Baranyi Ferenc

Emlékidéző zenék

Csavargattam a gombot a rádiómon, idegmosó zenékre vadászva.

Aztán, ami bejött, nemcsak megnyugtatott, de kedves emlékeket is felidézett bennem. Például Geminiani B-dúr concerto grossója. Jaap Schröder gyönyörűen hegedült, elzsibbadt tőle a lelkem.

Francesco Geminiani Luccában született, akárcsak Puccini. De Geminiani jóval előbb. Egyesek szerint 1674-ben, mások szerint 1687-ben. Hegedűművész volt, de komponált is, sőt, az első hegedűiskolai kiadvány – mondhatnám úgy is: tankönyv – az ő nevéhez fűződik.

Számos olasz barátom közül a legjobbak közé tartozik egy Carlo Geminiani nevű grafikus. Vicenzában él, sokat dolgozik, olykor pihenésképpen hegedülget. No, ez nem nagyon megy neki, pedig már legalább negyven esztendeje kísérletezik vele. De hát mit csináljunk, a hegedűjáték nyugtatja meg, az mossa ki az idegeit. Egyszer, amikor nála szálltam meg, délutáni álmomból riasztott fel azzal, hogy nyíretni kezdte a szárazfát. Kirontottam a vendégszobából és rátámadtam:

– Carlo, az ég szerelmére, miért nyúzod azt a szerencsétlen hangszert? Amilyen nagy művész vagy a grafikában, olyan dilettáns vagy a hegedűjátékban, muszáj hát ezt erőltetni?

– Hja, a Geminiani név kötelez – mondta önérzetesen, és tovább rángatta a vonót.

Szerencsére ezt nem mindenki veszi komolyan. A hatvanas énekben a Helvéciai Állami Gazdaság igazgatóját Petőfi Sándornak hívták, mégsem rigmusba szedve tartotta meg a zárszámadó közgyűlést. Kamaszkoromban Monoron laktunk, a férfiszabót Simándy bácsinak hívták, de eszébe sem jutott operaáriákat óbégatni ruhapróba közben…

*

Nekem a muzsika olykor színeket hordoz. Amikor tizenéves koromban kálvinista kántor voltam Monoron, ősszel rendszerint Fibich Poemjét játszottam kimenetelre. Világi zene volt, szelíden meg is rótt érte a tiszteletes úr, de nekem ez a zene fejezte ki a késő őszi ég kékjét. Ezt a színt kedvenc magyar keramikusom, Krajtsovits Margit edényein fedeztem fel néha. El is neveztem Krajtsovits-kéknek. Nem pontos az, hogy mélykék, inkább elmélyült kék. Tűnődő kék. Nem kifakult, hanem kicsit eltompult, megfáradt derű. Mint az októberi, de még inkább a novemberi égbolt, ha eltakarodnak róla nagyritkán a felhők. Mint Fibich Poemje.

Krajtsovits… Tiniként egy iskolába jártunk. Karcsinak hívtuk. Ő volt a legszebb a nyolcadik leányosztályban. A szépségnek ez a foka már megbénított engem. Félszeg – avagy ne kerteljünk: mulya – falusi fiúcska voltam akkor még, vonattal jártam be naponta Pestre. Szinte rá sem mertem nézni Karcsira. Úgy éreztem, ilyen gyönyörű lánynál teljesen esélytelen lennék. Irigyeltem Pethes Zolit, akinek nem voltak ilyen skrupulusai. Ő naponta hazakísérte Karcsit a Prohászka Ottokár utcába. Én meg Somorjai Zsuzsit a Régiposta utcába. Helyes kislány volt ő is, bár Krajtsovitsnak a nyomába se léphetett. De ettől ítéltem őt elérhetőbbnek. Neki udvaroltam s közben Krajtsovitsról álmodoztam éjjel-nappal. Vonaton és fizikaórán egyaránt.

A nyolcadik általános befejezése után Karcsi a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba került, a Lónyay utca alsó végénél. Én meg a Református Gimnáziumba, a Lónyay utca felső végénél. Egy évig jártam oda. Ennek az évnek minden egyes napján, az utolsó óra után kirobogtam az épületből, végigszáguldottam a Lónyay utcán a Vámház körútig. Ott aztán behelyezkedtem a sarki áruház mögé és lestem, mikor fordul ki a Török Pál utcából Krajtsovits. Amikor végre feltűnt, lazán visszaindultam a Lónyay utca felé, mintha véletlenül vetődtem volna arra. Hogy szembetalálkozhassak istennőmmel. Hogy köszönhessek neki.

Ő mindig viszonozta, kedves mosoly kíséretében, aztán ment tovább. Én is, az ellenkező irányba, a Ferenc körút felé. Ahonnan jöttem. S ahol már nem volt semmi dolgom.

No. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, elvitte az én mulyaságomat is. „Hírhedett dalnoka” lettem a hazámnak, s a könyveimben sok mindent el tudtam mondani a szerelemről, hála azoknak a lányoknak és asszonyoknak, akiket szerethettem. Krajtsovits Margitnak is hála, pedig neki fogalma sem volt arról, hogy szeretem. Teljesen plátói és egyoldalú volt a dolog. De nyolc-kilenc éve, amikor Dante Az új élet című, művét fordítottam, nagy segítségemre voltak a vele kapcsolatos emlékek. A Vita nuova ugyanis annak a plátói szerelemnek a lelki története, amely a költő szívében 1274-ben – tehát kilencesztendős korában – lobbant fel a csaknem azonos életkorú Bice (Beatrice) Portinari iránt. Dante elbeszéli, hogy folyton Firenze utcáit rótta, mert szembe akart találkozni a lánnyal, akinek puszta üdvözlése is földöntúli boldogsággal töltötte el őt. S közben – falból – udvarolni kezdett egy elérhetőbb hölgynek, a „donna di schermo”-nak…

Hát nem ugyanaz a szitu? „Karcsi” volt nekem Beatrice, Somorjai Zsuzsi pedig a donna di schermo! S a feltoluló emlékeknek köszönhető, hogy végül is – a megjelent kritikák szerint – ihletett lett a Dante-fordításom.

Az emlék most tűnődő kékben bukkant elő, amikor Fibich Poemjét hallgattam. Zoran Brajsa szólaltatta meg fuvolán, Sztepan Mihajlinec zongorázott alá.

*

Valamikor a hetvenes évek elején nemzetközi költőkonferencián vettem részt a finnországi Lahtiban. Legalább kétszáz résztvevője volt a rendezvénynek, jöttek a költők Európa minden országából, hogy a világ megváltásának módozatairól tanácskozzanak. Az ülésteremben egy norvég kolléga mellé kerültem, akivel aztán a szünetekben is sokat beszélgettünk, mert tudott franciául. Kedveskedni akartam neki, ezért elmondtam, hogy Edvard Hagerup Grieg a kedvenc zeneszerzőim közé tartozik. Ő nem hatódott meg ettől, sőt, bosszúsnak látszott egy kicsit. Szinte rám mordult:

– Azt hiszitek, hogy a norvég kultúra csak Griegből áll? Mindenki csak Grieget emlegeti, ha Norvégia szóba jön.

– És te kit tudsz mondani kapásból, ha Magyarország szóba jön? – kérdeztem vissza gyorsan. Zavarba jött. Kis töprengés után aztán kinyögte:

– Bartók Bélát.

Na. Döntetlen lett a meccs. Országainkat egy-egy zeneszerzővel „azonosítottuk be”. Noha irodalmárok voltunk, ő mégsem Petőfit mondta, én meg nem Ibsent vagy Knut Hamsunt. Lehet, hogy mégis Schopenhauernek volt igaza, amikor azt írta egy helyen, hogy „a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja”?

Én nem tudom. Mindenesetre, amikor Grieg III. Zsoltárát hallottam a Norvég Szólista Együttes előadásában, úgy éreztem, igaza van.

vissza