Béres Attila

Októberi találkozás

Október volt, az eget beborító felhő a háztetőket érte. Egy furcsa görbe utcán járt kigombolt ballonkabátban, a pergő vakolat a gyerekkort idézte, vagy még régebbi időket. Valami címet keresett hivatalos ügyben és két megállóval később szállt le, most csodálkozva nézte a várost, amelyben születése óta él. Már tavasz óta gyakran gondolt rá, hogy ki kellene mennie a temetőbe, a sírhoz, amelyben szerettei nyugszanak.

Reggel borotválkozás közben megvágta magát, olyan mélyen, hogy muszáj volt leragasztani. A seb húzódott a tapasz alatt, és ez eszébe juttatta, hogy milyen nehezen viseli el mostanában a reggeleket. Amikor szembe kell néznie az arccal, amely egyre kevésbé hasonlít arra, akit olyan régóta és meghitten önmagaként ismer.

Ez az újabb arc puhul, reggelre mindig törődött, ráncok, idegen gödrök és duzzanatok telepednek rá az éjszaka folyamán. Ezért gyorsan borotvakrémet ken magára és kapkodva pamacsolni kezd. Amikor pedig a fehér hab belepte már az arcot, a hab felett apja szeme néz rá vissza a tükörből.

A görbe utca egy kis térre futott ki, lekopott cégtáblák: szabó, órás, rádiós. Mindhárom bolt kirakatában többéves por, az ajtókon rács. Minden szakmába vágó javítást vállalok. Az ipar szünetel. Kész munkák átvehetők a földszint kettőben, csak nappal!!! – Micsoda forgalom lehetett itt.

A bezárt üzletek mellett egy étkezdét talált. Kihajtott ajtajára krétával felírva a napi étlap. Még soha nem evett kifőzdében. Házasember otthon eszik, nagy ritkán vendéglőben. Továbbá kételkedett az ilyen helyek tisztaságában. De nyolc éve, anyja halála óta nem evett székelykáposztát. Kockás viaszosvászon terítők, recsegő szék, és a pult mögött félvak öregasszony foltozott kötényben. Majdnem visszafordult, de aztán mégsem.

A felesége nem főz ilyesmit, és étteremben sem kapna soha székelykáposztát, levesesen, sok hússal, kenyérrel, mélytányérból, kanállal. Amikor kanalazás közben felnézett egy pillanatra, a félvak öregasszony ott ült a pult túloldalán, éppen szemben vele, egy darab kenyeret rágcsált lassan, és azt kérdezte: – Ne melegítsem meg mégis inkább egy kicsit? Ő a fejét rázta, pedig a káposzta már tényleg kihűlt, de kenyeret harapott hozzá, és nem hagyott a tányérban maradékot.

Az apja is a húst szerette. Úgy halt meg, büszkén, az elfekvőben összeszorította fogatlan száját a pépek és kásák elől. Egyszer vitt neki húst, de az öreg fogsora elkeveredett valahogy. Úgyis csak felsebezné vele az ínyét. Amikor még beszélgettek, megkérdezte tőle: – Mért nem eszel? – Mert itt tejjel főznek. – Mért hagytad, hogy kivegyék a fogadat? – Megy össze a fejem, hozz egy új fogsort legközelebb. Egy kisebbet.

Ő van legfölül, urnában. Volt élő gyermeke, de végül is egy magatehetetlen embert nem tud otthon ápolni az, aki nappal dolgozik, és nincs annyi pénze, hogy megvásárolja a gondozást. Ki tudja, én hol végzem és hogyan. Lehet, hogy magam is elfekvőbe kerülök, beesett szájjal, fogatlanul, naphosszat a foltos plafont nézve. Várva, hogy jön egy látogató, egy ápoló vagy egy betegtárs, vagy valami. A végét az ember nem ismerheti, ha ismerné, milyen rettenetes volna az a felesleges igyekezet, amivel megpróbálná elkerülni.

Volt a bátyjáról egy fénykép, hajó orrában áll, a zászlórúdba kapaszkodik, leng a zászló, a fiatal, egyenruhás férfi mosolyogva előremutat. Akkoriban három szerelmes nő is várta, hogy őnála találja meg a végső kikötőt. A bátya, szerencsétlenül és nyomorultul halt meg, magányosan és vérben egy lakótelepi egyszobás lakás betonfalai között, az ereit nyiszálta fel, de esendő volt és erőtlen hozzá, a nyomokból ítélve tökéletlen munkája nagy szenvedést hozott rá, halála nem váltotta meg kiürült életét és a családja, főleg az anyja elleni vétkeit. Ő van középen, egyszerű, dísztelen urnában.

Amikor őt temették, a sírköves segédje, kinek kötelessége volt a már meglévő sírkőbe bevésni és arannyal ráfesteni az elhunyt nevét, az a fiatalember felelőtlenül napokra berúgott valahol. Így percekkel a temetés előtt derült ki, hogy ott áll még a sírkő kifordítva, mint a halott utolsó tréfája, vagy valami kegyetlen, pogány szertartás emléke, rejtélyes dolmen, üzenet, őscsillagászati kellék, kultikus kő, sátáni oltár, egy szerencsétlen, kifordult lélek utólagos hitvallása az ördögnek.

Zengett a temetőiroda, az ijedt, hivatásából fakadóan hajlongó és suttogó asszony, a temető vezetőnője mindent megígért, a sírkövet azonnal visszafordítják, a felirat holnapra kész lesz, senkinek nem érdeke a botrány. A temetésen kevesen voltak, öten mindössze. Furcsa látvány egy pap, az örökkévalóság katonája, amikor az óráját nézi a temetőben. A szertartás után a bátyja volt főnöke, aki eljött és egy marék földet szórt a betemetett urnára, bizonyos leltárba vett munkaruhák után érdeklődött diszkréten, ugye megérti. – Hogyne, mondta ő –, megértem, de hát egy hétig feküdt ott a bezárt lakásban augusztusban, minden ruhaneműt el kellett vitetni. – Persze, de a leltár. – Igen, hát bízzunk istenben, az lesz a legjobb.

Legalul pedig, koporsóban, az anyja, akit szeretett, aki szívbeteg volt, aki először ment el. Vele napokig bolyongott a hullaszállító – mivel nem tudták eldönteni, hogy legyen-e törvényszéki boncolás vagy sem, egyik intézetben sem fogadták be, mert a halotti bizonyítvány rubrikáiban járatlan körzeti orvos bizonyos rovatokat ötletszerűen töltött ki. A temetésen az anyja húga sikoltozva sírt, kis híján megakasztva a szertartást. Lehet-e elrendelést gondolni a dolgok földi menetébe?

Hirtelen elhatározással, hivatalos dolgát hanyagolva, most rögtön elindult a temetőbe, másképp sose jutok el, gondolta. Háromszor kellett átszállni, és utazás közben azt fontolgatta, vegyen-e virágot és milyet, végül nem vett, hanem majd előbb rendbe rakja a sírt.

A sírkő megkopott, nedves falevél és a szél koszos hordaléka lepte a fedlapot, a virágtartót eltörték az előző téli fagyok, a felirat aranyszíne a testvér nevéből kipergett, csakúgy mint személye a hajdani cimborák emlékezetéből. A gaz combig ért, puszta kézzel esett neki, de a szívós, vad növényzet ellenállt. Amit lehetett, gyökerestül tépkedett ki, a nagyobbakat azonban hiába cibálta, beleizzadt a hiábavaló küszködésbe, mégis dühödten folytatta, guggolva, aztán megint hajlongva, mígnem egyszerre csak valami nedves, sikamlós, undorító dolgot markolt meg, ami nyálkásan szétmálott az ujjai között. Fekete gombák fürtjei nőttek ki a földből és húzódtak meg a fű tövében. Ezekbe markolt bele, de hát micsoda gomba ez, ilyet még nem is látott, bűzlött tőle a keze, ez valami üzenet? Szemrehányás? Az anyjáé? A testvér gyűlöletének virága? Vagy apja áll bosszút az elfekvőbeli tejes pépekért? Micsoda erők figyelmeztetik így az élők kötelességére?

A csaphoz rohant, hosszan sikálta a kezét a durván fröcskölő hideg víz alatt, de a gomba szagától nem szabadult meg. Végre pár lépéssel arrébb, egy vékony nyárfa szúrós törzsébe kapaszkodva, az elfáradt virágok és rozsdás vázú koszorúmaradványok romló kupaca mellett görcsösen hányni kezdett. De hát miért, miért nem nyugszanak békében, gondolta kétségbeesve, hiszen szerettem őket.

Négy sarkát angyalok tartják

Nem nézek a nőre, amikor belecsapja az ételhordómba a merőkanálnyi főzeléket. Vállalta volna, hogy háromezer forintért felhordja a kosztot a papának, de nem mosogat, az nincs benne. Így nem jött össze az üzlet. Hogyne utálna, elesett általam havi háromezer forint jövedelemtől. Válogat a húsok között, és egy vékony, mócsingos szeletet a tök tetejére dob.

Cédulák vannak a zsebeimben. Most is kirántok egyet a zsebkendőmmel. Nem hajolok le érte. Pontosan tudom, ez áll rajta: ABC, apám, OTP, posta, önkormányzat. Majd valaki megtalálja. Olvasni kezdi, azt hiszi, a saját cédulája. Forgolódik itt a gyermekélelmezési konyha tökszagú előcsarnokában, és nem emlékszik, miért akart ma pont az önkormányzatba menni. De aztán eszébe jut, és ezzel rögtön el lesz rontva a napja.

Az ABC-ben megvettem a tejet, kenyeret, felvágottat, levesport és egy üveg kőbányait. Csörömpölök az ételhordóval, megyek apámhoz.

Aznap, amikor megvettem a kapukulcsot, kitörték a bejárati ajtó üvegét. Azóta mindenki szabadon jár-kel, a kaputelefont se szidják általában, az egész házban több a levegő. Sietek a fal mellett a lifthez, de a gondnok visszapillantó tükröt szerelt a kalickájára.

–Voltak kint az önkormányzattól – szól utánam. Vissza kell mennem, a gondnokot csak az láthatja, aki éppen szemben áll az „irodájával”, amelyet a biciklitárolóból alakított ki magának önkényesen.

–Voltak kint az önkormányzattól – mondja –, ne is haragudjon, meg kellett mondanom, hogy nem lakik itt. Az állásommal játszom, ne is haragudjon.

Bólintok, nem haragszom.

–Annyi a lakásüzér, megmondták, ha nem lakik itt, ne is próbálkozzon a lakáskérvénnyel. Én mondtam, hogy idejár rendesen, de az kevés nekik, ha egyszer nem lakik itt, kár is kísérletezni, nem kapja meg a lakást, hiába van bejelentve, ne is haragudjon.

Indulnék, de megállít.

–És felmérték a papát. Szociálisan.

Értem. Felmérték a papát szociálisan.

–Nem kaphat segélyt a papa, mert van, aki gondoskodik róla. Mondtam, maga mindig jön, nagyon szépen gondoskodik róla. Fel is írták.

–Köszönöm – bólintok.

–Jövő héten csótányirtás! – figyelmeztet. – Ezerhatszáz forint, mert négyzetméterre megy, de príma szakember csinálja! Garanciával. És kötelező! Nekem egy fillér hasznom nincs rajta.

–Most fizessek? – kérdezem, de legyint, ráér, nem vagyunk idegenek. Elindulok a lifthez.

Zeng a hangja utánam:

–Csorog a tej a szatyrából! Ne is haragudjon, de ha még egyszer telecsorgatja a liftet, mossa is fel!

Apám a zárban hagyta a kulcsot. Csöngetek hármat. Már félórás késésben vagyok. Cédulák, cédulák… Meghallom a csoszogását, mintha szaladna. Nem örömében, ilyen a betegsége. Aztán sokáig matat a kulccsal.

–Mért hagyod benne a kulcsot? – kérdezem. – Egyszer rosszul leszel, és nem fogok tudni bejönni.

–Tejet hoztál? – kérdezi.

Gyorsan lerakodok. Kinyitom az ablakot, lehúzom a vécét, kihordom az erkélyre az ágyneműt.

A konyhában megszáradt morzsa recseg a talpam alatt. Kinyitom a hűtőt, benne a tegnapi ebéd érintetlenül.

–Mit ettél? – kérdezem.

–Ami volt – mondja hetykén. – Én feltalálom magam.

–Mért nem etted meg az ebédet?

Hozom a söprűt, lapátot, összesöpröm a morzsát.

–Nem tudtam, mi az. Büdös volt.

Kiviszem a szemétledobóba a szemetet. Visszajövök az üres vödörrel.

–Hogy lett volna büdös? Friss pörkölt. Nokedlival. Azt szereted. Mért nem melegítetted föl?

Forró vizet engedek a szemetesvödörbe, kefével sikálom az oldalát, aztán a mocskos vizet a vécébe öntöm.

–Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Te is mondtad, hogy büdös.

Előveszem a pörköltet a hűtőből és fölteszem gázra.

–A mosogató volt a büdös – mondom. – Mert belehajigáltad az ételmaradékot.

A mosogató el van dugulva. Ázott kenyérhéjat, tésztát, húsmaradványokat szedek ki belőle, aztán hozom a pumpát.

A konyhában utolér.

–Ne egzecíroztass engem, az istenlovába! Oda teszem, ahova akarom!

Felnyitom a sört és kitöltök neki egy pohárral. Két kézzel fogja, így is majdnem kilötyköli, de nem segíthetek.

–Nem borotválkoztál – mondom, és elkezdek mosogatni.

Kaparom a beszáradt, leégett ételmaradékot a lábas aljáról.

–Próbáltam – hazudik, és böffent a sör után.

A meleg pörköltet átrakom tányérra és elé teszem.

–Na, büdös? – kérdezem.

Nekilát kanállal, csámcsog, a protézis minden harapásnál kattog.

–Próbáltam borotválkozni – mondja teli szájjal –, csak nagyon szédülök.

–A villanyborotvával ülve is tudnál – mondom, és a szárítóba borogatom az elmosott edényeket.

–Az orvosok mind hülyék – mondja. Kézzel tépi a húst. – Kamillát hoztál?

–Kamillát nem hoztam, majd fölírom, holnapig ráér.

–Nem bírok rágni! Megy össze a fejem. Ezért sebes a szám. Új fogsor kéne. De minek az már nekem?… Adjál még sört!

Behozom az ágyneműt az erkélyről, becsukom az ablakot.

–Itt járt a Herskovics – mondja, és söprögeti le a nokedlit a kardigánjáról meg a nadrágjáról a földre.

–A tanácstól? – kérdezem. Az a szó, hogy „önkormányzat”, felidegesítené.

–Dehogy! Beszélsz marhaságokat! Cipőszalonja volt a… na, mondd már, hol…

–Nem tudom – mondom, vizet engedek a lavórba és beledobálom a szennyes zoknikat.

–A tanácstól nem volt senki? – kérdezem.

–A Fiumei úton volt lerakata a Herskovicsnak. De én már harminchatban elküldtem a francba! Én mindig leleményes voltam! Mit szaladgálsz? Adjál sört!

–A gyógyszereidet vedd be! – Visszamegyek a fürdőszobába zoknit mosni.

–Az orvosok mind hülyék – kiabálja utánam a konyhából. – Az egyik orvosság olyan, mint a másik. Egy se használ. Csak szédülök tőlük. Én negyvennégyben is föltaláltam magam. Jöttem ki a száz kvadrát bőrrel a hónom alatt. A Józsefvárosi pályaudvaron. Két akrobatikus finánc között! Ha elkaptak volna!

Gyanútlanul csoszog utánam, a fürdőszoba ajtajánál elkapom, mint egy akrobatikus finánc.

–Gyerünk borotválkozni, öregúr!

–Fáj a fejem – ravaszkodik –, meg gyenge a lábam.

–Majd leülünk – mondom.

–Nem is vagyok szőrös.

Kendőt kötök a nyakába, pamacsolás közben az órámra nézek. A tanácsba ma már nem jutok el.

–Meghalt a Herskovics – fújja a habot kárörvendően. – Lerakata volt a Fiumei úton.

–Honnan tudod, hogy meghalt?

–Láttam, itt volt érte az autó. Ugyanazok vitték el, akik Anyát.

–Kimentél az erkélyre?

–Minek mentem volna? – kérdezi.

–Akkor honnan tudod?

–Láttam.

Meggyújtom a gázt, meghámozom és feldarabolom a krinolint.

–Fázom! – kiabál a fürdőszobából.

Az ingét a szennyesbe dobom, tisztát viszek neki. Porszívózni is kellene.

–Mért morzsázol a szobában? – kérdezem. A feje kibújik az ingből.

–Segíts már – mondja. – Tévézni csak kell… – nevet, áll feltartott karral, mint egy kisgyerek.

Eligazítom az ingét és a tükör elé állítom.

–Nézd meg magad! Nézd meg, milyen szép vagy, amikor rendbe rakod magad.

–Minek? Anya már nem törődik velem. Folyton a Mariskánál van. Hímezik a falvédőt.

–A Mariska már meghalt. Még a Bókay utcában. Nem emlékszel?

–Meghalt? – csodálkozik. – Akkor hova ment anyád?

–Anya is meghalt – és nézem a szemét kitartóan, hátha elárulja magát. Végül elfordul.

–Az az istenlova falvédő! – legyint dühösen.

–Milyen falvédő? – kérdezem.

–Már nem fért el itt a lakásban, akkora. Ráhímezik az egész házat. Mind a tizenhat emeletet. A földszinttől a tizenhatodikig. Ahonnan az özvegyasszony leugrott és szétloccsant.

–Kicsoda?

–Együtt hímeznek. Az egész ház rajta lesz. Négy sarkát angyalok tartják. Mint a világot.

–Ki hímezi? – kérdezem.

–Hát anyád. Meg a Mariska. Ez nem az a Mariska, ez a Sprohóné, a falszomszéd. Ez református, de rendes asszony.

Így túljárt az eszemen. Talált egy másik Mariskát, egy reformátust. Ki kell mennem, hogy valamit csináljak, ne kelljen válaszolnom. Az ételhordóból kiöntöm a tökfőzeléket a vécébe. Kimosom a zsíros alumíniumedényt. A szelet húst berakom a hűtőszekrénybe.

A tévé előtt ül.

–Iszol kávét? – kérdezem.

–Csak ha te is – mondja. – Csak ne szédülnék! Egy jó kés sincs a háznál.

Ülünk a szobában. Kanalazza a híg neszkávét, a lé lecsordul az állán. Rágyújtok végre. Komolyan figyel, mielőtt megszólal:

–A Herskovicsot álmodtam, azt hiszem… nem is lakott itt… Mikor gyógyulok már meg?

Iszom egy korty kávét, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hogy elmúljon rólam az a tiszta pillanat, amelyben az ember beismeri végső vereségét.

Veszek egy cédulát. Nyomtatott nagybetűkkel írni kezdem: fogmosás fogkefével, mosakodás, felöltözni, szellőztetni, borotválkozni…

–A Herskovics negyvennégyben meghalt. Még a lerakata is elégett. Becsapott a láncos bomba! – hallom.

Remeg a kezében a pohár, a kanál. A flaneling beissza a lehulló cseppeket.

–De én megúsztam az ostromot! Légós voltam! Jöttek a bombázók, kötelékben órákig, szígelelál, szígelelál, mindenki a pincében volt, ott haltak meg, de én légós voltam, én megúsztam. Firnájszos pali volt az őrnagyunk, ígértem neki egy pár gojzercipőt, ha megérjük. Tőle tanultam, hogy aki lent van, az meghal. Én megúsztam, mert mi, légósok a tetőn álltunk az egész bombázás alatt.

Zsibbad a karom. Elnyomom a cigarettát, indulnom kell. Már kifelé menet mondom:

–A kulcsot vedd ki a zárból, az ételmaradékot ne dobd a mosogatóba, zárd el a gázt, a vécét húzd le magad után. Itt van a cédulád, mindent felírtam. Ezt végezd el a cédula szerint, amíg megjövök. Érted?

–Persze – gyűrögeti a papírt –, nem vagyok hülye.

–Sétálgass egy kicsit! Menj ki az erkélyre is!

–Egyszer felvittünk egy kutyát, és megőrült!

Visszafordulok az ajtóból.

–Micsoda?

–A bombázáskor! – csoszogva fut utánam. – Felvittünk egy kutyát a tetőre. Megbolondult!

–Honnan tudod?

–Mire lefújták a légiriadót, félig lerágta a farkát. A saját farkát rágta. Körbe-körbe spriccelt a vér! Haha! Le kellett lőni… – nevet.

Zúgva-nyöszörögve ereszkedik le a lift. A zsebembe nyúlok, előveszek egy régi cédulát, és a hátuljára írni kezdem a holnapot.

(Lásd még hangjáték-változat: 40. oldal)