több idő kell az előremozduláshoz. Lassabban szállok le a villamosról, több idő kell hozzá, a figyelem beállítása, az izmok feszítése, az ízületek hajlítása, a mozdulatok tervezése, bemérése időt igényel. Az eredmény lassított felvétel, majd baktatás, sőt az első lépéseknél vánszorgás. Úgy tűnik, nemcsak mi, az Idő is vánszorog, én és az Idő kéz a kézben vánszorgunk. És fantasztikus, hogy ez a végrehajtásnál hosszabb idő később nagyon rövidnek marad meg az emlékezetben. Az idő talán játszik velünk, mint egy zsonglőr, talán segíteni akar, hogy könnyebben elviseljük a berozsdásodást, a percben hosszút lerövidíti később a tudatban, sőt ki is törölheti, az egész időfolyamnak rohanó képzetét nyújtva.

Eleinte tehát nem közvetlenül jelentkezik az Idő, otthagyja keze nyomát az izmokban, ízületekben, mozdulatainkban, a légvételünkben. Ezekkel figyelmeztet: „Itt vagyok, melletted voltam eddig is, de múlásom terhét, melyet eddig is rád raktam, csak most kezded érezni. De adtam egy nagy ajándékot mindehhez: azt a sok eseményt, élményt, amelyeket megélhettél; a jókat, amiket élveztél, a rosszakat, amiket túléltél. Ülhettél vonatomban, amely változatos tájakon vonult át, hol elsüvített, hol csak kocogott, hol mediterrán tájon tört előre, hol meredély szélén kanyargott, hol alagútban zakatolt. És ezekhez most adom hozzá a fő ajándékot: az ezekre emlékezés tárházát és az ebből táplálkozó tapasztalat gazdagságát.” Íme, ekkor kerül az ember intim viszonyba az Idővel. Minden egyes napi momentumban, testben, lélekben, gondolatban megjelenik tehát az Idő. Az Idő a barát, az ajándékozó, a tudat, hogy nélküle szegény lennél. Az Idő a terhet adó, a koptató, a senyvesztő, a morzsoló, az elfutó. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, de mindkettővel figyelmeztet, hogy az életidő véges, és időskorodban közeledsz a végéhez, talán már az epilógus idejéhez jutottál. A szellemi gazdagodás nem lehet végtelen, a testi hanyatlás is egy pont felé közelít. Az idő abban is barátod akar lenni, hogy ezek tudatosításával jobban elfogadd az élet befejezésének esetleg nem távoli tényét.

Azonban olykor, a napok menetében vitába is elegyedem – mint egy élettárssal szokásos – az Idővel. Sokszor azt hiszem, hogy még van időm elindulni egy eseményre, és közben elfogy, szinte elszivárog a koromhoz méltó sebesség mellett szükséges idő. Lehet, hogy otthon akar tartani, de nekem mennem kell, és ekkor megindulok, mint egy rakéta, eresztékeim csikorognak, de a fiatalokat is lehagyom, és gyorsan célomhoz érek. Rázza a fejét, de én nem engedhetem magam az Idő által korlátozni.

Máskor dilemma elé állít arra hivatkozva, hogy sok mindent, élményt, olvasmányt, gondolatfutamot átéltem már az életben, tehát nyugodtan pihenjek, aludjak hosszabban, tartsam magam távol a terhelést jelentő eseménytől, akár az otthoni tevékenységtől, élvezzem a dolce far nientét. Sokszor hagyom magam, elszunnyadok, máskor meg hagyom elmémet csak üresen csatangolni, mint a pányvára vetett lovat, de utána lelkiismeret-furdalásom van, dilemma állapotába kerülök: megengedhetem-e magamnak, amikor már behatárolt a hátralevő életidőm, hogy ne használjak ki minden órát megtudni, megismerni valamit még abból az irdatlan ismerettömegből, amit még nem ismerek, amit még nem olvastam, amit még nem láttam. Kiver a veríték: elszalasztom a bepótolhatatlant, meghalok úgy, hogy rengeteg dolgot nem ismertem meg, amit pedig még elérhettem volna, ha nem is lehet mindent magamévá tenni.

De az Idő megállít: „Mi értelme van az élet utolsó szakaszában még tudást gyűjteni; amit eddig tudtál és volt rá lehetőséged, átadtad utódaidnak, tanítványaidnak; amit még begyűjtesz, már csak a tied marad. Még nagyobb tudáskoncentrátum leszel – mindent még egy részterületen sem lehet tudni –, most élvezkedsz az újabb ismerettel, de nemsokára mindet elviszed a sírba, semmivé válik mindaz, amit felhalmoztál. A majd nélküli mostnak adod az élményt.” Majdnem elfogadom az Idő érvelését, egyik filozófus – talán Jaspers – is azt mondta, hogy mire a legtöbb tudást összegyűjtötted, értelmetlenné, hasztalanná válik. De megerősödik vitakedvem, a gondolati életerő követeli a magáét. Egy másik gondolkodó ad ehhez segítő muníciót, aki azt mondta: az élet végéig a fennmaradáshoz kell mindig valami, amin csodálkozz, és mindig lesz, amin csodálkozhatsz. És – én teszem hozzá – ehhez kell mindig valami újat megismerni, újabb könyvet elolvasni, valami új dolgot megnézni, valami újhoz nyúlni.

Párbeszédem az Idővel állandó, újabb dilemmákat állít fel, ad és elvesz, mutatja szép és rút arcát, a múltat is alakítja, szépít és torzít, a jövőre tekintésnél kecsegtet és szorongást hoz. Olykor ott áll előttem mint Behemót, mint Gólem, még utat enged, de jelzi a zárórát.

Máskor meg – kora nyári vasárnap délutánon – ott ülök az ablak mellett a napfényes szobában, nincs szellő sem, meg sem rezdülnek a levelek a fán, elömlik a fény, minden csendes, sehol egy lény, sehol egy mozdulat, mintha eltávozott volna az Idő, mintha nem múlna, mintha nem lenne előttje, sem utánja, most lehetne kilépni a végtelenbe, az időtlen univerzumba. Most abszolút harmóniában vagyok az Idővel. Úgy szeret a legjobban, ha nem mutatja, hogy létezik.