Baán Tibor

 

Félmúlt

 

Rilke szerint

a költészet tapasztalat: léttapasztalat, amelyről az előttem járó idősebb nemzedék, Utassy József szép kifejezését kölcsönvéve, „csillaggal kiszemelt költői” – sokat tudnak. Oly sokat, hogy lélekvezetőként állnak elénk.

 

 

Jánosy István

mint végzett teológus, pszichológus és nem mellékesen vérbeli klasszika-filológus éppenséggel nem laboratóriumi költészetet művelt. Háborús tapasztalatait, jóllehet nem járt a fronton, de temette az ostrom áldozatait, csak nehezen tudta feldolgozni. Rémképek gyötrik. Ezek elemzése révén jut el odáig, hogy a háború keletkezésének okára kérdez rá. Az emberi tudatalattiban rejtőző gyilkos ösztönerőket vallatja. Kiutat keres. Hogy ezt miképpen teszi, arról sokat elmond a Prometheus az emberhez című vers következő részlete:

 

Sápadt halottaid éledve megjelennek…

A bolygók lelkei, az álmok szelleme:

ős titkok kútja… Menj! Kutasd! Merülj bele!

De bármily mély e kút, lámpásod csak az ész.

Csak azért szállj alá, mert így talán megoldod

a vágyak zendülését… s megcsöndesülve boldog

leszel, s nem ölsz. Ez út szakadékos, nehéz.

 

A versben jelzett út kétségkívül az ember erkölcsi felemelkedésének pszichoanalitikus útja, melyben az álom és a vízió – mint éberálom – egyfajta kulcsot ad a tudattalan megismerésére. Mindennek átgondolása, a jungiánus pszichológia költői módszerré avatása még ma is az újdonság erejével hat.

Jánosy verseiben, szinkronban a világlíra önvallomás-költészetének hasonló felismeréseivel, a tudat és a tudattalan, a mítosz és a valóság közötti viszony újraértelmezésére szólít fel.

 

 

Rába György

első verskötete az Úr vadászata, háborús időkben, 1943-ban jelent meg. Központi élménye a gyerekkor és az ifjúság idilljén áttetsző fenyegetettség. Például így:

 

 

A fényes gyerekkort elhagyva jártam

a Hallgatás sötétlő tornyain

s a téphetetlen sűrű éjszakában

kiégtek gyönge mécsként szemeim.

 

(Egy biblia margójára)

 

Máskor így:

A boldogság harmatos

virágát égi csősz, vigyázom,

s szirmait egy csillagos kék éjszakán

szétfújom a világon.

(Gyermeki január)

 

E sugallatos képekben a vers a külső világ tárgyait, jelenségeit mint jelrendszert használja az én egzisztenciális fenyegetettségének kifejezésére. A lényeg a sűrítés, az élmény szimbolikus fénycsóvájának kivetítése a világba. Rába háborús tapasztalata – szinte a csontig lemarja költészetének ékítményeit – szokatlan indulati töltést sűrít magába. Jó példa erre A koldus c. szonett. Így indul:

 

Üvöltsd ki: nincsen semmi, semmi, semmi.

Elfogyott az utolsó élelem,

magunkat mérjük ki a mérlegen

s az Istenből alig jut egy csipetnyi.

 

 

Fodor András

költészete nem különíthető el a világlíra áramlataitól. Különösképpen fontos visszaigazolást jelentett számára a találkozás Auden lírájával, aki „a cipőfűzőkötéstől a körömvágásig támadt reflexiókig” mindent versbe emelt. Fodor hasonlóan jár el, mikor valósággal versbe fényképezi, folyamatosan dokumentálja maga körül a világot. A Tengerek, dombok c. kötet újítása a mérnöki pontosság:

 

Kondul a Westminster fölött

a körbeért idő.

Jelére ellöki magát,

a vízre siklik a hajó.

  Mögötte torlódón zubog

 a hullámok rengő sora.

Homlokomon az osztott levegő

 lobog, akár két hosszú szárny,

  két hűvös pántlika.

Az idézetből megállapítható, hogy a látvány pontos, anyagszerű visszaadásának milyen fontos szerepe van. Ez a leíró tárgyiasság ismérveivel nem egészen behatárolható valóságérzékelés a mai magyar líra jelentős értékei közé tartozik.

 

 

Parancs János

egzisztencialista létszorongása sok szempontból kötődik az előtte járó újholdasok életszemléletéhez, s mégis mennyire más! A Sötét folyam partján állva, hogy gyűjteményes könyvének címét idézzem, az emberi kreatúra ellehetetlenülése foglalkoztatja. Valójában a hitvesztés drámája. Ezért mondja, mondhatja:

 

Tébolygó árnyak vagyunk,

 apátlan nemzedék tolong,

 iránytű nélkül.

 

Ez a keserűséggel teli, minden öncsalást és illúziót elutasító igazságkeresés mégsem volt híján a paradox reménynek, amit az Utoljára című vers így összegez:

 

 Egyet tanulj meg,

 a többi járulékos ismeret:

 az élőktől semmit se várj!

Senkinek sem irgalmaznak,

sietve betöltik majd a helyed.

 De ami igazán számít,

 azt ők sem tudják.

 Egyedül kell rátalálnod,

 ha van, a kivezető kapura.

Ezért figyelik árgus szemmel

minden moccanásod, távozásod.

 Rajtad már csak a holtak,

a bolyongó lelkek segíthetnek,

csak az Isten, ha csakugyan létezik.

 

 

Csokits János

lírája csak az utóbbi másfél évtizedben érkezett haza. A nagyrészt nyugati emigrációban született életművel kapcsolatban érdemes Pilinszky levelét idéznem. Ezt írta: „Költészeted otthoni küzdelmeinknek, kereséseinknek testvéri kiegészítése.” A megjegyzés segítséget ad ahhoz, hogy elhelyezzük Csokits János életművét a magyar líra égboltján, ha nem is abban a csillagképben, ahol az újholdasok találhatók, de mindenképp annak közelében. Csokits központi élménye, hogy bolygó­lakónak érzi magát. Ez a kozmikus létmegélés mindenképp méltó a figyelemre. Érdemes idézni ezzel kapcsoltban a Kipillantás egy holdkráterből zárását, melyben a hontalan költő egyszer csak otthonra lel a mindenségben:

 

Nyárdéli mennybolt, drága szín!

hűsítő búzavirág,

indigó, türkiz, ultramarin,

zafírba zárt világ:

 

eltűntél, és most odafönn

sima, rézgálic golyó

tükrében látom, hogy a csönd,

a halál mire való.

 

Egem és földem odavan.

Fogamra fagy a szám.

Elektronzápor a szavam.

Minden égitest hazám.

(Zene)

 

 

Hules Béla

úgy halt meg, hogy egy szűk kör kivételével alig ismerték. Verseiben nem misztifikálja a költészetet. Úgy írt, hogy közben pontosan érzékelte a kultúra mint jelrendszer válságát. Tudatában volt annak, hogy a költészet egyre kétségesebb vállalkozás. Vackor című versének szavaival:

 

a költészet valami nagyon kicsi dolog

amit nagyon kicsi lények csinálnak

és az a legcsodálatosabb, hogy mennyire vigyáznak,

hogy tökéletes legyen

amijen persze

egyáltalán nem lesz.

 

Az idő és a lét szüntelen nyomásának tudatosítása, a régi helyesírási vitát felidéző, ly helyett tudatosan j betűt használó költő sajátos ökológiai szemlélettel tekintett a világba. A létezés Hules számára az előtte és az utána lévő végtelenség megsejtését jelenti. Példázhatja ezt a Sándor papagájról szóló részlet:

 

SÁNDOR a hárommilliárd év

SÁNDOR a tizenöt vagy húszmilliárd év

SÁNDOR, aki majd szobámba költözik

visszaveri szemeimnek a zöld fénysugarakat

a hárommilliárd a tizenöt

vagy húszmilliárd évet

 

 

Baka István

nemzedékemnek egyik legfontosabb költője. Sajnálatos módon a rendszerváltás irodalmi káderpolitikája nemcsak őt, akinek emlékét Szeged hűségesen őrzi, hanem vele egy egész nemzedéket taszított a feledés margójára. Igaztalanul és vakon az értékekre, holott nemcsak összefoglaló volt, hanem új utak és irányok elindítója. Költészetének tán legadekvátabb terepe a nagy karriert befutó szerepvers, mely az én elrejtését és megsokszorozását egyszerre tette lehetővé. Ez a szerencsésen megtalált verstípus – összhangban a hetvenes években megerősödött történelmi érdeklődéssel –, kivételes lehetőséget kínált a költőnek, hogy megvallatva a magyar fátumot, elbukott forradalmainkra, a kelet-közép-európaiság dilemmáira, a kis népek létharcára irányítsa a figyelmet, s ezáltal múltjával, eredetével szembesítse az olvasót. Baka István költészetének egyik kikerülhetetlen csúcsát a Döbling jelenti. Ez az a mű, ahol Széchenyi alakjában megtalálja azt a hőst, akinek példája ma is aktuális, aki kellő szabadsággal kezelhető lírai témát kínált számára A mű a szerepversben lévő drámai lehetőségeket mint lírai monodrámát alkalmazza. A többtételes mű első részében a töprengő Széchenyi jelenik meg. Így:

 

Beh jó hogy el van zárva minden ablak

beh jó hogy itt benn minden óra áll

míg így marad nem férkőzhet be hozzám

a park ösvényein settenkedő halál

 

Éjszaka van magamra hagytak végre

az orgyilkosok árulók sehol

körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország

vagy a Döbling-Magyarország-Pokol

 

Baka István 1983-ban megjelent műve a történelmi álarcon keresztül, hat évvel a rendszerváltás előtt, fontos, másképpen elmondhatatlan félelmeket és aggodalmakat fogalmazott meg.

 

 

Gutai Magda

a Költözés című második kötetével datálhatóan a korábbi zárt versszerkezetek helyett egyre inkább a nyitott, a levegős líratípus irányában tájékozódik, miképp ezt Pilinszky is tette – Gutai Magdával hajszálra egy időben – a Szálkák és a Végkifejlet darabjaiban. Gutai a tudatműködés gyorsírásszerű jeleivel kottázza le érzéseit és benyomásait. Azaz klipszerűen felvillantott helyek és helyzetek szempillantás alatt változtatható ábráival fejezi ki korunk meghasonlott emberének drámáját. A költő eleinte kívülről figyelte a végzet működését, aztán egyre inkább a saját bőrén érezte. E fokozatosan adagolt tragédiaközelség, szenvedéstörténet következő stációja már a gyermekét elveszítő anya fájdalmas élethelyzetében mutatja. Erről, vagyis a gyász alig artikulálható fájdalmáról szól a Gyöngyöt hantolunk el, görönggyel gyöngyözünk szívszorító játéka:

 

Ha meghalok, mi lesz a szembogárral,

az is velem hal, mondd, vagy elrepül?

Mi van mögötte? Gyöngy piheg belül?

Elsötétül este a madárdal.

 

A találomra megidézett költők

(természetesen folytatható a sor) közel vannak még hozzánk. Szavaik még fel-felrezegnek egy-egy törékeny pillanatra az olvasókban, akik a szavak vezetékein keresztül nem egyszerűen szavakkal lettek gazdagabbak, hanem érzésekkel, a félmúlt és az állandóan történő jelen közötti kapcsolattal, az érzések táguló univerzumával, amelyben a gyökér üzen a virágnak. A halál a feltámadásnak. Tél a tavasznak.