Albert Zsuzsa

Köszönöm

Anyáim útján

a kézzelfogható

már alig elbírható

mikor a kötőtű mikor

a fényes kis menyasszony

villog fehér fátyolkája előtt

zakatolás és berregés

betölti a házat a kertet.

Ki tudja, mi marad

levegőben, fák

héja alatt

kéreg alatt sötéten

hold udvarában mikor

benéz ablakodon.

Mi maradt változó

véremben tovább

sistergő talpam alatt?

Honnan és hogyan jutottam

ehhez a csonthoz, ehhez a formához

hogy ekkora vagyok és ilyen

de köszönöm elődeimet és utódaimat

ezt a zöld-piros kertet

és ezt a hazát

szelíd hegyeit és folyóit

a társakat akikkel

jártam az erdőket vizeket.

És köszönöm ezt a szobát

hogy van asztalom és tollam

az ablakot ahonnan

besüt a délutáni nap.

Ezt a várszerű udvart

néhány gyümölcsfát

az eget mikor ragyogó kék

és akkor is,

ha villámokkal terhes, fekete.

Az egyedüllétet és a társakat

köszönöm szolgaságomat

adott és kapott szeretetet

ezt az egyszeri életet.

Ahogy én

távoli világ küldötteként

létezem itt

rám rótt parancsait

megteszem.

Várom, mikor szabadulok

ingadozva állok

fél lábamon

hátrafordulok előrenézek

az itt és a most ébredésnek

élem újuló perceit.

Hát visszajöttél.

Gyermeki formád

most felismerem.

Soká nem kószálhattál

a Föld körül

percekig talán

és már várt a fészek

ahonnan újra kezdheted.

Talán most jobb

csillagzat alatt.

El-elszólod magad

néhanapján ha

nem vigyázol

váratlanul érett szavakkal

kiáltod:

„mikor hagyjuk már abba?”

Nyolcvanegy éve ma születtem

sokáig maradtál mellettem

melletted hetven évig

gyerek lehettem

anyám, anyám.

Azóta édességedet

nem érzem üdvösségemet

szenvedtél inkább nem akartad

mégis elhagytál engemet

anyám, anyám.

De már szépséges termeted

újra született életed

legkisebb dédunokád

őrzi a tekinteted

anyám, anyám.