Batári Gábor

 

Pszichőfi

 

Történt ám, nem akármi, a lírai én, a mindnyájunk által szeretve tisztelt és epedve várt lírai én megtestesült, méghozzá Pszichőfi, az álmatag, olykor fűzfa jellegű képzelmész képében és képességében. Pszichőfi születését három roppant jel kísérte. Mikor kezdette kidugni fejét e világra, pelyhedző üstökén már akkor babérkoszorú találtatott, a nap tükörtojás- avagy rántotta-formázatot vett fel (naprendszerünk feje ezzel arra kívána utalni, hogy Pszichőfi költészete igencsak nagy érdeklődést fog mutatni ama problémakör iránt, hogy világi tyúk volt előbb vagy világtojás), és e Pszichőfi lírai gyermek oly nagynak találtatott, hogy az ispotály személyzete, ahol született, a Herkules nevet adta néki.

 

Pszichőfi különös vállalkozásba kezdett, amint majd az alább következendő oldalakból ki is fog derülni, ugyanis Vogüssen báró, alias de Upanisade márki világregénye folytatását magára vállalta. Helyesebben, hogy versben és a báróval közösen viszi tovább a cselekmény szálát, méghozzá oly módon, hogy Vogüssen írja Pszichőfi balladisztikus szaggatottságú verses betétei (rímes Vogüssen-világregény-adaptáció-éposza) elé az előzményt, egy zanzásított eddig-regénye-összefoglalót és közéjük (Pszichőfi elbeszélő költeménye közé) áthidaló, magyarázó prózai szövegeket.

 

 

Peczéry gróf

 

Félmámoros, boros, toros

éjszakában kábán liheg, didereg,

hemperegvén hempereg,

míg eljut a Hetéra térig,

hol bokavilláig, sőt térdig,

netán combközépig,

de nem derékig

esetleg derékaljig

csizmában állnak, várnak

sok pillangószemű, macskatarka-szárnyas,

csirkehúsú, pénzszajhászó, ütött-cocotte fehérnépek

combvelőtől combhullásig épek,

nem sápadt ikonképek,

táguló, kozmoszszűkülő fekete lyukas izomgépek,

striciklin száguldó öklöktől kékek.

– Most már legyenek elégek!

– kiáltják, kajabálják

utcabéli utcabálnák,

utcabáli szemkaparnák.

– Egyik hasa töppedt-pöffedt – így szólamlik,

úgy szólamlik

főgroteszkőr félmámoros, boros, toros, didergő-hidergő

Jack Peczéry gróf:

– Ember és eb fia,

palántája,

az ember kicsinyítőképzős néma fonémája,

taljános morfémája

az embrió,

azaz embriós világkuglóf.

–  Maga szent gróf?

–   kérdi egy hang,

gongja egy gong,

hullik egy comb,

ritka egy lomb.

– Völgyem, mellesleg két megtermett domb

terpeszkedik combjahullott hűlt helye felett két arasszal

– és jött, ki szólott, Peczéry,

ki bölcs ideáit maga véli,

sebbel-lobbal sebtapasszal

combjahullajtott kurvizánhoz srégvizavi.

– Grófom – szólamlott izomgép és kék,

fekete lyukas nem ikonkép,

ütött-cocotte kurvizán – mire a comb lehull, maga megtapaszthat

sebbel-lobbal, bögyörővel.

– Völgyem, teszem, teszem,

nem ettem meszem,

hisz lehullott, most lehullott.

Az ütött-cocotte nem aggódott combja miatt,

nem nézte, hogy hol a vége,

nem nézte, hogy selyembőr-hálózatos, vastag combtőgyökere

nem bomlik kecses combegész-lábazatvirággá,

combtőtompora combhiány-űrt fialt.

Ahonnét sarjadzott combja,

ott már csak comb alakú semmi.

Csak ennyit mondott szép combjahullott kurvizán:

– Jobb, hogy a bal.

Így gróf Peczéry:

– Das ist skandal.

Nem érti:

– Hogy?

– Grófom, édesem, jobb, hogy a bal hullott porig, lett hulla-

lábam, combtetemem.

– Kérem, mogyorózza meg! – követelődzött Peczéry.

– Mogyoró kell önnek, nem elég a két tojás, a banánkosztümje, grófom?

– Mégis, hogy lett e rút baleset, szabadesése a bal íves-míves,

tömör, hosszú, vaskos, formás húsizomkötegnek, gondolom,

ilyen lehetett, ahogy a jobbat, bocsánat a jobbot elnézem.

– Légyen ennyi elég, grófom, le kellett venni, le kellett adnom,

mint ahogy a kilókat szokás.

 

Özvegy Varga Kelemenné Üllői úti lakos kérelmet adott be a Tanácshoz, Önkormányzathoz, Polgármesteri hivatalhoz, hogy szüntessék be a lépcsőket, legalábbis a kapu előtt meg utána, mert ő is ki akar jutni a házból tizennégy év szobafogság után, ugyanis nehéz tolószékével nehezen tudja venni az akadályokat. Ügyében hosszú combú, alig harminc ügyintézőt küldenek ki a Hivataltól, hivatalból. Özv. Varga Kelemenné, aki úgy fest, mintha egy bűvész fűrészelte volna ketté, mert szinte derékból eltávolították alsó végtagjait és néhány ujja is áldozatul esett a sebészkésnek, gondoljuk indokoltan, régi ismerőst vél felfedezni a bronzvörös, rajzfilmbeli vampokra emlékeztető frizurájú – nagy, sok és tömött, legalább vállig érő, hajlakkal belőtt lobonc, a lényeg, hogy az egyik nézőkéjét takarja – önkormányzati alkalmazottban. – Te bizony Patrícia vagy, a Polgár Rezsőék – recsegte rekedten, s a szájából lógó olcsó cigaretta füstjét a szegény felismert önkormányzati alkalmazott szemébe fújta, szerencsére a szemét elfedő hajtömeg fölfogta a füsttájfunt – nagyon megbögyösödött, nagyra nőtt lánya. Még mindig ott laksz – kérdezte – a Tömő utcában, a tizenhatodikon? Nekem a székem miatt kellett ideköltöznöm a Züllői útra, ebbe a földszinti lakásba. Látom, karod, lábad mutogatod, jól teszed, hisz fiatal vagy, meg van még mit mutogatni. Mellyben híztál, olyan húsos lett a pofikád is, igaz, erős pofacsontod volt mindig. A combod is erős, igencsak feszt, feltűnően jó alakúra hatalmasodott, a lihegő hímek belecsípnének, mint a pofikádba csíptek gyerekkorodban az élveteg nyugdíjas tűzoltók vagy Tűzoltó utcai bácsikák, de te meg ne engedd, úgy vigyázz rá, mint a hímes a tojására. Ülj már ide a közelembe, hadd nézzelek meg még jobban! – A magas sarkús, ujjatlan, zöld minikosztümöt viselő ügyintéző, irodai alkalmazott közelebb lépett, majd leült az öreg hölgy tolókocsija közvetlen közelébe a díványra. Bátortalanul megszólalt: – Nem zavarja ha a mankómat idetámasztom? – Leültéből kifolyólag a rövidke kosztüm még rövidebb lett rajta, fehér neccharisnyájának harisnyakötő része is láthatóvá vált, pedig az igencsak felsőcombtájt töltötte be szépészeti és rögzítési funkcióját. Az öreg hölgy beszélt tovább, mintha meg se hallotta volna: – Valóban tökéletes láb, megérinthetem, megtapogathatom egy kicsit, olyan régen fogtam már főleg fehér neccharisnyás, harisnyakötős combot. – Bátran, Klementina néni – hagyta jóvá a csinos ügyintéző, a cicimet is megfoghatja, azt is szokták. Képzelje, meghívtak a (sípolás) ..ókuszba a nagyon nagy, mégis jó állású, előretörő – ezt az utóbbit az elbeszélgetésen mondták nekem – melleim miatt. – Mit hülyéskedsz azzal a mankóval, tíz évvel ezelőtt nem mankóztál, pedig azóta nagyon megcombosodtál – rivallt rá a lábatlan öreg hölgy, Klementina néni Patríciára, a bronzvörös, szembe lógó hajú, magas, csinos, mellyes-faros, fekete magas sarkús, fehér neccharisnyás, ujjatlan minikosztümös önkormányzati ügyintézőre. – Szépen megtanultál jobb kézzel ellenni, evickélni, nem lehet könnyű fél kézzel felhúzni a harisnyát ekkora lábra, bár csak félre, nettül fel vagy öltözve, bár gombok nincsenek az egybe ruhácskádon, becézem, mert alig takar belőled valamit, írni is szépen megtanulhattál az ügyetlenebb kezeddel, mert ha jól tudom, addig a bizonyos, gavalléroddal történt motorozásig balkezes voltál, ha már a polgármesteri hivatalban, ilyen előkelő helyen vagy alkalmazásban. – Egyszer csak Patrícia felkiált: – Nagymama, te vagy az, drága nagymama, csak most látom, ugyanis a szép arcú, duzzadt ajkú, egyenes orrú Patrícia valami szokatlan mozdulattal, valaminő véletlenségből elhúzta a bronzvörös tincset zöld bal szeme elől, a másik ugyan lehet, hogy kék volt, de most a helye zöld bőrpánttal van lefedve. Hát innen jött hirtelen jött tisztánlátása, hogy azt kiálthatta, nagymama, a nagymama meg így, Isten hozott, édes Piroskám, erre Patrícia így válaszolt, de nagymama, miért olyan nagyok a füleid, mért olyan élesek a fogaid, és vannak lábaid, több, mint nekem, és nem nő vagy, hanem férfi, méghozzá Mérjacs Igor, a pánszlávista, pravoszláv, pszeudopartizán, poéta. Hirtelen feléledt Pszichőfi az álomból, félálomból, rémálomból vagy álmodozásból. A Mérjacs Igor név hallatára, mert kedvelte őt, ugyanis tévékészüléke előtt ült, és ki tudja, mi okból egy olyan csatornára keveredett, ahol van valami Mókus, Kókusz, Hókusz-Pókusz vagy ehhez hasonló nevű műsor, és abban szörnyülködött a fejét együttérzően ingató, szemét okosan meregető és forgató szőke műsorvezetőnő. Valami széltolószékes asszonyon, akinek nincs igazán felhőtlen ki- és bejövetele, a sok lépcső miatt, aztán még egy villámriport következett egy nagy mellű nőről, hogy mit szól hozzá, hogy néki nagy, hírt adtak valami mérkőzésről is vagy versenyről a hosszú combú titkár-, illetve ügyintézőnők és a vastag combú pincérnők között, meg arról hogy Lakatos Lehel öles kondérban főz babot, meg arról, hogy az időjárásjelentő-nő kisujját majdnem lefénymásolta a fénymásológép. No hát, ezen tévéműsor-mozaikok egy részéből állt össze fantáziálással, félálommal, álommal és rémmel rendesen keveredve Pszichőfi fejében az előző kis jelenet. Alig-alig ocsúdik mindebből, mikor ekként búg fel a műsorvezetőnő objektív, egyben független altja (természetesen a tévékészülékből): – …a huszonkilenc éves szingli tíz évvel ezelőtt egy motorbalesetben vesztette el teljes bal lábát, bal karját és jobb szemét, a sors furcsa fintora, hogy balkezes volt, így még írni is újra meg kellett tanulnia, mégis ügyintézőként dolgozik az önkormányzatnál, mely munkakör még a több végtaggal rendelkezők leleményét is próbára teszi. Mindenhova mankóval jár, még a szórakozóhelyekre is, nem hajlandó egyéb gyógyászati segédeszközt igénybe venni, még műszemet sem, inkább lefedi az épp aktuális ruhájához illő színű szemfedéllel, és persze műkart sem visel, ő a természetesség, őszinteség híve, nem akar becsapni senkit, nincs takargatnivalója, kivéve a jobb szeme helyét. Trendibbnél trendibb, kivágottnál kivágottabb, minibbnél minibb ruhákat, tűsarkúbbnál tűsarkúbb cipőket hord, megteheti, mert a sok mankózástól eredendően is szép jobb lába még lenyűgözőbb formájúra izmosodott… Meghökkennie sem volt ideje Pszichőfinek, egyszer csak se szó, se beszéd előtte termett valaki, nem az ajtón, még az albakon sem, hanem egyszer csak ott lett és kész. A magas, feltűnően csinos, nagy mellű, hosszú bronzvörös hajú, nagyon szép arcú és zöld szemű, mélyen dekoltált, zöld miniruhás, harisnyakötős, fehér neccharisnyás, fekete, magas sarkú cipős, mankós, szemkötős, félszemű, félkarú, féllábú Patrícia, a harmincas szingli, a megizmosodott lábú önkormányzati ügyintéző volt az, állt előtte teljes nagyságában. Mankóját Pszichőfi nyakába akasztotta, úgy vonta kebleinek rettentő halmára, ám Pszichőfi egyáltalán nem rettent meg tőlük, hadd mondjam ki, egyenesen élvezte a helyzetet. Közben Patrícia, az erős lábú ügyintéző megkérdezte: – Nem zavar a mankóm? Az mind igaz, amit ez a szőke buzgómócsing búg itt rólam. – A tévében még mindig róla volt szó, a műsorvezetőnő altját Patrícia erős, de egyetlen lábáról, remekbe szabott kebléről, karcsú derekáról különböző kameraállásból készült felvételekkel, szép arcáról felvett premier plánokkal, fel-alá mankózásával és egy munkahelyi betéttel – mely arról szól, hogy visz egy olyan aktát a főnöke asztalára, amely után létrára kell mászni – illusztrálták. – Csakugyan nem hordok műlábat, műkart, tényleg ettől lett ilyen szép izmos a lábam, ez a mankó az egyetlen mankóm – nevet –, csakhogy a motorbalesetből egy szó sem igaz. Az állapotomért nem a motor és az azt vezető, amúgy a helyszínen szörnyethalt néhai barátom a felelős, a balesetből maradandó sérülés nélkül felépültem, hanem te, Pszichőfike, és persze Vogüssen báró – duruzsolta Patrícia. – Azért ne ijedj meg – és valóban Pszichőfi egy kicsit megijedt –, csak átvitt és jelképes értelemben vagytok felelősek, a valóságos felelősséget boldogan vállalom. Mindjárt meg fogod érteni. Nos, a közös űroperátokkal, űreposzotokkal, legalábbis a főszereplő Hilda Brünnel, alias Vésztőy Brünhildával – aki ugye egy ampihős –, megnyerő személyiségével, szexepiles testével olyan hatást gyakoroltatok rám és hölgynemzedékemre, sőt a nálam fiatalabbakra is – valóságos divat lett a trendi lányok közt féllábúnak, félkarúnak, legjobb esetben a kettőnek együtt, de minimum félszeműnek lenni –, hogy hasonló formára faragtattam a testemet. Olyanná amputáltattam magam, amilyen ő, nem tagadom, Pszichőfim, van egy kis auto-akrotomofíliám. – Slusszpoénként Polgár Patrícia, a szépséges önkormányzati alkalmazott lekapta jobb szeméről a szemkötőt, kiderült, hogy gyönyörű szeme, amivel nagy ritkán nézni szokott, ép, tehát csak ál-, illetve pszeudo-félszemű (vajon így tartja be a slágeri figyelmeztetést: ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével, a szemkötőn ugyanis nem láthat, vagyis nem nézhet át senki sem), csak épp egyik szeme zöld, a másik kék, ahogy korább sejtettük is volt. A magas, csinos, vörös, dús keblű, izmos lábú, önamputáló-amputáltató hivatali ügyintéző bátran, most már leplezetlenül elénekelheti és énekli is az afféle kezdetűt, hogy: kék szemem zöld.

Ha már a zöldesnél tartunk, gyorsan közlünk Pszichőfitől egy, az e színről szóló dalszöveg-töredéket:

 

Mondják sokan, hogy nincs khaki kaki,

Ilyesfélét sokat hallani,

De a katonai foóós mindig zöldesebb,

Igen.

 

(a Kft. Én vagyok a fodrász dallamára)

 

 

Mirdroff kamaszkori ábrándozása

 

Ha leszek, leszek,

ha nagy leszek és híres leszek,

mértékegység leszek,

mint Newton, Pascal,

Watt, Bell vagy Coulomb,

Ámbár nem leszek különb.

Én a női lábszépségversenyek

esztétikai mérőzsinórja leszek.

Nevemmel mérik majd

a női alvázon elhelyezkedő

izmok és zsírpárnák megfelelő arányát.

 

1. Mirdroff a satnya, csenevész,

2. Mirdroff a tökély (a deli vitéz),

3. Mirdroff a hájasan szétfolyós

(itt már nagyobb a vész).

 

Mint az előzőekből kiderült, Mirdroff Vogüssen báró regényalakja, aki egy női lábbal került bonyolult kapcsolatba, az efféle lábrándozás az ezután következő versekről is bátran elmondható.

 

 

Lábadozás

 

Bevezető canticum a labe-storyhoz

avagy ballada a szirénszárny eredetéről

 

Nagy dilemma

„dilis” Emma

mit tegyen ma,

 

mert „szép” Irén

a dús… szirén

oly szuverén,

 

hogy is mondjam:

 

egyik lába

mostanába’

Szaharába

ment magába’.

 

Hogy ezennel

 

járta ismét könnyed legyen

(mint ahogy a gepárd megyen)

gyönyörű Irénnek,

dús keblű szirénnek,

szárnya nőtt Irénnek.

 

Nézik őt, a szárnyas nőt,

porkolábok, szeretők.

 

Így azóta

 

szép Irénnek szárnya van,

nincsen szirén szárnytalan,

porkoláb sincs lábtalan.

 

 

A szuvenír

 

Mászkált valahol Európában.

Libidóloholás no meg

vágyakozáscsermely követte.

Emlőinek telt almáin

bárányfelhők játszadoztak.

Csípője szelíd lankáin a hold

ezüstje kószált. Ó hány utazó

tévedt már el arra…

Combjainak bársonytornyain (miNŐk

az élet kapuját őrzik) nyugodtak

tomporának kerek dombjai.

Akkor megszólította. Ki más, Libido márki,

az utazó. – Mely isten alkotta, hölgyem,

idomait ily gyönyörűre, kiváltképp tekintve

combozatját? (Huncut volt a jampec.)

És a hamvas jóbőr, se szó, se beszéd,

leakasztott a faráról egy combot, melyet

feljebbvalói, az istenek talán az akasából

fabrikáltak, hóna alá kapta a jókora sonkának valót,

ugrott, mint a veréb, kettőt egy lábon, és

átnyújtotta Libido Aberra márkinak

a zsírszegény hús-hentesárut.