Albert Zsuzsa

Vízjelek

Marsall László emlékezete

Kedves Zsuzsa,

sikerült régi verseim közül néhány „közérthetőt” kihalászni – úgy gondolom, közülük legalább kettő közlésre alkalmas.

Néhány nap múlva majd telefonon jelentkezem, hogy pontosabban tudjam, mi a helyzet.

Nagyon kérlek, ne haragudj, hogy hetenként kétszer is zavarlak, de te hívtál és én csak „nagyon felbátorodtam”.

Üdvözlettel: Marsall László.

Bp. 1958. márc.19.

Egykor írólapnak nevezett elsárgult félíves papíron maradt fenn ez a levélke, keltezéséből tudom, mikor találkoztam a költővel, azt is, hogy akkor már, másfél évvel a forradalom után, kapcsolatban voltam Weöres Sándorral és feleségével, Károlyi Amyval.

1954-ben végeztem az ELTE bölcsészkarán, magyar szakos voltam, és, mivel aspiráns lenni nem akartam, Budapesten pedig nem volt már tanári állás, a Rádió irodalmi osztályán lehettem lektor. Az akkori rádiós légkör nekem idegen volt, de meg kellett élnem valamiből. 1954-ben már érezni lehetett ’56 előszelét, ezért fogadott engem a Rádió, viszont az ’56 utáni körülmények, ahogy másutt is, rémületesek voltak. De megtartott az irodalmi osztály helytállása a forradalom mellett, s egymás iránti szolidaritásunk, az egykori németellenesség hagyományai, amelyek minden elnyomás során használhatók voltak. A sorok közötti olvasás, az „áthallásos” közlések művészete. A veszélyes helyzetekben bátornak lenni öröme.

A Pécshez kötődő Weöres Sándor költészetét évfolyamtársam, később férjem, Albert Gábor révén ismertem meg. Az egyetemen úgy emlegették, mint aki eltékozolta tehetségét a „Panyigai panyigai ü”-szerű versekkel. Mikor talán már 1957-ben a Rádió szerkesztőjeként meglátogathattam, tudtam, kihez megyek, ők pedig örömmel fogadtak, a Rádió nyilvánosságot és pénzt jelentett. Persze eleinte elég kicsi volt mind a kettő, nekik mégis valami, nekem pedig boldog megtiszteltetés, hogy a kiváló kedves házaspárral együtt válogathattuk ki az ő „közérthető” verseiket. Ez a kor követelménye volt, meg igaz, hogy a Rádió egyszeri hallásra appercipiálandó műfaja is megkívánta. Erre céloz Marsall László levele. Aztán évtizedekig, életük végéig tartott ez a baráti kapcsolat, sok szép dedikált könyvük meg Károlyi Amy nekem írt verse tanúskodik róla.

Marsall László is járt Weöres Sándorhoz, a verseit vitte hozzá, mesterének kívánta, az idősebb költő felismerte a fiatal költő tehetségét, elfogadta ezt a hívást. Többet is tett, egyengetni akarta a nyilvánosság felé az útját, tehát nekem is szólt Károlyi Amy, hogy járt itt két korombeli költő: „Tellér Gyula mindent tud, Marsall László nem tud semmit, de nagyon tehetséges.” Gondolom, azért tudtam hívni Marsallt, mert megadták a telefonszámát. Tellér Gyuláét is, azzal, hogy van egy költői köre, hozzám valók, vigyem oda én is a verseimet.

Laci megjelent a Rádióban, hosszú, vékony, dús fekete hajú fiú, de nem az olajos barna, hanem a fehér bőrű, szikár fajta. Laci nálam két évvel fiatalabb, csak én befejeztem az egyetemet, ő nem. Persze, matematika–fizika szakos volt, egy idő után választania kellett. Lassan és halkan beszélt, szóba került, hogy fest meg agyagozik, akkoriban én is szerettem volna ismét agyagozni, de nem volt mivel. Felajánlotta, hogy hoz nekem agyagot. Hozott is aztán, és elmesélte, hogyan szerezte: valami kietlen gödörből, és jött egy nagy kutya, alig tudott elmenekülni!

Vele, Tellérrel és az akkor formálódott baráti társasággal évtizedekig együtt eveztünk, táboroztunk a vízpartokon, kívül a társadalmon, testvéri közösségben. Mi tette olyan tartóssá ezt a közösséget? Ami megteremtette, a hasonló gondolkodás, életvitel, a víz, az állatok és növények szeretete. Nyitottság minden új csodára. És mindenekfelett a játékosság. Nagy röplabdameccsek a vízparton – Laci egyébként korábban a magyar válogatott keret tagja volt –, kavicsdobálás egy kondérba, kacsázások, kinek ugrik a kerek, lapos kő legtöbbet a vízen; nagy éneklések, mesék a tábortűz mellett, szembeszállás esővel, széllel, a napfény öröme, találkozások a falvak népével. Nagy szilveszteri táncolások, és évtizedeken át megtartói voltak a kéthetenkénti jó találkozások, őszinte beszélgetések.

Hirtelen karrier senkit sem lőtt az egekbe, de a nyolcvanas évekre az írók könyvei megjelennek, s a többiek, ki egyetemi vagy főiskolai tanár, ki főszerkesztő, mindenki későn érte el a neki járó helyet, mindenki keményen dolgozott, de senki sem lett megalkuvó.

Aztán persze Marsall László nemcsak verseivel szerepelt a Rádióban. Szerették, a férfi kollégák magukkal vitték kávéházakba, kocsmába, szerkesztőségekbe. Szerződése is volt a Rádióval, kész műsorainkat hallgatta, nincs-e technikai hiba bennük, esetleg kétszer ugyanaz a mondat vagy hibás évszám, nem hosszabb vagy rövidebb-e a műsoridőnél? De nem sokáig bírta, addigra megismerték az irodalmi életben, „szabadúszó” lett, megjelent rendesen, ebből ugyan csak nagyon szegényesen lehetett megélni. Második házasságából két fia született. Négyszer nősült, a harmadikat kivéve minden felesége zongoratanár. Mind a négy hűséges szeretettel szolgálta a költőt. Iszonyú tragédia volt nagyobbik fia elvesztése, mikor egy balatoni vihar tizenhat évesen elragadta. Akkor már elvált második feleségétől, fiai anyjától, akivel társaságunkhoz tartozott. Borlói Katalin fia halála után a temető mellé költözött, aztán rákban meghalt. Laci nagy fájdalommal siratta mind a kettőt. Mint mindannyian.

Marsall László

Torkomban forog

Estéim étvágytalan vacsorák. Lőtt madár

megrághatatlan szívét forgatom a számban,

a lenyelhetetlent, őrölném, forgatom

hirtelen megöregedve, fogatlan.

S a nyitott ablak párkányán, villódzó

macskaszem-zöld ruhában valaki süldő lány

hintázza magát, lába harangoz, és várja kiáltsak:

„ezerkilencszáz nyolcvanhárom július másodikán…”

– szólnom, nyikkannom lehetetlen, nyelnem se is,

lőtt madár szíve torkomban forog… – Álom.

Csak álom: te tudod, zöld lány, Tihanynak elkallódott

rijjadó leánya – az vagy, akarom –, te hangtalan,

miként magam; torkomban megrághatatlan madár-szív

forog és forog –, néma vagy, néma vagyok.

Csak nézd, csak szemedet futtasd soraimon,

egy lapján e beszélő-füzetnek, és tudd: a kiálthatatlant

kerülgetem: ezerkilencszáz nyolcvanhárom

július másodikán elsőszülött fiam… És semmi echo:

„…szülött fiam… fiam…” Mert nem a lejegyzett,

de a kimondott szó, a „legyen!” – „ne legyen!”

és hadd higgyem most! csak most! – visszairamlik: a fejem

még fiam boglyas fejéhez bólintom, párba fogott lovak

bazaltos hegy alján, s lent a tó-kékség még sima.

Asszonyok, kikből férjek, és anyák, kikből fiak

kifogyának, ti tudjátok: most csalok, hazudok,

ne hallgassatok rám! Mondd ki – bár te mondanád helyettem –

te macskaszem-zöld, te rijjadó leány:

„július másodikán elsőszülött fiam a vihar fölverte

tóba zuhan, fölbukkan, vergődik, süllyed, végleg elmerül…”

– és bennem visszhangzik a hangod: „…végleg elmerül…”

Most, most futtasd a szemedet soraimon: Végakaratom:

míg torkomban a forgó madárszív kihűl,

elkallódott Echo, némát a némához hozzáadlak,

vízbefúlt fiamat fogadd el férjedül.

Első könyve későn, 1970-ben jelent meg, mert nem akart és nem tudott alkalmazkodni az irodalompolitika kívánalmaihoz. Így lett sikere az írástudók körében, így lettek költészetének hívei, ma olvassák-e, ki tudja? Kitűnő, izgalmas költészet. Ami engem különösen megragadott már kezdettől fogva, végletessége, a szabad asszociációkban villogó szabadságszeretete, öntörvényűsége. A való életben pedig kedves, gyermeki, közvetlen stílusa. Az idők változásával hivatalosan is elismerték, 1984-ben József Attila-díjat kapott, rá tizenhárom évre Kossuth-díjat.

Én maradtam, aki voltam, az irodalmi osztály szerkesztője, majd főmunkatársa, mellékesen magam is író. Sok levelet nem kellett váltanunk, a telefon és a személyes találkozások feleslegessé tették a levelezést. De egy levelem van még tőle, tanúságul, hogy sokat változott a világ 1958 óta. A búcsúzás gesztusa, az évtizedek során változatlan szeretetre utal.

Kedves Zsuzsa,

említetted, legyek a „Hét költője”. Küldöm a kötetemet, abból szeretnék válogatni (az oldalszámot támpontként ceruzával bekarikáztam: vers-címek) és küldök plusz „Három groteszket”.

1993. jún. 24-i határidőben állapodtunk meg. A ceruzakarikásak javaslatok, válassz belátásod szerint – és egyik színésznek szeretném Vallai Pétert megnyerni. Ő jól ismeri és kedveli „opuszaimat”, kiket is – mint említetted – júliusban szeretnél műsorra tűzni.

         csókollak

1993. jún. 23. Marsall László