Bistey András

A posztmodern és a mai magyar költészet

Szepes Erika: A mocskos mesterség. Gondolatok a paradigmaváltásról

Szepes Erika könyve, az Olvassuk együtt! sorozat VI. kötete a posztmodern irodalomelmélet és a mai magyar költészet viszonyát vizsgálja. A posztmodern, mint Szepes Erika az első fejezetben megállapítja, „…Nyugatról szökött be hozzánk, ahol a hatvanas évektől élt a nyolcvanas évek közepéig, majd ott akkor már el is halt. Mi éppen ekkor, közel negyedszázados késéssel kezdtük átvenni.” Nyugaton a ’68 utáni remények és illúziók szertefoszlása adott lendületet az irányzat kibontakozásának.

A szerző már a könyv első fejezetében körülírja a posztmodern lényegét, idézetek sorával illusztrálva megállapításait, és egy-egy elemére később is visszatér. Noha az elmélet hívei maguk is többféle meghatározást fogalmaztak meg, amelyekben a hangsúlyok eltérő módon árnyalják az összképet, leglényegesebb összetevői meghatározhatók. A posztmodern egyik fontos eleme a képviseleti elv (a korábbi szóhasználat szerint a közéletiség) tagadása. A költészetnél maradva, a költő ne lépjen föl senkinek, egyetlen társadalmi csoportnak, sem valamilyen ügynek a képviseletében, azaz ne foglalkozzon társadalmi kérdésekkel. A másik fontos elem a személyesség tagadása. A vers a posztmodern irodalomelmélet szerint ne legyen a költő, az egyén vallomása, ne az ő érzéseit, gondolatait fejezze ki, egyáltalán, az „én” ne legyen jelen a versben, amely, mint Margócsy Istvánt idézi a szerző, „a szó hatalma alatt áll”, vagyis személyesség nélküli szöveg, szintaxis, jelentéstan. Mindez a posztmodern irodalomelmélet egyes szélsőséges híveinek megfogalmazása szerint azt is jelentheti, hogy nem a költő írja a verset, hanem a nyelv maga, illetve mások szerint az azt befogadó olvasó, aki a maga kultúrájával, élettapasztalatával a befogadás során maga teremti meg önmaga számára a művet. Azaz a szöveg és a befogadó én interakciójában már nemcsak az olvasó olvassa a szöveget, hanem a szöveg is „olvassa” őt.

Kétségtelen, hogy a művek eltérő módon hatnak eltérő kulturális előélettel rendelkező befogadókra, mindenki más szinten fogadja be a művet, és a világ állandó változása is ad új szempontokat a befogadáshoz, mindez azonban nem zárja ki, hogy a műnek általánosan érvényes jelentése legyen. Ha nem volna, értelmetlen lenne mindenféle műelemzés, az irodalomtudománynak pedig a pozitivista irodalomtörténetre kellene korlátozódnia.

Az idézetek summájaként Szepes Erika a következőket teszi hozzá a posztmodern eddigi meghatározási kísérleteihez: „E szemléleten belül elsőként a teljes bizonytalanság elve fogalmazódik meg, amit az ógörög episztémé nyomán akár agnoszticizmusnak is nevezhetünk.” (Kiemelés: Sz. E.) Vagyis a világ megismerésének korlátai vannak, de erre nem is kell törekedni, alakítására pedig különösen nem. A mű nem a világról és nem a benne élő emberről szól, csupán szöveg, sőt inkább csak szöveglehetőség.

A posztmodern irodalomelmélet a maga megkésettségében is lehetne egy a létező irányzatok között, ám hívei általános, sőt kizárólagos érvényességet tulajdonítanak neki, azaz nevében egy egészen új irodalomtörténetet vázolnak föl. Egész életműveket hagynak figyelmen kívül vagy értékelnek át, olykor jelentősen megcsonkítva, egyes részeket kiiktatva, ha nem férnek be a posztmodern irodalomelmélet Prokrusztész-ágyába. Csak néhány példával illusztrálva az elmondottakat, elhalványítják Csokonai életművét, csak játékos lényét hangsúlyozzák, és nem vesznek tudomást költészetének tragikus vonásairól. Kármán József egy érzelmes lányregény írója, Kazinczy pedig csak Gessner-idillek fordítója lesz a posztmodern irodalomtörténetben. Leértékelődik Petőfi „képviseleti” és nagyon is „személyes” költészete, a XX. században pedig a társadalmi kérdések elől többnyire tudatosan elzárkózó Kosztolányi előtérbe kerül Babitscsal szemben, aki főleg kései költészetében fölemelte szavát a barbárság térhódítása idején. A közelmúlt és a jelen irodalmában pedig, mint erre Szepesi Erika több helyen is utal, a posztmodern irodalomelmélet térhódítása nyomán háttérbe szorul, néhol negatív példaként említődik Nagy László és Juhász Ferenc költészete.

A kötetben a szerző kilenc élő vagy nemrég elhunyt kortárs költő életművét elemzi abból a szempontból, hogy a posztmodern jegyében működő kritikusok, irodalomtörténészek hogyan értékelték a munkásságukat, illetve miért hagytak figyelmen kívül figyelemre méltó életműveket. Azért is fontos és izgalmas ez a könyv, mert lényegében vitairat, Szepes Erika helyenként indulatosan, máskor ironikusan vitatkozik ellenfeleivel. Rámutat ellentmondásaikra, neofita túlzásaikra, és közben, korántsem mellékesen, kitűnő verselemzések sorával örvendezteti meg az érdeklődő olvasót.

Weöres Sándor költészete esztétikailag és etikailag egyaránt kikezdhetetlen és népszerű. Nem lehet kiiktatni a magyar költészet panteonjából, hát „…a posztmodern rabulisztika minden folyandárjával igyekszik behálózni, terminusokba csomagolni Kulcsár Szabó, csak hogy valódi énje rejtve maradjon – azaz nem is kell rejtve maradnia, mert nincs neki”. A „bűvészmutatvány” lényege, hogy Weöres gyakori szerepváltásait tekinti az én kiiktatásának, elszemélytelenedésének, így ad neki belépőt a kánonba. Szepes Erika prózai és versidézetek sorával bizonyítja, hogy Weöres költészete sokkal többrétegű és árnyalatosabb annál, semhogy egyetlen vonásának kiemelésével lehetne jellemezni.

Szilágyi Domokos is „…eléggé fontos, átütő erejű személyisége volt az erdélyi magyar költészetnek ahhoz, hogy száműzni lehessen bármilyen Parnasszusról – nem száműzethetett hát a posztmodern horizont mégolyan szigorúan megválogatott istenei közül sem. Csak éppen átrajzolták személyiségét, átírták az őt méltató szövegeket, máshová helyezték az életmű hangsúlyait.” Vagyis ugyanaz történt vele is, mint Weöressel. Egyik kritikusa megállapítja, hogy Szilágyi Domokos költészetének legfőbb vonása a játék. Egyebek mellett ezzel véli kimutatni a posztmodern attitűdöt költészetében. Posztmodernnek tekinthető egyéb jellegzetességei egyes kritikusai szerint a kiszabadulás a személyesség börtönéből, azaz a személytelenség, irracionalitás, világnélküliség, csupa posztmodern követelmény a költő számára. A vita egyik tárgya a Bartók Amerikában című vers, amelyet a posztmodern jegyében a kritikus szerepversnek tart. Íme egy jellemzőnek vélt részlet: „Rezdülj világ, / a végestől a végtelenségig / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden, ami véges: megalkuvás.” Szepes Erika Bartók megidézését a versben nem szerepnek, hanem erkölcsi és művészi elődnek tartja, majd így perli vissza a verset (és a szerzőt) a posztmoderntől: „Ezt nevezik a transzcendencia beszüremkedésének? A tudatost, az ésszerűt? A végtelen igazsága: a tudás le nem határolhatósága, és nem transzcendencia.” (Kiemelés: Sz. E.)

Szepes Erika a legalaposabb és legterjedelmesebb elemzést Kovács András Ferenc költészetének szenteli. Ez a mintegy ötven oldal több is, mint vitairat a posztmodern irodalomelmélettel a költőért, olyan széles horizontú elemzés, amely túlmutat az eredeti koncepción, átfogó képet ad Kovács András Ferenc költészetéről.

A költőt „el kell helyezni a kiválasztottak világában, hogy ők együttesen alkossák azt a mércét, amihez mindent és mindenkit mérni kell…”, mondja Szepes Erika, ám ehhez ki kell választani költészetében azokat az elemeket, amelyek alapján a posztmodern költészethez tartozónak sorolhatnák, még akkor is, ha az életmű sok tekintetben ellenáll a besorolásnak. A kritikusok fölfedezni vélik Kovács András Ferenc költészetében a közösségiség mandátumának elhárítását, a személyesség távol tartását, a játékosságot és a szerepvállalásokat. Szepes Erika idézetek sorával bizonyítja ennek az értékelésnek a részlegességét, sőt sok esetben a torzításait. Középkori választott alteregója, Jehan d’Amiens Planctus Goliae című versének részletes elemzésében és más költeményekében bebizonyítja, hogy „Kovács András Ferenc (…) versei ’szerepei’ alapján egy határozott karakterű, a világ dolgaiban tájékozott és véleménymondásra mindig kész költő. Életanyaga arra indította, hogy látó szemmel figyeljen a körülötte zajló eseményekre, eddigi alakváltozatai központi én-figuráját jobban kirajzolták, választékosabban artikulálták.” (Kiemelés: Sz. E.)

Egy összehasonlítás nyomán itt kerek esszébetétet ír Kavafiszról és a hellenizmus kultúrájáról. Más helyen egy-egy verselemzése jóval túlmegy Kovács András Ferenc és a posztmodern viszonyának kérdésén, önmagában és önmagáért vezeti be az olvasót a költemény előtte talán rejtve maradó szépségeibe.

Szepes Erika a költő forradalmi lelkületéről ír a Görög rögtönzések című vers alapján, amelyben Petőfi Föltámadott a tenger című versének hangját hallja. Összecseng ezzel Réz Pál véleménye, amely szerint „…meglehet, ötven év múlva Kovács András Ferencet korunk egyik legpolitikusabb magyar költőjeként (is) fogják méltatni”.

Vitatja a szerző a Kovács András Ferenc és a nyelv viszonyáról szóló megállapításokat is „KAF (Kovács András Ferenc, B. A.) és a nyelv viszonya (…) végképp nem nevezhető a nyelvnek alávetett szolgaviszonynak: a posztmodern elmélet szerint ugyan a nyelv csinálja a költőt, én változatlanul úgy gondolom: a versbeszéd nyelvét a költő alakítja. És ez hatványozottan érvényes arra a KAF-ra, aki bravúros szövegalakításaival felöleli a magyar nyelvfejlődés minden fázisát…”

Talán az eddig elmondottak összefoglalásaként is olvashatók a következő sorok: „KAF nemcsak tudatos, de öntudatos költő is, tisztában van költészetének jellegével, saját személyiségével, de azzal is, hogy ezért a személyiségért és személyességért meg kellett küzdenie. Küzdelmeiben, fájdalmaiban nagy mesteréhez, József Attilához fordul…”

Orbán Ottó költészetének elemzésében más a szerző alapállása. Míg az előző költőknél azt bizonyította, hogy csak életművük jelentős átértelmezése, sőt csonkítása árán felelnének meg a posztmodern irodalomelmélet normáinak, Orbán Ottó nagyra értékelt költészetét az elmarasztalás ellen védelmezi. Orbán Ottó A költő körülírja mesterségét című, arspoetica-szerű versében írja, hogy „az önarckép egyben világértelmezés”, ezzel, mint Szepes Erika írja, „…céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (…) ennek a narratívának egyik főszereplője a költő, a másik pedig az általa megélt világ, s hogy a kettő közötti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak, hogy megértsük önmagunkat és a világot…” Mindez elegendő ahhoz, hogy a költő ne legyen a posztmodern kritikusok kedvence. „Orbánt személyességéért, reflektáltságáért, hitéért, küldetéses költői attitűdjéért a posztmodern kritika elmarasztalja (…) bár költői nagyságát még a posztmodern felől is elismerik.” Tegyük hozzá, azért, mert már a posztmodern térhódítása előtt is jelentős életművel rendelkezett. Ez az elismerés azonban fenntartásokkal és „némi prekoncepciózus félreértelmezéssel” történik. Ebben a fejezetben is olvashatunk kitűnő verselemzéseket, amelyekkel a szerző meggyőzően bizonyítja Orbán Ottó költészetének értékeit.

Szepes Erika lényegében hasonló módon foglalkozik Marsall László munkásságával is. Bár Marsall költészetével a kritika talán némileg kevésbé megértően bánik, mint Orbán Ottóéval, hiszen ő a posztmodern térhódítása idején még nem rendelkezett olyan életművel (első kötete, a Vízjelek 1970-ben, tíz évvel Orbán Ottó első kötete (Fekete ünnep) után jelent meg).

Keresztúri Tibor így méltatta Marsall László költészetét: „Marsall László a magyar költészet legkonzervatívabb újítója: világképe, költői szemlélete a hagyományos etikai értékek, klasszikus irodalmi tradíciók feltétlen tiszteletén alapszik, miközben pályáját a formanyelvi kísérletezés lázas szenvedélye hatja át. Felemás dicséretek ezek, ha egyáltalán…, ám a folytatás már egyértelmű elmarasztalás: „Kezdetben kevésbé radikális, mint Tandori vagy Tolnai Ottó, mert csupán a lírai én elkülönítésére irányul, és még nem a személyiség kioltására.” („Mintha az kötelező lett volna” – teszi hozzá Szepes Erika.)

A szerzőt néhány, a posztmodern kritikákkal szembeni megjegyzése után, mintha már kevésbé érdekelnék ezek a kritikák, módszeresen elemzi Marsall László egész költői pályáját, kitűnő verselemzések sorában bizonyítva az életmű jelentőségét. Nem visszaperelni akarja ezt az életművet a posztmodern kritikától, hanem azt bizonyítani, hogy lehetséges jelentős kortárs költői életművet létrehozni a posztmodern követelmények, normák figyelmen kívül hagyásával, sőt azok tagadása mellett is.

Ha Szepes Erika Orbán Ottó és Marsall László költői életművének elemzésével azt bizonyította, hogy nem, vagy csak jelentős értékek figyelmen kívül hagyásával, csonkítással, erőszakosan illeszthetők be a posztmodern kánonba, Körmendi Lajos esetében a költői életmű értékeinek elfogadtatásáért perel.

Körmendi Lajosnak a nyolcvanas években induló költészetéről ugyanis gyakorlatilag nem vettek tudomást a posztmodern kritikusai. Első kötetének, a Barbaricumnak alig volt kritikai visszhangja, hiszen a korabeli folyóiratok túlnyomó többségében a posztmodern szemlélet és normakövetelmények uralkodtak, amelyek számára nem létezett az a fajta költészet, amelyet Körmendi művelt. Talán a visszhangtalanság miatt is történt, hogy későbbi kötetei jórészt kis vidéki kiadóknál jelentek meg, amelyekre nem figyelt oda a kritika.

Körmendi Lajos költészete ugyanis minden ízében tagadta a posztmodern irodalomelmélet követelményként állított elveit. Körmendi nem adta meg magát annak az irodalomelméleti dogmának, hogy a költészetet meg kell tisztítani a képviseleti szereptől, a művet pedig a költő saját személyiségétől és személyességétől. Költészetének lényeges vonása volt a környező táj és a benne élő emberek költői képviselete. A puszta, a falu és a kisváros volt életének legfontosabb színtere, csak a megismerhető térben és az ismerős emberek között érezte jól magát. Ugyanígy igyekezett szellemileg birtokba venni a múltat, egészen a Keletig. Mint Szepes Erika írja, „Nemcsak a feltételezett őshaza tájai vonzzák Körmendit e különös népek közé, hanem a kis népek megmaradásának kérdése, a kisebbségi lét modus vivendije izgatja.” „Csupa kellemes, kedves, puha, lágy képet kap a falu, gyilkos leírást a civilizáció, a város. Körmendi anticivilizatorikus hajlama itt szólal meg legerőteljesebben” (a Civilizáció című versben). Mindez a hagyománytisztelet, amely nem nélkülöz bizonyos konzervatív elemeket sem, nem tartja vissza Körmendit attól, hogy folyamatosan kísérletezzék a nyelvvel, a formával. Szabad vers, haiku, archaikus görög metrumok, a népköltészetből eredeztethető és egyéni, kísérleti versformák is jellemzik költészetét.

Turczi István, mint Szepes Erika írja, „…több generációhoz tartozónak mutatja magát, és mindegyiknek mást köszönhet. Mesterei közül sokan még a század első felében születtek (József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Vas István Pilinszky, és (…) Nemes Nagy Ágnes). Tőlük tanulta a klasszikus formák fegyelmét, a szépség örökkévaló kultuszát.” A Turczinál 10-15 évvel korábban születettek magukat a Nagy Generációnak nevezik, náluk Turczi az összetartozás tudatát, a generációként létezést látja példaként. Az ő nemzedékének életében már a széthullás és a fölöslegesség tudata a központi élmény. E nemzedék tagjai úgy érzik, a dolgok nélkülük történnek, nem alakítói, csak szemlélői lehetnek a világnak. Ez megfelelne a posztmodern irodalomtudomány normáinak, ám Turczi és generációja nem tudatosan vállalja ezt az alapállást, hanem szenved tőle és küzd ellene. Utazásaira (térben és időben) éppen a bizonyosság iránti vágy készteti. Bizonyosságot keres, ezzel szemben áll a posztmodern esztétikával, amelynek lételeme a bizonytalanság, a befejezetlenség. Szerepjátékai, szójátékai nem öncélúak, tehát nem posztmodernek. Szepes Erika hosszasan foglalkozik Turczi személyiségének szenzibilitásával, közben kétoldalnyi esszét ír költő és múzsa viszonyáról, amely akár önálló tanulmányként is olvasható.

Végső következtetése, hogy vannak ugyan posztmodern stílusjegyek Turczi István költészetében, de ez nem a világnézetéből következik, ezek csupán „… magatartási panelek, ha olyan környezetet ír le, amelyben posztmodernül illik viselkedni”.

Utassy József költészetét is többnyire elutasítja a posztmodern kritika. Elutasítja a benne megjelenő képviseletességet, mitikusságot, továbbá azt a fajta hazafiságot és szabadságvágyat, amelyet Utassy, költőtársaival együtt, Nagy László és Juhász Ferenc nyomán folytatni kívánt. Egyes kritikusok a XIX. századba, a romantikába száműzik ezt a fajta költészetet. Szepes Erika verselemzések sorával bizonyítja, hogy mindez összefér a modernitással. Verselemzései bebizonyítják, hogy Utassy életművét korántsem lehet jogosan visszavetni „a patinás, poros romantikába”. Egyetlen más költőtől sem idéz annyit az elemzések során, mint Utassytól, és ezek az idézetek egyértelmű bizonyítékai a költő modernségének. Rend és modernség nem ellentétes fogalmak. „Ez a költő a renddel lázadt”, írja Szepes Erika.

A korábbiaktól eltérő módon közelít a szerző Petri György életművéhez, amelyről egyébként az Utassyról szóló fejezetben ejt néhány szót, amikor költészetük alapmotívumainak hasonlóságát elemzi. Az előző fejezetekben általában a szóban forgó költőkről szóló posztmodern kritikákból idézett, és velük szembeállította a maga véleményét. Petri költészetéről írva maga alig szólal meg, pró és kontra idéz véleményeket, a küzdelmet a posztmodern ellen Petri költészetéért az ellentétes oldalon álló kritikusokkal vívatja meg. A véleményeket külön szakaszokba gyűjti „Az elfogadók”, „A nagyra értékelők”, „Az értéket őrző értelmezők”, „A régi hívek – a védelem”, illetve „A kánon őrei”, „Az idegenkedők”, „A költői életmű jelentőségének lefokozói”, „Az új kánon új őrei”, „Az új kánon új őrei radikalizálódnak – a vádak” címmel. Izgalmas vita bontakozik ki az olvasó előtt, mintha a szerző moderátorként venne részt benne, sőt, mintha maga a költő is jelen volna az életművéről szóló nagy vitában, időnként tőle is idéz.

Szepes Erika így ír arról, hogy mi késztette a könyv megírására: „…kezdtem tapasztalni, hogy ami nekem tetszik, amit el tudok fogadtatni mindazon közösségekkel, ahol beszélek az általam esztétikailag magasra értékelt alkotásokról, az nem tetszik az irodalomkritika és az irodalomelmélet jelenkori hangadóinak. Az ember ilyenkor mélyen magába néz, önvizsgálatot tart: nem hibádzik-e az ő értékrendjében valami, mert ha igen, akkor azt át kell alakítani, ’paradigmát’, azaz elvárási szintet kell váltani.” A könyv tehát, miközben vitázik a posztmodern esztétikával és irodalomelmélettel egyes kortárs költők életművéről, a szerző saját értékrendjének vizsgálata is. Ez a vizsgálat lényegében megerősíti a költészetről alkotott korábbi nézeteit, s ehhez maguk a vizsgált költők adnak szellemi muníciót a tőlük származó idézetekben.