Batári Gábor

 

Az Ilionon

 

Egy előhang újra csak

 

A folyton-folyvást fiamozó narrátor újra felbukkan és tovább mesél és fiamozik, pedig nem vagyok a fia, sőt se rokona, se ismerőse, persze, hogy nem, hisz én vagyok az, ki folyton-folyvást mesél és fiamozik… ugye jó kis élc vót ez, fiam, nos itt, e prológban ígéretet kapunk, hogy megtudjuk, mi történt azóta az elbeszélőileg igencsak hanyagolt Upanisade márkival, hát mérget vehetsz rá, fiam, e helyt nem tudod meg.

 

Fiam, vajh mily hosszú pórázra, no mög prózára, mi több, lére eresztém Vogüssen báró elbeszélőkéjét a nyájas olvasó betűszúrós-birizgás tekéntetei előtt, mert hát sok-sok oldal olta átengedtem néki a történtek és történendők narrálását es, jómagamat mög sápadt hallgatásra kényszerítém, de mast véget vetök önkint vállalt szilenciomomnak (legalábbes egy üdőre), bizony közös írdek az, fiam. Mert arrúl már igen sokat tudunk, hogy mit ír ez az Upanisade elnémulásomtúl fogva, de amarrúl, hogy véle mik estek meg azolta – azonkévül, hogy plajbászát hatalmas kezivel görcsösen szorongatja s íra álomkórban s – korban na, nem a karbonkorban karbunkulusok és terebintusok között – merre halad hajóján Yesabel admirális asszonyság és legénysége, mely vízi s égi járómű áristomában, mint ismeretes, rostokol Vogüssen báró, ama Upanisade márki, s alkot; arrúl semmit. Nos, e gyönyörűséges, karcsú hajó az Ilion környékire érkezett, ugyanis itt vélte felfedezhetni Yesabel Du Anaconde férjit, a gaz Floragát a végső ütközet bolygóján; Attaloth városhegy töviben, vagyis hát körülte, az Arrchakasz fáktúl, forrásoktúl, tavaktúl üde Ulster-zöld mezőségén lomhán elterülő Birodalmi űrhajótáborban, hogy édesapja hollétit kimankózza (nagyokat sújtson támbotjával a galád herceg testire), kikardlapozza az elvetemült Camille de Floraga-­Diab­lo herceg és alkirályból. No meg hát ide is hítta randevúra az aranyfürtös szakállú, csillogó ezüstvértezetű, daliás Gilbert de Boa lovag (nédd’a, hallga csak, fiam, hogy modernedik a nyelvem, kezdek kilábalni a tájnyelvi ódonatosságból), kinek planetáris kardcsapása nyomán zavartalanul beűrvitorlázhatott az Ilion bolygó légkörébe, egyenest leszállhatott Attaloth központi űrbázisán, mely a városhegy legfelső szintjére építtetett, a királyi palota közvetlen szomszédságába. Mert ugye a daimóniai vesztegzár, az Ilion körüli űrhajógyűrű kilehelte lelkét, megszűnt a lovagi pallos, ugye, az excallibur jótékony munkálkodása következtében. Nincs hát daimóniai birodalmi űrmester, se űrnagy, ki packázhatna, kekeckedhetne Yesabel admirális, a többek közt féllábú szépség és félkarú bálvány hajójával, az Argóval, szabadon űrkiköthet, mert Therszebász király régóta számít megnyugtató, egyben izgató, hármas asztrálfokozatú érzékeket is háborító, békés jövetelére.

Az Ilion földrajzi, biológiai
és társadalomtudományi leírása

 

A thaorokról

 

Attaloth leírása, aztán meg arról, hogy kik építették, a thaor asszonyok fakanál-mellettiségéről, a férfiak haspókságáról, de mégis radiátorhasáról, a thaorok rang szerinti öltözködéséről; egyenruhájáról, fegyverzetükről, az istenek könnyéről, azaz hogy sebezhetők-é, meddig élnek, na meg post mortem lehetőségeikről

 

 

Attaloth

 

De milyen is az a csodálatos erőd-város, főváros (bár ez a bolygó egyetlen városa, talán ezért a fő) meg megapolisz Attaloth, ugyanis annak – ha jól emlékszem, fiam – területét, lélekszámát, fizimiskáját még nem részletezém. No lássuk csak; Attaloth erősített város egy 90 000 mérföld alaprajzú, 500 000 mérföld magasságú gyémántpiramis. Hiszen csillógó, mégis áttetsző gúlaformázatú energiaburok veszi környül, melynek csúcsa – persze ez belülről nézvést, valamiféle kifényesedett féregjáratként, amolyan egyre keskenyedő szupermezőként mutatkozik – még az elsődkor előtt a láthatatlanba billent Olümposz bolygóba torkollik. Megközelítőleg 500 millió harmadik típusú asztráltest, pontosabban thaor sürög-forog, tesz-vesz benne. Az öregecske, fiatalocska-fecske feleségek és a pirospozsgájú óriás szüzek az automata fakanál mellett tüsténkednek. A szőke, háromméteres, szép termetű, férfinép pedig (ez ritkán mondható el asszonyaikról, viszont… – de az ördögbe is, amelyik fehér holló istenadta szép, az nagyon szép tud lenni – jól főznek, jól bánnak a kibernetikus háztartási lábasjószággal, biorobotokkal) a falaknál s az őrtornyokban nagy sebbel-lobbal városvéd. Annyira auto- és fagokraták – no persze ez nem látszék rajtok, mert hasok a téglához meg valami radiátorhoz is hasonlatos (tudja a fene, hogy mi az, fiam), már a laposságot és az izomnyalábokat nézvést –, hogy csak a legritkább esetben engedik ki asszonyaikat a konyhából.

Attaloth, egy gótikus varázshegy, ornamentikája időnkint mintha gyertya­viasz-olvadás látszatát keltené, ám ez inkább csak érzékcsalódás, az építők csínytevése. 1000 mérföldenkénti szintjei különálló városrészeket képeznek, minden egyes közintézménye olyan, mintha hátával egy tízszeres nagyságú, úgymond Para-Himalájának ragasztott, felfoghatatlan hatalmasságú katedrális volna, az egybe­épített lakótömbök pedig légkörbe törő, csúcsíves, megszámlálhatatlan tornyú dómok. A várost 500 láb magas fal veszi körül, természetesen mind a tíz szintet is. A tízezredik mérföld fölött már csak az antigravitációs hypertér terjeng épületek és lakosság nélkül, az olümposziak felé csúcsosodva, de abba huppanni eddig még senki sem merészkedett, pedig a vákuumenergia relatíve felfelé, Theó-ria felé, a Láthatatlan dimenzió felé szívná, szivattyúzná és szippantaná az energia-párnán kényeztetődő, nagyra törő utast. A falakon őrtornyok, őrrezidenciák végtelen sokasága, nos, ott tanyáz a férfinép. Az egész Ilion, ezt a lenyűgöző fővároshegyet kivéve és persze körbevéve – na meg a Limbaia-tengert, melynek fenekét átfúrva tört be Ilionba a II. Daimóniai Űrflotta, és a nagy vízen túl a Xhandukok hegyláncot – örökké viruló mezőségből áll, elvétve benne egy-egy évszázados, roppant széles törzsű fával, friss vizű forrással, tavacskával, folyóval. Ez az összefüggő, túlnyomórészt sík, nagyon füves terület Arrchakasz mezeje. E miatt a pázsitfűféléktől dús alföld miatt nevezik Íliont gyöp-bolygónak vagy zöld bolygónak.

 

 

A thaorokról bővebben

 

Azt tudni kell, fiam, hogy a shagay népség egyedei – a zöld bolygónak a III. asztrálfokozatúak családjába sorolt lakói – egy fajzat, a thaorok, ugye a szőke, háromméteres humanoidok létesítettek egyedül (asztrál)anyagi kultúrát, azaz civilizációt, bizony ők álmodták meg és alapították az Ilion egyetlen, elébb csodálatosan leírtam városát, Attalothot, a beláthatatlan magasságút. Itt még ki kell térnem, fiam, a thaorok egyéb viselt dolgaira, például a ruházatukra. Nos, fiam, az egyszerű. A fiatal férfiak óegyiptomias miniszoknyát hordanak (hogy honnan veszem ezt a szót, hogy miniszoknya?), egyúttal izomzatos felsőtestük mezítelenül dülleszkedik. A korosodóak, a papi testület tagjai, a mágusok, a nők pedig földig érő tógát, bizony annak redőződése mutatja társadalmi tisztjüket, rangjukat. Egyébiránt a thaorok mind nemesek, és nemcsak származásilag. Máskülönben a thaor reguláris hadsereg uniformisa megegyezik a fiatalabb thaor hímek öltözékével – a fajtájukbéli nők a militaritásbúl kizárva, ők ugye az intelligens fakanál mellett –, fegyverzetük többé-kevésbé rövid, pengeéles, egyenes kard, hosszú-hosszú lándzsa. Pajzsot, automata, illetve lézerlőfegyvert nem igényelnek, ugyanis sérthetetlenek, egészen addig, amíg az életüket és vérüket, precízebben a sebezhetetlenségüket védelmező, valamiféle egy az elrejtezett Olümposzról származó, különös, személyre szóló ékkő, egy titkos jelekkel ellátott hajpánttal magas homlokukhoz van erősítve. Valójában azonban az a hathatós delej tapasztja fejükhöz, amit születésükkor jelenleg maga Abrakadabarsz főmágus, tehát a mindenkori királyi legfőbb főbűbájos adományoz nékik a valahogy legbelső, egyszeri és megismételhetetlen lényük-lényegük vizuális képe mintájára csiszolódott, ama fennebb említett, olümpusi csudakővel egyetemleg. Ez az istenek könnyének vagy thaor-szemnek is nevezett drágakő-meteorit pedig naponta hullik, hullik, mint gyémánteső a véghetetlen magasságú városra a hypertéren körösztül, s az már csak a bűvészinasok dolga, hogy különböző parabola-védernyőkkel felfogják, egyúttal egybegyűjtsék. Helyes ki- és elosztásuk a középvajákosság felelőssége, ha eltévesztik, s egy thaor nem a neki szánt homlokkőhöz, avagy thaor-szemhez jut hozzá, megrövidítik az életét pár száz évvel, mert ez esetben egy jól irányzott kardcsapással leválasztható homlokáról az oltalmazó násfa, és nem lesz többé már sebezhetetlen, új homlokszemet pedig nem kaphat. Ugyanis ez az olümposzi életboglár tartja bennük a lelket, semmilyen külső, asztráltestet érő behatásra (kard, atom, lézer automata lőfegyver) nem engedi távozni AH-jukat, szellemüket, hát ettől sérthetetlenek. Amúgy ennek a dragakővé jegecesedett transzcendens könnycseppnek a színe és fényessége, mint a csillagok esetén is, határozza meg katonai rangjukat, így az születésüktől fogva eleve eldöntött. Mindazonáltal a thaorok természetes élettartama 125 nanoaion, fél galaktikus nap, azaz 125 000 földi év, növekedésük, fejlődésük, tehát gyermek- és ifjúkoruk 62 500 évig tart, aztán biológiai órájuk felgyorsul, de csak a természeti lokabéli hetvenéves kornak megfelelő állapotig öregedhetnek, nos, egy 63 000 éves huszonötnek, egy 88 000 éves ötvennek, egy 108 000 éves pedig csak egy jó karban lévő hetvenesnek néz ki, de nyugi, a 120 000 éves is. Nem lesznek soha betegek, de az istenek könnye nélkül a csatatér számukra veszélyes hely, ha gyilok nemes szervüket éri, belépusztulnak. Viszont homlokkövestül csak a nagy, daimonita élő halálgyár tud ártani nékiek, ama bizonyos Kozmikus Velőszippantó Hangyász, ha kivégzésrűl van szó, ez az élő kínpaddá idomított, halálgyáros fenevad sajna minden alacsonyabb, mi több, magasrendű asztráltestet és minden hozzá tartozó tudatszintet, illetve formát képes bedarálni és transzformálni. Ha már itt tartunk a halálnál, beszélnünk kell arról, mi következik a thaorokra cirka 125 000 évnyi élet után, hogy is fest másvilági túlviláguk a Nagy Ítéletig, ahol aztán végleg eldől minden létező további sorsa. Az önmagukat a maga teljességében tételezők új testbárkát kapnak, hogy áthajózhassanak az Igaz Igaziba, Való-viába, a Metafizikai loka, a Megnyilvánulatlanság salus szekciójába. Az önfélreismerők léket kapott élethajója meg elsüllyed a genezisutániság-előttiség őslevesében, vagyis megbuknak a végső vizsgán és VILÁG(ÉV)ismétlésre ítéltetvén kezdhetnek sajna mindent elölről. Bizony, fiam, az átlagos thaor túlvilági másvilága úgy fest, nemes AH-ja lévén, hogy a tündék vidékére kerül, Tündérországba, a Fehér-szigetre (Leukéra), a Boldogok szigetére, az elíziumi mezőkre, Thuléba, hogy ott boldoguljon az előbb említett, sorsdöntő Nagy Ítéletig. Hajdan az egész Broan galaxis Tündérország volt, úgymond tündék vidéke. A tündéralkatúak speciesébe tartozó tündék, kik közönségesen tündéreknek is neveztetnek, a Közteslét egyik legnépesebb ős-alapalfaja – kik I-es asztrálfokozatú tündérfajúak ugyan, mégis a nemkülönben tündéralkatú nimfáktól, amazonoktól, valkűröktől eltérően nemcsak nőstény, hanem hím egyedekből is állanak – szétrajzottak a Második Univerzum egész területén a daimóniai hódítás miatt, majd hozzávetőleg kétharmaduk a Broan galaxis egy kitüntetett helyére csoportosult, és megalapították Doxopoliszt. Most ennek a hatalmas, kvazár nagyságú fényvárosnak egyik dicső szintje az eleven és aioni halhatatlan tündék lakhelye, a Boldogok szigete, Thule, az Elüszion, ahol a nemes thaorok javának és többségének halál utáni állapotban, numen burkolta AH‑ban (post mortem az AH-RUACH-PNEUMA látja el az asztráltesti funkciókat), mégis az élő (asztrál)hús-vér tündékkel egységben módjában áll megboldogulni az Ítéletig. A thaorok hitványabbja, szerencsére a kevese-ritkája (nem a pacal java, fiam) viszont, öntudatlan, nemlétszerű állapatban szunnyadoz a Dies Irae-ig. A pechese pedig, a daimoniták által elfogatván kivégeztetik, asztrálteste és AH-szelleme táplálta perszonális alanyisága-önmagasága-tudata-centruma, azaz egész túlvilági énje a velőszippantó hangyász, az élő kínpad, a halálgyáros fenevad által szétrágatik, s mind asztráltesti, mind numeni részei, tehát egész asztrális, közteslétbeli, temészetfeletti egója belekeveredik a nagy kozmikus cirkulációba. Egyes életelemei a dágonita újszülöttek építőkövei lesznek, míg mások meg a fizikai loka élőlényeinek génjeiként, lélekgyökeiként leledzenek, afféle másvilági humuszként. Az ő Reménységükről majd később. Ám Thaor népének maradékát, Attaloth védőinek hősi maradványát és a segítőket, a végtelen magasságú város eleste után (ha ugyan eleshet, mert nem Babilon az, fiam), azokat, akik el nem estek, a pajzs felső, tölcséres csücskin átall az olümposziak magok közé szippantják élvén. (Asztrál)testben. Így szól az ősi jóslat, fiam.

 

 

A shegagokról

 

A shegagok küllemének leírása, kultúrájuk avagy kulturálatlanságuk, a gokakug, étkeztetésük és harcosságuk, Seherezád esete, a xunghuk jellemzése, a táplálékláncban való elhelyezkedésük hajdan és ma, a shegagok és ­xunghuk társadalma, élethosszúságuk, túlvilági másviláguk

 

A shegagok – a shagay fajzat második számú alfaja – teljesen szőrtelenek, még a fejük tetején és a szemöldökcsontnál is, vörös bőrűek, és ugyancsak háromméteres óriások, mint a szőke thaorok. Nékik is, fiam, vagynak nőnemű példányaik, de azok alig különböznek a hímtől, no annyiban igen – az elsődleges nemi jellegen kévül persze –, hogy úgy fél méterrel alacsonyabbak, lágyabbak a vonásaik, emlőik nagyobbak, a mesék tejmirigyeitől duzzadók, felhámjuk rőtsége rószaszínbe hajló, szélesebb a medencéjük, és a homlokuktól a fartövükig, a girincük mentiben, keskeny sávban, dús, veres sörény fut végig. Meg kell hogy mondjam, fiam, úgy e világi, férfiúi szemmel nézvést igen randák, de a harcokban ők is részt vesznek regulárisan. Ezek a shegagok a föld, helyesebben Arrchakasz mezeje alatt rendezkedtek be. Minden erejüket a test-test elleni küzdelemre, közelharcbéli, kézitusa közbeni technikájuk fejlesztésére, új fogások megismerésére, harci szellemük életben tartására összpontosították. Hát ilyen értelemben szellemi emberek ők. Nem volt idejük az infrastruktúrával, az amolyan civilizációs fölöslegességekkel, mint írás, olvasás, házak, városok, lézer- és fénypengék (ám hatalmas gokakugnak nevezett, egyenes kardjuk még a sziklákat is kettéhasítja), robotok, dalacharok (fiam, annyi mint emberforma vagy négylábas kibernetikus jószág) bíbelődniük. Állandó háborúskodásra vannak kényszerülve az étkeztetés miatt, ugyanis asztrál- és éterhúsevők, ezért is igázták le az ekronitákat a shagay faji szövetségbe lépvén, legalábbis a shegagok és a xunghuk a sok büntetésből lemetszett, az ekroni városállamokban felhalmozott végtag miatt (a thaorok, xhinték egész más okból, de hidd meg, fiam, közös nevezőre jutottak). Számukra a Szent Riy – mint már tudod, fiam, az ekroniak szakrális büntető törvénykönyve – aranybánya vala. Nem nékik kellett ádáz csatározások közben az ellen testfüggelékeit lecsapni – a shegag kíméletlen harcos, de roppant kegyes is, nem veszi el a véle viadalozó életét, hanem csak levágott extremitásait falja fel –, ugyanis a még forróbb évszak bekövetkeztével nagy a kísértés a romlott erkölcsű, feslett ekronita nőszemélyek részéről a combmutogatásra, kurválkodásra. Ez ekroni vénasszony-szem-érem-sértésekre, paráznaságokra, fertelmességekre lesújtandó meglódul az ekroni végtagmetélő gépezet, a végtaghalálgyár, a vaskalapos ekroni balítélkezők lábcsonkítást eredményező bíráskodása következtében. Az így nyert lábszártermést a shegagok takaríthatták be. Persze mikor már a shegagok úgymond jóllaktak belakmározván, a humanista Therszebasz király, a shagay szövetség feje felfüggesztette a barbár ekroni végtagnyűvő törvénykezést. Bizony, fiam, e kegyes lépés már minden (második univerzális) pillanatban várható volt, ugyanis a thaorok és xhinték a fennebb említett testi épséget végzetesen-vágzatosan sértő corpus iuris hatályon kívül helyezése miatt, nem holmi létfenntartási ösztöntől vezéreltetve – mint a shegagok és xunghuk – rohanták le az ekroniták városait. De ez már a múlté, a Daimóniai Birodalom felszabadította az ekronitákat az „édes” shagay iga alól, mivel pedig a Szent Riy mindenekfeletti érvényét rögvest visszaállították, az újonnan levágott lábak és karok – mert azért a kézzel elkövetett bűnök büntetését is élvezhetik – gondosan tartósítva és kipreparálva újra Zodach templomait ékesítik.

Micsoda öröm lehetett a derék shegagoknak később – Attaloth ostroma idején, amikor az űrhajógyűrűről egymagában, óvatlanul, piramis-pajzs alatti rés keresése céljából bolygófelszínre lopódzkodott Seherezád Bombochi’Z T’Ga-hang shegag nagyfőnök által leszelt, jobb karját fogyasztották – felfedezni – mert talán az ekroniták városaiból való kiűzetésük óta nem is ettek –, hogy az éterhús oly tápláló, energiagazdag, hogy egy egész regimentnek elegendő egy mikroaionig. Így aztán több ezer földi évig tele lehet a shegagbendő. Szegény Seherezád, még fél karral is három hatalmas, hirtelen a talajból kinőtt shegagot – még azt is, ki karját vette – és két xunghut hátrálásra kényszerített, így egérutat nyerve személyi reppentyűjébe pattant, felszállt, ám fele úton sem volt, máris feltartóztatta egy dágonita rend­védelmi légi (tehát még űr alatti) repülőraj, és szép csendesen letartóztatták. Nos, azért, hogy szigorúan bizalmasan megkaphassa az eredetit (persze csak kesztyűben) tökéletesen imitáló robotkart, hogy – legfelsőbb parancsra – a milóiak előtt leplezni tudja végzetes sérülését.

Fiam, most pedig folytatom tovább, ha már elkezdtem az Ilion hevenyészett kulturális antropológiai summázatát, a shagay faj alfajainak taglalását. A xunghuk a shegagok segédnépe – mivel legközelebbi rokonaik –, természetesen ők is shagayok, szintén Arrhakasz mezősége alatt lakoznak. Az ősidőkben háziállatként tartották őket, s fogyasztották asztrálhúsokat, ám ez gyakran fordítva történt, a vacsorálás, a nagy evészet alanya és tárgya felcserélődött a két rokoni népség, a shegag és a xunghu viszonylatában, mert bizony a xunghuk négy méter magasak, állkap­csaik­ban hatalmas, tűhegyes fogak ülnek, gigantikus farokkal rendelkeznek gerincük meghosszabbításaként, s nem elhanyagolható szempont, hogy csillapíthatatlan a vadászösztönük. Amúgy erősen humán testüket, hajzat nélküli koponyájukat zöldesbarna pikkely borítja, felső végtagjaik roppant izomzatosak, bár törzsükhöz képest kissé rövidek, kezükön pedig három erős ujj díszeleg. Ezért manapság ők alkotják a shegag sereg praktikus intellektusú köz-, illetve törzsállományát. Természetesen a xunghuknak is vannak nőstény egyedeik, szakasztott másaik a hímeknek, kivéve a csúnyájukat, ami ugye falloszhiány, no mög hogy picurkát alacsonyabbak. Naná, hogy e némberek is hadastyánok, a szövetségiek tauglich bésorozott katonái. Még nem beszéltem, fiam, a shegagok és a xunghuk ruházatáról, egyenruházatáról, mert ők, mindkét alfajzat hímje, nősténye, egyarántosan, mint tudjuk, reguláris, mármint katonailag. Nos, civil viseletük és uniformisuk embernek, némbernek egy és ugyanaz: egy csakis és csakis az ágyékukat takaró ágyékkötő, bocsánat, fiam, helyesbítek, a xunghunak alul (fölül) semmi. Fegyverzetük: a shegagoknak a korábban már említett hatalmas kard, a majdnem mindent szétvágó gokakug, a xunghuknak bizony a nagy fog, nagy köröm és nagy farok. Társadalmi felépítésük egyszerű és közös. Az élen áll a főnök, minden shegag és xunghu főnöke, nevezetesen Bombochigang. Utána következik a rangsorban a nyolc aranyhordára osztott két alfajzat nyolc főnöke, akik félfőnöknek neveztetnek, aztán kész. Kész… itt bevégződik a cikornyás szocie­tális felépítmény. A shegagok és xunghuk éppúgy sérthetetlenek, mint a thaorok, és élettartamuk is annyi, 125 000 földi év, növekedési-vénülési ütemük is dettó. Egy módon lehet őket lemészárolni, ha az illető ellenfél egyben lehántja bőrüket, a she­gag vörös hámját, a xunghu pikkelyét. Ám ha már egy csinos csíknyit lenyúz belőle, akkor bizton sebezhető a shegag és a xunghu is. A shegagok és a xunguk köztesléti haláluk után, mert nem igazán magasan kvalifikált erkölcsiségű alfajok ők, heggyé, sziklaszirtté lesznek, énjük az élet előtti szunnyadó, pislákoló tudatosság szürkületi zónájába huppan vissza az Utolsó Napig (Nanoaionig), s ebből a prae-kómából csak egy Merlin-kaliberű varázsló verheti fel őket, az is csak rövid időre. A kisszámú jóravalóbbak, elnyervén a növényi tudat szintjét, fák lesznek, az egészen kivételesek animális animát (vagy animust) kapnak, és az Ilion valamelyik derék állati elméjeként inkarnálódnak, mint valamiféle tébolyodott Nabukodonozor. Meg kell mondjam, fiam, hogy az Ilion bolygó flórája, faunája, egész ökoszisztémája, élővilága, de mit fontoskodok én itten, fiam, no tehát növényei, állatai kísértetiesen az ősi Trójáéval, sőt a Kréta-Mükéné korszakbéli Hellaszéval mutatnak analógiát. Hozzá kell mindehhez tennem, fiam, hogy a shegagok és xunghuk asztrálteste maga is egy másvilág, ugyanis az elenyésző mennyiségű nemtelen, alávaló s álnok thaor (mert, mint tudott, a nagyja nagyon nemes lelkű) halála után shegag-, ha még alantasabb, xungutestben kénytelen eltölteni újabb 125 000 évet, s utána elválik, hogy hegyként létezik, faként vegetál vagy jószágként élő-lelkesedik Ítéletnapig. Amúgy is egyesek szerint a shegagok és a xunghuk egy része olyan engedetlen thaorok származéka, akik sárkányokkal és egyéb differenciálatlan őslényekkel fajtalankodtak, azt is rebesgetik, hogy e szexuális lázadó thaorok maguk is manipulálódtak genetikailag, nos, ők képezik a shegagok és xunghuk másik részét, így apák a fiaik, anyák a leányaik képére teremtettek, így lettek egy nép és egy birodalom fajgyalázó bűnök következményeként.