Világ árnya, világ fénye

(Árkossy István és Bágyoni Szabó István Beszélgetőkönyvéből)

 

„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-ut­cáid, ki se merészkedj a világ országútjaira…” (Tamási Áron)

 

27. (Bágyoni)

(…) Kilencedikes koromban vásárolt könyvem, a Kelemen-emlékkönyv[1] pár év múlva egyetemi éveim, s majdan tanári korszakom ilyen-olyan ténykedései, morfondírozásai mellé szegődött, s vált éltető kézikönyvemmé – több szempontból is. Ami a legfonto­sabb: azokra a szellemi mozgásirányokra, állapotokra, befejezett vagy még befejezet­len feladatokra irányította figyelmemet, amelyek valamikor az erdélyi mindennapokat határozták meg, de amikről sem iskoláinkban, sem egyetemeinken nem nagyon esett szó. De a tudós Kelemen Lajos körét alkotó személyiségeket is úgymond felvonultatta ez a kiadvány – akikről, bizony, illett tudni valamit egy élethivatást vállaló emberpa­lántának. Csetri Elek professzor egyetemi felvételiztető tanárom volt, históriából, de később, a hetvenes évektől mind a mai napig Torda egyik legmeghatározóbb „szellemi ura és szolgája” maradt, ha van ilyen ebben a kultúrát semmibe vevő világban. Egyetemi harmadévben aztán Szabó T. Attila nyelvtörténész professzor egyik szemináriumán mutattam be annak a kisiskolás kori gyűjtésből kiteljesített dolgozatomat (ezúttal Bágyon falu hely-, család- és ragadványnevei a XX. század közepén címmel), amely­nek „első változatát” – meglehet, nem épp tudós, de mindenképp lelkes környezetben – szülőfalum református templomában prezentáltam. Előadó tanáraim közül Szabó T. Attila és a nyelvjáráskutató Márton Gyula mellett „a felvilágosodás bagókátránytól sötétedő ujjú professzorát”, ahogy Jancsó Elemért neveztük, egyik meghatározó szel­lemi mentoromként tartom számon. Lehet, hogy szóltam már róla, de ismét elmondom: Kuncz Aladár életét és munkásságát – a keményen „balos” idők épp aktuális szorításá­ban – Erdélyben elsőnek én kutattam és dolgoztam fel államvizsga-dolgozatomban, Elemér bácsi irányításával. Az erdélyi polgári irodalom nagyjainak „üzeneteit” kutat­gatni abban az időben még egyetemisták műhelyeiben sem volt egyszerű…

Lám, ismét a sorsszerű találkozási pontok. Kolozsvár, Farkas utca, Kuncz Aladár… és az Árkossy családnak „kiutalt” tanári lakás…

Nincs szándékomban kártyavetőkre hivatkozni, kedves Árkossy István barátom, de ITT lennie kell valami „rajtunk túlinak”. Fokozzam érdeklődésedet? Amikor Édes­anyám a tordai „tanulószobám” asztalán annak idején meglátta a Kelemen Lajos-em­lékkönyvet, annak első lapján a nyolcvanéves tudós szikár arcélét ábrázoló fényképpel, felki­áltott: „Ezt az úriembert ismerem! Énekeltem is neki… és a csoportnak!” Megtudtam, Édesanyánk, mihelyt én Tordára kerültem (kvártélyba vett magához – „majd besegít itt, ott… és a ’piros-iskola’ is pár lépésnyire a Traian utcából”), azzal hálálta meg nagy­bátyánk nagylelkűségét, hogy időnként cipő- és csizma-felsőrésznek való bőrt, talpat szállított (szállított?… inkább „csempészett”!) Kolozsvárról Tordára, kis karbeli kosa­rában… Nyüzsgő fináncok és fel-feltünedező titkosrendőrök orra előtt. Igen ám, de amíg a kolozsvári Munkás utcából vagy a Pata utca másik végéből – a kisiparosok konspirációs regulái szerint – a „matéria” megérkezett, mondjuk a Mátyás-szobor kör­nyékén, vagy épp a sárkányölő Szent György szobra mellett várakozó Édesanyánkhoz: hosszú órákba tellett. Mit tesz ilyenkor egy kíváncsi „vidéki fehérnép”? Kocsmába csak nem ülhet be… Odacsapódik egy városnéző csoporthoz, ott rosszat nem tanul senki. Igen, Édesanyám így lett Kolozsvár legilletékesebb „idegenvezetője”, dr. Kele­men Lajos professzor nyílt „előadásainak” az alkalmankénti „hallgatója”… híressé lett sétáló-városnéző előadásain, utcai szabadegyetemein. Jóval egyetemi éveim előtt. Idehaza aztán a Kolozsvárt hallott élmények kibomlottak, kivirágoztak, mesévé színe­sedtek. Magam is több változatban hallottam annak „a Mátyás-templom mögött ásó fehérkesztyűs úriembernek” az esetét (bizonyára László Gyuláról lehetett szó), „akire majdnem rázuhant a mélységes mély sírgödör… nem is jelzi azt semmi, városi illem­hely lett mára a honfoglaló őseink temetőkertjéből”. Máskor a renoválásra szorult lo­vas szobor került szóba, amit a Mátyásra dühös románok azért nem mernek bivalyok után kötni és elhúzatni helyéről, mert „attól tartanak, nehogy igaznak bizonyuljon a mendemonda, ami úgy szól, hogy a Fadrusz mester keze alatt dolgozó hóstáti, vistai meg torockói kőfaragók aláaknázták a talapzatot”. Kelt a mese, szállt a mese. Szinte hallom is Édesapánkat: „Eszti fiam, nem lesz jó vége ennek… inkább végezd a magad dolgát!” Pedig azt „végezte” szegényke. Emlékszem, a következő útja egyikéről me­sés kedvű Anyánk hegedűvel tért haza, amit állítólag egy Balogh nevezetű hegedűmű­vész családjától vásárolt a Szamos-parti színkörről és a Malom utcai papírmalmokról „előadást tartó Kelemen tanár úr” segítségével. Hogy majd’ 60 év múltán én most kire, kikre gondolok? – nem lényeges, de e kis hihetetlen történetecskébe talán azok is beleférnek, akikről előbb szót ejtettünk. Ami akkor engem érdekelt, az napnál is vilá­gosabb: volt saját hegedűm, adhattam hát vissza sógoromnak kölcsönbe kapott „száraz­fáját”! Madarat lehetett volna velem fogatni, tán a kolozsvári Mátyás-templom orgo­nájának sem tudtam volna jobban örülni!

 

Van hegedű, és ez nem lényegtelen… másként hogy a csudába lehetne muzsikálni!?

De vajon a kolozsvári bástyákról és könyvnyomdákról, papírmalmokról és oskolákról, magyar színházi előadásokról és helikoni bálokról – idegenek és itthoniak előtt – be­szélő „idegenvezető” tanárember, könyvtáros, historikus kezéből ki verte ki a tollat, hogy csak beszélgetésre kellett kényszerülnie?! Ki vette ki a „hangszert” a kezéből?

Nos, úgy érzem, hogy a Kelemen Lajosok utáni néhány nemzedék is üres légtérben érezhette magát Erdélyben. Beleszámítva a mi „vergődő”, ’56 utáni diáknemzedékün­ket is, de elsősorban az olyan, az erőszakos egyesítés előtt végzett, fiatal egyetemi tanárainkat, mint például a minket verstanban szeminarizáló Láng Gusztáv. Kikerülve aztán az egyetemek padjaiból: azok, akik akkor és ott A-ból D-be szerettünk volna eljutni, akik közösség és hivatás, politikai levegőtlenség és „szellemi légszomj” össze­függéseiben gondolkodtunk, annak a felismerésnek a tudatában voltunk már, hogy nekünk egyetlenegy lehetőségünk van: jót jól csinálni – akár a „megtartó” mesére támaszkodva is. És ez a tökéletességre törekvés – fogalmaztuk meg önmagunkat vidéki irodalmi körökben, kolozsvári szerkesztőségekben, könyvkiadók, színpadok és alkotó műhelyek környékén… A tökélyt, a tökéletességet megcélozni egy tökéletlen világban is. Műhelyt, alkalmat teremteni a Teremtéshez ott, ahol épp vagy. És ez bizony olykor irritáló – és felettébb gyanús indíték volt… sokak szemében. (…)

Térjünk vissza az előbb említett „digitális képtárlathoz”!

Ha jobban a kép fölé hajolsz, láthatod: a felvétel Kuncz Ödönt (Dédi bácsit) és felesé­gét, Vaja nénit ábrázolja, és Budapesten, a Móricz Zsigmond körtér közelében készült 1963 nyarán. Amint említettem már: őnáluk (is) kutatgattam a testvéröcs, a fogság után 1921-ben Kolozsvárra visszaköltözött író és Helikon-szerkesztő Kuncz Aladár (Dadi) életrajzi adatai, levelei, jegyzetei után. Látni a képen: a nyolcvanas éveiben járó öregúr egy csellótokot fog a kezében – elköszönvén tőlem, indultak a megszokott vonósné­gyesből álló baráti körbe, ahol Dédi bácsi bizonyára nélkülözhetetlen csellós lehetett. (Emlékezzünk csak, a Fekete kolostorban Kuncz Aladár többször hivatkozik az inter­náltság letargiáját ellensúlyozó zenére, csellózásra, zenei élményre; a muzsika maga volt a HIÁNYÉRZET minden válfaját semlegesítő valami, a pótlék, a teremtő emberi cselekvés pótszere. Fura ezt kimondani, de némelykor maga a selyemből kivetkőztetett nő is – nem csoda, hogy a Dadi számára Von Bergen által faragott cselló feje gyönyö­rűséges kis női testben végződik.) Nos, a cselló családi hangszer lehetett még a kolozs­vári Görögtemplom utcában lakó népes Kuncz famíliában is. Anno. De most kanya­rodjunk vissza a budapesti Móricz körtérre. Elköszöntünk egymástól, Ödön bácsi és Vaja néni a Feneketlen-tó irányába vették útjukat, nekem meg azt ajánlották, útban a Baross utca felé (Édesanyánk itt élő unokatestvére, Jenei Pali bácsi biztosította a szál­lásom, itt laktak, valahol a 32-esek emlékműve mögött) nézzem csak meg az épülő Erzsébet hidat, annak „újszerű megoldásait” (még lehetek hidász – vágott szemével az öregúr), nincs kizárva ugyanis, hogy a „lebombázott erdélyi irodalmat, kultúrát” vala­kiknek – s tán épp a mi nemzedékünknek – el kell kezdeni visszaépíteni, visszahe­lyezni eredeti hídfőire.

Úgy éreztem, e rendkívül friss szellemű ember valamit tudott már, talán kolozsvári rokonaitól (tanáromtól, Jancsó Elemértől netán, vagy még inkább a korábban elhunyt Jancsó Bélától), esetleg megvan őneki is az otthoni tudományos élet változásigényét már sejtető Kelemen-emlékkönyv, netán megneszelte azokat az új fuvallatokat, amelyek egy nemzetközi jogászember számára már hasonló összefüggések feltételezését indí­tották el… Miért is ne tudhatott volna? Az Utunk hasábjain már elindult az erdélyi polgári irodalom revíziója, az „önmagunkkal való szembenézés” cenzort kijátszó szlo­gen örve alatt. Középiskolásként épp az Utunkban olvastam például Panek Zoltán bá­tor, igazi szellemi megújhodást sürgető esszéjét az elfelejtett költő-zseniről, Dsida Jenőről; e témát aztán később az előttünk végzett Láng Gusztáv tanársegéd vállalja át. De említhetnénk más példákat is ebből az új „szellemi honfoglalásból”, a szak- és tan­könyvkiadás, illetve a szépirodalmi művek megjelentetése köréből. Ennek eredménye­ként, mire az újabb egyetemi évjáratok kirajzottak, katedrákhoz, netán szerkesztői asz­talokhoz jutottak (jutottunk), már birtokukban (birtokunkban) lehetett az új, etikán és esztétikán egyaránt nyugvó értékítélet, az új irodalmi kánon. Szöveggyűjteményekben és szövegelemzésre sarkalló tankönyvekben egyaránt. Ennek az „emelkedve” építkező időszaknak tán legmeghatározóbb szellemi segédkönyve a Kántor–Láng-féle erdélyi irodalomtörténet – a Romániai magyar irodalom 1944–1970 című kánonteremtő mun­kájuk. (…)

 

Nem állhatom meg, hogy ne említsem fel e helyütt azt az erőt és erényt egyaránt pró­bára tevő munkát, amellyel lapunk, az Utunk szerkesztői ennek az új irodalmi érték­ítéletnek az érvényesítéséért kifejtettek. Emlékszel a Kiskatedra fejléc alatt futott, főleg középiskolások kérdéseire összeállított kisesszé-sorozatunkra? (Amit – és ezt zárjelben jegyzem meg, remélve, hogy nem veszed nagyképűségnek – én ötlöttem ki. Láng Gusztáv utalt is erre egyik, Korunkban közölt interjújában, jelezvén, hogy az interaktív lapolvasás ötlete, bizony, a kolozsvári Groza 2.-ben született meg. És véle együtt még mennyi más…)

Humor ide, nyomor oda: megtörténhet, hogy csak és kizárólag a dolgunkat tettük… Az is, aki írt, az is, aki szerkesztett, és az is, aki megpróbált kinézni a redakciók keríté­sein… az Olvasók után. Hogy miért? Néhány sorral előbb arról szóltam, hogy egy nemzetközi jogban járatos budapesti polgár jó előre megsejtette az erdélyi irodalmi változások bekövetkeztét. Kuncz-sarj volt, tehette. Világokat, azok fényeit és árnyait volt képes egyazon időben átfogni: ismerte Adyt, és megérezte Székely Jánost, Páskándi Gézát, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt… és persze, a „Kántor–Lángot” is. Egy Kuncznak ez nem jelenthetett gondot, nem volt kunszt!

De vajon a kisebbségi életünkben „emelkedésként” felfogható időszak után bekövetke­zett „zuhanásokra” ki, kik éreztek rá… jó előre? A szétszéledő erdélyiek sorsát vajon ki láthatta évekkel a Diktátor – a legfőbb román Cenzor – bukaresti kilövése előtt? Hátha e beszélgetés-sorozatunk képes lesz megsejtetni a választ a soraink fölé hajló Tisztelt Olvasóban. Hátha (…)

Budapest, 2008. április 2.

 

28. (Árkossy)

Szép „példa-képedre” utalnék, kedves Bágyoni Szabó Pista, az említett Géricault-fest­ményről szólva, minthogy a méretes vászon már születésekor – drámai erejének kö­szönhetően – igen-igen „helyén találta a szöget”… Hogy örök érvényű szimbolikájáról már ne is beszéljünk. Hánykolódó hajótöröttjeivel A Medúza tutaja megdöbbentő lá­tomás, ám nem kevésbé „igaz” festmény is (a kolozsvári lapszerkesztők lélekvesztő-rajza is az volna…), miután telitalálat az örök emberi kiszolgáltatottság képi láttatá­sára; a mindenekfelett és mindenkor uralkodni képes természeti erőkkel szemben. „Sok sötétség, kevés fény” – ez az univerzum lényege, hogy kettejük viszonyáról az egyet­len fájlalnivalót is – könyvünk végéhez közeledvén – elmondjuk. Ezt sugallja az utolsó remény valóságtartalmát rejtegető, Louvre-ban kiállított, és megtörtént eseményekről valló ábrázolás is, mesteri elrendezésben, hiszen a romantika hozzám oly közel álló festészete volt az, amely nem átallotta (kénytelen-kelletlen is) tudomásul venni, egyben a natúra színe előtt fejet hajtva kijelenteni: „Te győztél!”

Körképről is beszéltél. A világ a valaha megfestett, legpompázatosabb óriáskörkép! Vászonszeletei között hétköznapjaink csupán szerény, lényegtelen vázlatok. Ám, ma­gad is jól tudod, kedves Barátom, mennyire ragaszkodunk régi vázlatainkhoz! Mint­hogy azok közt lapozgatva-keresgélve születik és alakul nap nap után a szemünk előtt kibontakozó MŰ. A mi egyetlen és megismételhetetlen óriáskörképünk.

Ezért, a Louvre világhírű vásznát most odahagyva, önös érdektől vezérelve, új világba kalauzollak. Kutakodjunk vázlataim közt! Meghívlak pihentető szemlére (ne aggódj, Firenzét is útba ejtjük!), ám ez alkalommal nem az árnyék lesz uralkodó – lazíts, bará­tom! –, hanem sokkalta inkább a fény. Induljunk hát!

 

Sandro Botticelli, egy firenzei cserzővarga fia, örök tavaszt álmodott egyszerű festővá­szonra. Azóta ez az elemeiben lenyűgözően gazdag és magasztos Primavera (Tavasz) című festmény, amely az Uffizi múzeumában látható – Leonardo da Vinci Mona Lisája mellett –, a piktúra történetének mind a mai napig egyik legismertebb és leggyakrab­ban megidézett mesterműve lett. E mitológiai utalásoktól mélyen áthatott műremeken, az itáliai reneszánsz ihletett alkotója, Simonetta Vespucci szépségétől ittasan, meg­mintázta a festőművészet eleddig legszebb nimfáját, akinek ábrándos tekintete – hála zseniális mesterének – immár soha többé nem szürkülhet a méltánytalan feledés ho­mályába. Ám annál inkább visszás, hogy a „nagyok” – mint Raffaello, Donatello, Mi­chelangelo, Leonardo, vagy az imént említett Botticelli is –, akik „madonnáikban” a szép nem arcmásának felülmúlhatatlan vonásait hagyták a megbűvölt utókorra: nemrit­kán igencsak riadoztak a házasság sokuk által kényszerítőnek vélt intézményétől. Úgy hírlett néhanapján, hogy a különc művészek bizony hajlamosak lennének a nőtlen­ségre; mások viszont akképpen opponáltak, hogy hithű, szerelemtől fűtött házastársi természetüket ecsetelték; amint ez utóbbit Rembrandt vagy Rubens életének zajló eseményei is ékesen példázzák. Iustitia mérlege végre megnyugszik és egyensúlyban áll. Az igazság itt is a középúton volna? Tény: nem kell sokat kutakodnunk ahhoz, hogy valóban lángoló szívekre is leljünk közöttük. És hogy ez már factum, azt, mind­megannyi híresztelés ellenére, még a fenti példában megidézett „isteni” Raffaello Sanzio sorai is elárulják: „Mily boldogság igába, hámba törni, / Karodéba, mely lágyan átfog engem; / Ha kibúvom, épp az fog meggyötörni. // De elég, máris túl sokat beszél­tem, / s magának árt, aki nagyon kíváncsi; / hallgatva gondolok rád elmerülten.” (Barna Imre fordítása)

 

De térjünk csak vissza a mi tájainkra!

Kutya hideg tél volt Kolozsváron azon a közismerten „morzsának” is titulált utószil-veszter estéjén. A Beatles nagy sikerű rocklemeze, a Bors őrmester, épp akkoriban rajtolt hangos diadalmenetben világhódító útjára. Időközben, már jó néhány „harminc nap” lepergett azóta, hogy az Utunk redakciójának szivarfüstszagú, barna ajtaja mögött, a kétasztalnyi kisszoba szomszédságában békésen terpeszkedett első patinás íróasztalom; így végre fesztelen hangulatban múlathattam az újév mámorító ünnepét Botár László orvos barátomnál, kollégiumi cimborám és bajtársam társaságában, akivel hajdanán közösen tapostuk suhancvilágunk hepehupás, mára egyre inkább távolba vesző útjait. Akár viruló páros cseresznyék a fán, úgy kucorogtunk egymás mellett tizenegy véget nem érő esztendeig lombzöldre mázolt iskolapadunkban.

Történt (amint azt már említém), hogy újév fehérbe öltözött ünnepe szépen összehozta orvos barátom szellemi pacientúráját: zenészek, színészek képzőművészek szolid, évköszöntő társaságát. A trakta közben megszólaló csengő dallamára először nem figyelt fel senki. Én mégis, tisztán meghallottam. Másodjára csak-csak nekiindult a háziúr, kitárulkozott a nappali ajtaja, így a szoba kíváncsi melege-fénye vele együtt somfordálhatott ki a homályos előszobába. Tekintetem a bejáratig követte őket… Az ajtó kíváncsiskodón nyílt meg. Vajon ki érkezett?

Váratlanul különös érzésem támadt; mintha égi üzenet hangjait hallottam volna hirtelenjében a magasból (ma már tudom, Thália áfiummal és hévvel teli üzenete volt az), egyben valami igencsak újnak titulálható, megmagyarázhatatlan sejtelem kerített a hatalmába. Úgy tűnt, mintha még sosem látott stúdiumlepel, vagy valamiféle pillekönnyű, nimfasimogató fátyol hullt volna alá, miközben mögötte, a háttér homályából, felsejlett a bejárat teátrálissá vált képe. Bár mindezen tünemények után nem ajtó volt az már nekem, hanem egy igen finom rajzolatú, új világra nyíló reneszánsz portál, talán éppen az Uffizi dicső galériájának szemet gyönyörködtető főkapuja, vagy netán szellem-fényben derengő, kincsekkel és mesterművekkel megpakolt egyik óriásterme. Ám mindenek közepén: lenyűgöző Botticelli-képpel ékesítve! Jóllehet, ezúttal nem a toszkán nagymester közismert gyöngyszeme, a Tavasz tündökölt előttem, amely sompolygó századok alatt áhítozó tekintetek millióit ejtette rabul, olyanokét, akik remélték: egyszer tán csak megszólal az a vászonra álmodott, elbűvölően szép, némán hallgatag női ajak. De a legszebb itáliai nyarak pompázó Firenzéjében úgy esett meg, hogy erre a muzsikáló nimfahangra-szóra a látogatók időtlen idők óta hiába sóvárogtak.

Viszont múzeumszegény városomban, Kolozsvár januári zimankójában ezúttal ott vibrált előttem Botticelli Tavaszának eleddig egyetlen fellelhető ezoterikus festménypárja: a Tél.

Karcsú, hirtelenszőke, tengerszemű lány tekintett róla felém. Arany verőfény a jégszínű télben! Én pedig csak álltam mozdulatlan, a váratlanul megpillantott – immár mindörökre velem maradó – legszebb kép előtt. De valóban festmény lett volna az? Vagy netán mégis: valóság? Vajon nem tévedtem, és mindezt elképzeltem csupán? Nem! Nem érzéki csalódás volt az, hiszen nyomban megszólíthattam, Ő pedig hozzám szólt!

Majdani feleségem, Ila állt a szélesre tárt ajtó méretes képkeretében. Aranyló hajában ott bujkált még a hűsen illatozó, fiatal januári szellő. Ám selyemtincsei közt ezúttal nem Simonetta Vespucci tarka bukétái parádéztak, hanem az újesztendő égi ezüstjének földre küldött, szikrázó hócsillagai. A tündöklő jégvirágok – mint ráérősen megpihenő égi ecsetnyomok – időnként még fel-felvillantak, fényükkel teleszórták szép vonalú arcát, íves szemöldökét. Székelyzsinóros kisbundáján is meg-megkapaszkodtak ragaszkodó kis csillagok, és inkább lassan láthatatlanná váltak, mintsem hogy búcsút vegyenek tőle. S amint elnéztem, annak ellenére, hogy a jelenség rajzolata számomra összességében föltétlenül „botticellis” volt: a megvilágítás, az aláhulló fény-árnyékok halk dialógusa inkább puhán modellált rembrandti hatásokat idézett. A mély háttér gazdagon meleg umbrái éppenséggel Reynolds arcmásainak lágyan kezelt vásznairól kerülhettek elő. A csillogás pedig… igen, a pillanat csillogása… az minden bizonnyal Gustav Klimt gráciás, aranyszínű varázslatának áldását hozta elém. És így, egymást sűrűn váltogatva, egyre csak suhantak, peregtek előttem az ismert képek. Ámbár szíves örömest folytattam volna, mindamellett nem kutakodhattam tovább festménylátó élményeim eszköztárában, mivel Ila – testvérével együtt – máris a rajongó társaság középpontjába került. S minthogy egy szívet felderítő látvány nem csupán vászonképen örökíthető meg – lágy színekkel, festmény formájában –, hanem papírlapon is, szép szavakkal, rímek ecsete nyomán, így az sem lehet meglepő, hogy Firenze-elkötelezettségem folytán Botticelli mellett e lenyűgöző város másik, nem kevésbé hírneves szülöttjének, Dante Alighierinek gyönyörű látomása, szépséges „zenélő képe” is életre kelt bennem, amit Beatrice című szonettjében szólaltatott meg lélek és fül számára egyaránt. Íme, az első két szakasz Képes Géza avatott fordításában: „Olyan nemes és oly tündéri tiszta / a hölgyem, midőn kedvesen köszönget: / minden beszédet bénaság kötöz meg, / s tekintetét a szem káprázva issza. // Szelíd alázat: ez szépsége titka, / halk hangja nem rebbenti szét a csöndet; / az ég küldötte őt le szent örömnek, / fénylő csodának földi tájainkra.”

 

Az újévvel bizony új élet kezdődött el.

A marosvásárhelyi Várkert vén gesztenyéinek hűvös árnyéka – amerre Iláék laktak – majdhogy a házuk kapujáig nyújtózkodott; néhanapján be is merészkedett az álmatag kis utcába, ekkortájt ritkán jött egyedül: elkísérte őt a ráérősen ballagó Maros frissítő fuvallata. Öreg fenyők alatt meghúzódó hajlékukat a fészek nélkülözhetetlen, otthonteremtő melege járta át. Mindmegannyi alkalommal marasztaló volt számomra az a meleg színű, csendes varázs. Ottlétem észrevétlenül elsuhanó óráiban andalító, jóleső bizakodás kerített hatalmába; kivált, ha a bölcs szavakra gondoltam, mármint hogy: „nem esik messze alma a fájától”. Volt idő ezen eltöprengeni alkonyórán, az illatozó lugas virággyűrűjének hintaágyán ringatózva, miközben fölöttem, az egyre mélyebbre árnyalt lombok közt hol itt, hol ott, még átférkőzött egy-egy lankadatlanul incselkedő, narancsszínnel játszadozó esti fénysugár.

Mindeközben Ila színházi előadásaira, bemutatóira, amikor csak tehettem, gyakran átruccantam Kolozsvárról. Toszó Ilona színművésznő, a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia fiatal üdvöskéje, már a Marosvásárhelyi Színház társulatának a tagja volt; akkoriban éppen Örkény István Tóték című örök sikerű tragikomédiájában alakította Ágika pajkosan kedves kislányszerepét, Lohinszky Loránd, Kovács György és Erdős Irma megtisztelő társaságában. Hallatlanul szerettem azt az igencsak színpadra álmodott, estéről estére friss színeket megcsillantó zseniális tragikomédiát; színpompás karakterszerepeivel, vérbeli „Örkény-humorával” egyetemben. A kisregény, 1964-es megjelenése után, sorra aratta sikereit színpadon, filmvásznon, itthon és külföldön egyaránt. Mátraszentanna nem létező, álmatag falucskája lett a különös „háború és béke” szürrealista színtere, ahol az „ős-csend” birodalmában moccanni látszott a világ: és ez a nagyvilág háborút üzent egy parányi család békéje ellen. Az előadások harsány sikereiben nem kis szerepet játszott a Marosvásárhelyi Székely Színház hagyományaihoz méltó, és az egész erdélyi színjátszás összehasonlításában is kiemelkedő teljesítményekre képes vásárhelyi társulat parádés játékkultúrája.

Minden gyönyörűségem mellett azért mégis volt mit sajnálnom: Euripidész–Sartre Kasszandrájaként (a Trójai nőkben) még nem láthattam Őt, amiképpen minden színésznő álmainak szerepében, Shakespeare Júliájaként sem, mivelhogy abban az időben még nem ismertük egymást. Így mára azt a rég ellibbent, felejthetetlen fehérfátyol-pillanatot a Rómeó és Júliából, csupán néhány finom keretbe foglalt érzéki fotó őrzi, dolgozóm családi ereklyékben mit sem szűkölködő „emlék-falán”. Viszont Molnár Ferenc Liliomjában már tapsolhattam neki. Miként Zorin Varsói melódia című kétszemélyes lírai játékában is, amelyhez – immár a kolozsvári színpadon – magam terveztem színpadképet.

Időközben egy szemfényvesztő játék, a valóságot szemérmetlenül és fáradhatatlanul mímelő látvány-parádé kerített hatalmába: a SZÍNHÁZ mindenkori világa.

A proszcénium előtt estéről estére belobbant a rivaldafény, mire a Szamos partján, a sétatéri színkör magasan fészkelő csillárkoronája alatt alábbhagyott a zsongás. A zenekari árok körül észrevehetően vibrálni látszott a levegő. Fölülről, mint óriás agancsokra tűzött világoló holdak az éjben, színpompás derítők, méretes jupiterlámpák tekintettek alá, hogy fénykarikáik életet leheljenek a libbenni készülő brokátfüggönyök mélyvörösébe. Varázspillantásukra, szófogadón nyílt meg a portál, elszállt titoktartó csendje, és a világot jelentő deszkák játékablakán át, a zsinórpadlásból áradó hűs levegő átjárta a homályba burkolózó (akkor még gyakorta zsúfolt!) nézőteret. A mágikus perc elérkezett. A valóság és a látszat világa ekkor összeért. Triumfálni akart az illúzió. Mint elválaszthatatlan társak, a fény és árnyék ismét egymásra talált.

Utóbb, a Varsói melódia Chopin-muzsikával tarkított előadásának színpadra állítása közepette, az egyre sűrűbben ismétlődő próbák során, magam is közelebbről kiismerhettem a művészi teremtésre ösztönző, öntörvényű, tágas játékteret. A szuffiták úgy bújócskáztak a horizontfüggönyök bársonyfeketéi előtt, akár óriás kártyalapok egy éjszakai játékasztalon; a forgószínpadra állított jelzések díszletpróbáin meg-megreccsent lábam alatt a deszkapalánk, beijedve futottak párhuzamosai a körbezárt térben, a nem létező, sosemvolt távlatok felé. Fölöttem óriáscsigák tekerőztek némán, váratlanul lépcsők és kőoszlopok indultak el, máskor egész utcasorok emelkedtek a magasba, hogy homályba tűnjenek; ahol – mint óriás pókháló foglya – a gúzsba kötött zsinórpad kusza sodronyai feszültek. Különös, sok tanulságot rejtő térhatású festmény közepébe csöppentem: körbeölelt egy folytonosan megújulni képes, mindegyre változó, szokatlan arcát mutogató – más világ. Emez pedig, a látványépítés iskolájaként, a képszerkesztésnek mindaddig kevésbé ismert spektrumát tárta fel előttem. Mert jóllehet kép volt az is, mégis másmilyen volt, mint a festőállványon pihenők: játéktér-kép.

Azonban a kolozsvári színtér igazi varázsa számomra mindenkor Ila jelenlétében volt csakugyan örömteli; estéről estére más-más színben, más történelmi korban, változó események közt láthattam személyiségét megvillanni magam előtt, mintha véget nem érő időutazásra röpített volna magával, mesébe illőn. Mintha egy jeles múzeum bársonyfüggönnyel óvott, aranykeretes festményének alakjai moccantak, keltek volna életre ilyenkor, hogy tanulságos történetük drámai világába invitáljanak. Ám a színpadra idézett képeken, azok minden változatossága ellenére, valami mégis közös lehetett: valahányon azonos volt a szeretett modell.

És mivel a színpad világa, az maga a hely, ahol bármi megtörténhet, egy jelentőséggel felruházott, sokat ígérő napon (nem váratlanul), a sors tekintélyt parancsoló maszkjával és presztízsével ékesítve, megjelent a „legnagyobb rendező”, és hozzánk szólt. Így eshetett meg, hogy a fátum nagy játékmesterének bölcs tanácsát megfontolván és elfogadván, sihederkorom Farkas utcájának álom-templomában, az ó kollégium sajtszínű órájának bámészkodó szemei láttára, a legszebb orgona hangjainál Ilával az életre szóló kapcsolat megköttetett. A nyújtózkodó pánsípok igencsak kitettek magukért. Fennen szárnyalt Schubert égi dala, az Ave Maria, aminek hallatán a gótikus ívek hófehér vonalai összeölelkeztek a magasban.

Az árnyék homályából kiléptünk a fényre. Szép volt akkor a Farkas utca.

A kis tér fölött rezzenetlenül pihent a nyári égbolt mindent átható kékje. Nem tudni, honnan jött, merről érkezett: Kék Madár szállt el fölöttünk. Kék szárnyának puha tollaival megérintette a beszédes arcokat, a háttérben szerényen megbúvó, hallgataggá lett emlékeket. Hogy távoztával, immár Ilával együtt, kolozsvári éveink következhessenek.

Amint azt a fentiekben olvashattad, a szép Farkas utcai emlékképet örömmel idéztem fel neked. Nem is történt az másként. S ha netán akkor úgy esik meg, hogy sorsod ösvénye épp arrafelé vezet, megláthattad volna, ahogyan a Kék Madár meglibbent utcám kővilágában. Egyenletes szárnysuhogása – mintha ma is hallanám – beleolvadt a barokk orgona magasztos hangzuhatagába. Eközben az aprócska tér közepén viaskodó Szent György bronztekintetéből némi irigység jeleit véltem kiérezni… talán azért, mert régi barátom úgy gondolhatta: amíg a sors kegyessége folytán nekem igazi Angyal, addig neki csupán hűvös ércbe fagyott Sárkány jutott. A Kék Madár eközben tündöklő kék glóriát rajzolt a sátánbűvölő szent feje fölé, majd lassan emelkedett; egyre táguló és egyre halványabb köröket rajzolt maga mögött, míg láthatatlanná nem vált, és el nem tűnt végleg az ég életálmokat ringató magasában.

Ám az a Kék Madár az éppen előttem heverő fotográfiát is (noha az már napjainkban készült) valamikor bizonyosan meglátogatta, puha kék tollaival azt is megérintette. Mert e mély távlatokat sejtető, elmélkedésre ösztönző Felső-Ausztriában készült romantikus tájfelvételnek a poétikája ugyancsak a „kék” hegemóniájáról szól. Való igaz, nem létezik a természet óriás festőpalettáján oly szín, mely a horizont távolából ne veszítené el akarata ellenére saját személyiségét, és ne öltené magára Kepler köpenyének mindenekfelett uralkodó, végtelen kékjét. Zsolt fiunk expozíciója az említett felvételen – többek közt – éppen a színek eme metamorfózisára bizonyosság.

És most azt kérdezhetnéd, kedves költő barátom: miképpen lépett az önkifejezés kényszerétől vezérelve a fotográfia útjára, noha mint bárminemű művész-házban, akadt volna odahaza számára festék is, meg papír is, garmadával. Mégis mi vezérelhette, hogy a karctű vagy a szénrúd nemesnek mondható tradíciója ellenére, újsütetű digitális képíró-szerkezetet vegyen kezébe? (…) Hidd el nekem, kedves cimborám, nincsen ebben semmi diszharmónia. Fiunk képek között nőtt fel, „valódi” műtermek hangulatában; mi több, volt olyan időszak, amikor még Thália műhelyétől sem idegenkedett, tudniillik a „világot jelentő deszkákat” maga is taposta néhányszor. Tízéves volt, amikor szép emlékű színházi esteken Ilával együtt léptek fel Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című történelmi drámájában, Harag György rendezésében, a kolozsvári, a budapesti vagy a szegedi színpadon. Zsolt gyermeki jókedvvel az ifjú Henrik szerepét alakította.

Summa summarum – a mindentudó csillagzat mégis másként látta jónak, és egy váratlan mozdulattal más irányba kanyarította életútjának fonalát. Ma már elkötelezetten a számok és rendszerek egyetemes nyelvezetének igézetében él. Aztán egy szép napon Aesculapius, a görög mítoszokból ismerős orvostudomány atyja, váratlanul összehozta őt Dr. Szebeni Andreával, és a sors táltosszekerén széltében-hosszában megsétáltatta mindkettőjüket a nagyvilág tarka országútjain, távoli kontinensek között. Így az is természetes, hogy művészi élményei rögzítésére mi sem lehetne alkalmasabb, mint az őt mindenhova elkísérő, tenyérben elférő csöppnyi műterem, és a vele járó, kivételes meglátás nemes mestersége.

A festő és a fotográfus munkamódszere lényegében eltér egymástól. A színek mestere vásznán kedvére „összegyűjtögetheti” környezetéből a számára szükségesnek vélt ábrázolnivalót; a fotográfus viszont ellenkezőjét teszi: kénytelen mindent kizárni, hogy csupán a legfontosabbnak ítélt, egyetlen részletet tarthassa bűvös lencséjével fogva. Szelektív hajlam, gyors felismerés a munka lényege. De vajon miből „táplálkozhat” a tudatalatti, honnan és minek a sugallatára formálja képről képre finom aprólékossággal kimunkált építőköveit, hogy Daguerre nyomdokain járva, egyszer mégis egyéni stílust tudjon felmutatni? Végtére: miből áll össze egy fotográfusnál a kivételes vándortarisznya nélkülözhetetlen kincse, amely a művészet igézetében élő peregrinus vállát mindenkor húzza? Talán… az emlékeiből.

Közben, a fényérzékeny ezüstlemez és a celluloidfilm feltalálóinak jóvoltából, nem kis terhektől szabadulhattak meg a ceruza és ecset avatott mesterei sem, amikor egy csapásra megszűntek a festménnyel szemben támasztott – akkorra már egyre nyűgösebben viselt – „tökéletes hasonlatosság” iránti elvárások. A jeles naptól kezdve, a futó pillanat és a változó arcmás megörökítésének megtisztelő szerepét már hibátlanul tölthette be a camera obscura elvén működő, a fény optikai és kémiai hatásaira építő rögzítés új módszere, amely, igencsak igyekezve maga is, önálló művészetté válhatott. Eljött az idő: béklyóit immár lerázva, szárnyalhatott a piktúra. Miként szaporázta is „szárnycsapásait” az absztrakció hallatlanul sokszínű légterében.

 

A kezemben levő fotográfiák – amelyekben Zsolt pillanatai élnek – legfontosabb erénye, hogy mindahányan: képesek egy nyelven beszélni. Minél inkább „bejárom őket”, annál inkább kitűnik, ami közös bennük: a céltudatos és tiszta harmóniára való törekvés kendőzetlen szándéka. Jó érzés látni az érzékeny szemmel, érző lélekkel megörökített rejtőzködő összhangot, a kivárás csendes nyugalmát és annak eredményét. Miután e nyugalomban egyetlen szabály ölt testet csupán: semmi nem lehet fontosabb az „istenadta” természetnél; márpedig az abba vetett hit az újra meg újra átélt, egészséges és tiszta reneszánsz szemlélet iránti őszinte meggyőződésből fakad. (Talán az sem véletlen, hogy hosszú ideig Firenzében is dolgozott.) (…)

Zsolt első természetképei Erdélyország szelíd tájaihoz fűződnek. Ahol hűvös fenyvesek alatt rohannak a vizek tova, ezüstpisztrángokkal kergetőznek óriás játékkövek közt; másutt, a tajtékos patakok táncukat elunván, lassítanak az iramon, elidőznek a virág-szálakkal hímzett kaszálók terített asztalán. Évek távolából, minduntalan felsejlenek az Ilával, Zsolttal közösen felkeresett helyek ismerős képei: a Kolozsvár fölött terpeszkedő Bükk rozsdaszínű berkenyéseinek csapásai hétvégeken; Aranyoslóna háborítatlan csendje hajlott hátú füzeseivel; Rapsonné mesebeli vára mohazöld misztériumával, vagy a Fogarasi-havasok sziklák és felhők között tekerőző, egyre magasabbra vágyakozó útjai. A nyári pihenők színhelyei is szintúgy, sorjában újraélednek: a Háromszéki-medence szélén meghúzódó Alsócsernáton, a múzeumalapító Hasszmannék vendégszeretetével, a gyűjtemény múltillatával és gazdag emlékeivel a Damokos-kúriában, vagy névrokonom kis települése: Árkos, Sepsiszentgyörgy tőszomszédságában, öreg parkjában báró Szentkereszthy Béla nyugodalmas kastélyvilágával, csillaghullásban, csónakban ringatózva, miközben Beethoven örök életű szonátáját az éter hullámain Alfred Brendel ujjain keresztül maga a Hold játssza, nem kevés romantikával fűszerezett augusztusi éjjeleken.

Mégis, volt egy hely, bár szerény, nem is a felkapottak közül való, ahol mindmáig türelmesen visszavárnak múlhatatlan emlékeink.

Mikházának hívják (az ősi Mike család után elnevezve) ezt a hajdan búcsújáróhelyként ismert, azóta ferences templomáról is nevezetes, Felső-Nyárád menti kis falut, melynek születése távoli időkbe vész, és amely a sóban bővelkedő Parajd és Szováta vidékének híres-nevezetes országában várja türelemmel az idők végezetét. Marosvásárhelytől alig fertályórányi autóúttal már elérhető, nem messze a helytől, ahol a Bekecs szélfútta bérce, még hosszúra nyúlt tavaszokon is kitartóan ragaszkodik csinos hósipkájához. Nos, ott, derűs reggelre ébredvén, a Nap úgy mutatkozott a nagy múltú kolostor irányából (ahol Kájoni János egyházi dalgyűjtő is élt valamikor), mintha idők óta bérelt helye lett volna valamelyik faluszéli házban. Aztán fogta magát, csigalépésben égi útjára indult, megtapasztalni a mindennapi rendet, hogy helyén van-e még a Nyárád vize, meg hogy nem makrancoskodik-e, tudniillik ezt gyakran megtette; ilyenkor ki-kikukkantott a szomszéd kertek alá, hozott is, meg vitt is magával ezt-azt, ahogyan medrükből kilépett rakoncátlan vizek teszik, időről időre, duhajkodásuk pillanataiban. Tisztára meszelt kis nyaralónk (öreg falusi ház), sok zöldbe ágyazva, akár paletta tarka pigmentjei közt világító fehér folt, várakozással fogadta a hajnali színek érkezését: a kora reggeli fényt – beköszöntére előbb rózsaszínbe, majd halványsárgába öltözött, alkalomhoz illőn, a pillanatnak kedveskedve. A pirkadattal meglibbenő első kófic szellő is begyűjtögette már az éjszaka égen feledett, szanaszét dobált felhőruháit, vattapárában fürösztötte az álmukból ébredő tölgyeket, az alig moccanó, összebújt lombokat, a nyújtózkodó kaszálókat. Mire minden készen várta az induló napot, a rét alatt, a berek irányából, ahol boglyák sárgája mögül jártak az őzek bámészkodni, keskeny vágányán a töfögő kisvonat is megérkezett. Törpe mozdonyának sípjából a mutáló hang nyekeregve szökött az ég felé; ilyenkor Sztána szép emlékű, távoli nyarait láttam ismételten szemem előtt; ott magam voltam még gyermek – Mikházán viszont már Zsolti hancúrozott az eget simogató eperfa árnyékában, a szőlőlugas alá kúszó, gyöngyharmatos pázsiton. (…)

 

Mikháza hangulat-képei a kékbe vesző évek távolából is felsejlenek bennem, kedves Bágyoni Szabó Pista barátom, bár nem túl sűrűn látogattunk oda, néha csak hétvége­ken, nyári vakációkon. Fakul a régi kép, mintha festmény veszítené el féltve őrzött értékes színeit, hogy újra néhány vonalból álló vázlattá lényegüljön vissza, olyanná, amilyen születésének boldog pillanataiban volt. És ezt aligha kellene magyarázni, tud­ván, hogy a vázlat – minálunk különösen – az élmény lényegét ragadja meg s hor­dozza magában, mivel az maga a képi aforizma.

Azon a madár kereste tájon a csend igaz pillanatait mondhattuk magunkénak, az el­mélkedés és a gondtalan megnyugvás perceit. Mikháza a mi falunk volt, amiként meg­volt a te magadé is, noha tudom, az zajosabb időket élt meg, mint emez. Te mélyről ismered a kisközösségek hagyományőrző világát, évszázados rendjét, lassan múló szo­kásait, akár írottak legyenek azok, akár íratlanok, amint ebből ízelítőt is adtál, nemegyszer, történeteid lepergetett szép lapjain.

Évek múlva telepedtünk át Magyarországra… Az utolsó erdélyi nyarat – Ilával és Zsolttal – Mikházán töltöttük. Elindulás előtt megkopott, rozsdavirágos ajtókulcsot adtam át a kis ház új tulajdonosának. Előtte, még egyszer – utoljára –, megszokott mozdulattal illesztettem a zárba: hadd érezze otthon magát abban az oly sokszor meg­látogatott, avítt szerkezetben.

Átfordítottam a kulcsot. Az öreg retesz nagyot kattant… Talán akkor búcsúzott el… Úgy éreztem: e mozdulattal legszebb éveim-emlékeim maradtak – immár mindörökre – a bezárt ajtó mögött.

Budapest, 2008. május 27.

 

29. (Bágyoni)

Azt a „bűvös” kulcsot, kedves Társam a beszélgetésben, amelyet Te „befutott” család­apaként és már elismert művészként fogtál kezedbe új keletű „mikházai polgárként”: azt énnekem süvölvénykorú, pelyhedző állú gyermekként kellett meg-megforgatnom bágyoni „uccajtónk” zárjában. Bágyon itt – már-már az Aranyos mentén, közel a Szé­kelykőhöz; Mikháza ott – a Nyárád közelében, a Hideg-halom lomberdői alatt. Az a száz kilométernyi távolság, ami elválasztja őket, szinte semmi ahhoz a történelmi „kö­zelséghez”, amely a két település népét összekapcsolhatná: hiszen valamikor mindket­ten Maros-Torda vármegyének adóztak. És még mennyi minden más köthetné össze, ha már az idők szétszaggatta kötelékek jöttek szóba. Falu ez is, falu az is! Különbség talán egyedül az értelmezésben van, mert hiszen életünk, létünk teljességéhez mindkét „megközelítés” – az egésztől, avagy a résztől indulva – meghozza a maga hiányozha­tatlan szeletét. A ti családotok, ugye – a festő, a színész és a művészetek kisugárzásá­ban növekedő Zsolti fiatokból összeállt szép família – megérkezett a faluba, s talán épp azért, mert számotokra ahhoz a „kerek egészhez” e természetközeli színgazdagság hiányzott… a maga érintetlennek vélt állapotában. Miközben az én felnevelő háttér-világom, a földjéből, munkaeszközeiből, énekeiből-szokásaiból kikergetett falusi kis­közösség pedig abból a naponta színtelenedő környezetből igyekezett mindenáron „kilökni” a fiát, segíteni őt elrugaszkodni jövendője vélhető lehetőségei irányába. És valószínű azért, mert ahhoz az isteni EGÉSZHEZ számára épp EZ a körszelet hiány­zott. Már ahogyan akkor a zsebében aranypármeneket szorongató bágyoni gyermek­ember a sorskerék „teljességét” elképzelte.

 

Kulcsok és kulcshelyzetek kísérik végig útjainkat.

A záró-nyitó alkalmatosság mellett ez az „aranypármen” is már-már rozsdamentes passzusommá, utazó(ajánló)levelemmé vált, kedves Árkossy, mint szegény peregri­nusok tarisznyájában a reménykedés. Vagy inkább reménykeltő ajánlólevél, ami nélkül még a nagyenyedi kollégium ösztöndíjas diákja, Bod Péter sem indult volna el a hol­landiai Leiden irányába 1740 májusában, a még dühöngő pestis által megtizedelt Euró­pán át. „Az enyedi kollégium jeles tanárainak, Ajtai A. Mihálynak és Borosnyai Zsig­mondnak tanácsával élve – emlékezik vissza Önéletírásában évek múltán tudós papunk – megfolyamodtam és megkaptam a leideni akadémiai alapítványt (…) a kollégium tanáraitól és gondnokaitól a következő ajánlólevelet: ’(…) E levelünket praesentáló kedves tanítványunk, kinek Bod Péter a neve, collégiumunknak feles esztendők alatt rendes és hasznos bibliothecariusa. Nem lehetett nem ajánlanunk őt (…) mind mások előtt kedvességet és dicséretet nyert magának, és méltónak ítéltetett, hogy szép tudo­mányára s kiváltképpen ritka szelíd, alázatos, kegyes és feddhetetlen erkölcsére nézve a külső országokon lévő academiákra tudományának öregbítése végett kiküldettetnék és ottlévő nevezetes alumniával is felsegíttetnék. (…) Költ N. Enyeden, MDCCXL-ik esz­tendőben, Boldog Assz. Havának 26. napján.’ Miután összegyűjtöttem a szokás szerint valamelyes alamizsnát, és mindent elkészítettem az útra, az 1740. év május 23. napján elindultam végre Enyedről. Főként méltóságos Bethlen Katalin grófnő pártfogása által nyertem segítséget, aki 50 magyar forintot adományozott, és nemes Tűri Mihály uram által, ki ugyancsak 50 magyar forintot adott, és azonkívül a felesége is 50 magyar fo­rintot…”

 

E „képszeletet” most aligha kellene beiktatnom hónapokkal ezelőtt már felemlített körkép-tárlatomba, ha a nyugati egyetemeket megjárt Bod Péter XX. századi utódja, a nagyenyedi tudós bibliothecarius, prof. Borbáth Károly valamikor az 1970-es évek elején be nem csönget tordai portánkra. (Hetekkel annak előtte a Jósika Kör meghí­vottja volt, Vargyas és környéke festett bútorairól tartott remekbe szabott előadást, míg a másik meghívott, a kolozsvári Farkas utcai tanárember, Palkó Attila, Kalotaszeg népi kézműiparáról beszélt.) Apósom nyitott neki kaput, s mire „a két Bethlen-kollégista” beérkezett a tujabokrok védelmében süppedező házunkig, már mindent tudtak egymás­ról: egyik ott tanult, a másik ott szolgálja a házi olvasmányok után kujtorgó kollégistá­kat, bibliográfiákban eltévedt tanárokat. Vendégünk gyorsan előhozakodott látogatása céljával: igazítsam el egynéhány bágyoni „boszorkányégetés” és pár tordai helynév dolgában (Szabó T. Attila professzorom irányította hozzám – meggyőző ajánlólevél!), no meg legfőképp annak tisztázásában legyek segítségére, hogy vajon árva Bethlen Kata udvari papjának, Bod Péter uramnak lehettek-e Aranyosszéken munkatársai, adatgyűjtő segítői első irodalomtörténeti lexikonunk (a Magyar Athenas) anyagának az összehordásában. Mint megtudtam, Borbáth Károly szülőfalum két unitárius lelké­szére, Kénosi Tőzsér Jánosra és Uzoni Fosztó Istvánra gondolt, akik hol Torockószentgyörgyön, hol Bágyonban hirdették Isten igéjét. És jogosan gondolt őrá­juk, hiszen aki kultúrhistóriánk mélyrétegeibe ássa le magát (Kénosi és Uzoni írta meg elsőként az erdélyi unitárius egyház történetét, az Unitario-ecclesiastica historia Transsylvanicát), az bizonyára nem csupán a szószék, hanem az íróasztal jeleseinek kallódó névjegyeivel is találkozhatott. Mert kallódni kallódtak ám „névjegyeink” bő­vében és kegyetlenül évszázadokon át – és nem csupán némi ajánlólevelek hiányában. Tudjuk, tehetséges koponyákkal együtt bizony papírra vetett szellemi értékeink gar­madája is – a legbizalmasabb jellegű családi, de a nyelvközösséget egyaránt érintő ko­lostori, udvari, vagy hivatali dolgainkhoz kötődő feljegyzéseink is – az enyészet mar­talékává lett. Amit a tatár, a török meghagyott, azt az Erdélyt saját lőtereként kezelő osztrák ármádia legtöbbször kalangyába hordta, és el is égette; de volt gondunk rá mi magunknak is, hogy saját imáinkat, énekeinket, birtokleveleinket, „szerelmetes levél­kötegeinket” enyészni hagyjuk. És elkallódtak volna névtelen énekmondóink, neves írástudóink munkái is, ha időben (?) nem érkezik egy Kájoni János, egy Zwittinger Dávid, egy Bod Péter, majd egy-egy Kénosi Tőzsér János vagy Uzoni Fosztó István. És utánuk sokan mások… Köztük például egy Borbáth Károly. Aki tán a legjobbkor, életem keresztútján toppant be hozzám.

 

Zárójelben említem meg, hogy ezúttal megint a „véletlenek találkozásáról” kellene hosszasan elcsevegnünk. Ne tegyük! De annyit megjegyezhetünk, hogy Kájoni János neve több szállal is kötődik a Ti önként vállalt hétvégi falutok, Mikháza históriájához; miként az én két papom nevét sem lehetne már kitörülni Bágyon megíratlan történe­lemkönyvéből. Csupán emlékeztetni szeretném az olvasóinkat, hogy Mikháza ferences rendi házfőnöke példának okáért nem csupán kora katolikus egyházi énekeit gyűjtötte össze, rendszerezte és nyomtatta ki saját nyomdájában (komponált „cantionálékat” maga is), hanem környezete magyar és román parasztdalai némelyikét is följegyezte. Az én Kénosi Tőzsérem és Uzoni Fosztóm – méghozzá protestáns kör­nyezetben – lényegében ugyanezt tették: összegyűjtötték, rendszerezték és feldolgozták egy közösség hitéletéhez kapcsolódó eseményeket, vagyis: veszélybe került értékein­ket, múltunk egy-egy szeletét mentették át a jövendőnek.

Itt most „szakmai” problémára kellene váltanom. Úgy tudom, minden valamirevaló piktor műhelye közelében van egy fészer, abban képrámák garmadája, előpácolva, elő­vasalva, rajtuk feszülő vászon előalapozva, előfestve… És amint kedve szottyan az Alkotónak, előhúz egyet közülük, és teszi a dolgát. Csodálkozom, hogy történészeink még nem jöttek rá ennek a stikájára, hiszen az Idő is ezt csinálja velünk. Egy-egy tabló úgy ismétlődik a históriánkban, szinte szenvtelenül, hogy akár a „fészerben” szunnyadó rámák leltári számát is megmondhatnók: ez a Leopold-kori, ez a 300 évvel ké­sőbbi.

Ha figyelembe vesszük, hogy Erdély népére 1690 után Bécs udvari diktatúrája telep­szik rá, amikor is megnyirbálják vagy megsemmisítik (sajnos, többször a mi asszisztá­lásunkkal!) azokat a jogokat, jogszabályokat, amelyek az önálló és független Erdélyi Fejedelemségre emlékeztetnek; miközben odalett a rendtartó székely önkormányzás, és a szerzett jogok helyét az „udvari adományozás primátusa” vette át; amikor protes­táns templomaink, iskoláink, közintézményeink kerültek veszélybe; amikor a tordai diéta eredményeit, a tolerancia lehetőségeit söpörték le egyetlen mozdulattal a Hivatal asztaláról: bizony, Kénosi és Uzoni atyánkfiainak nem volt épp veszélytelen protestáló lelkészekről és közösségekről írni. Mindehhez hozzá kell gondolnunk és képzelnünk azt a közhangulatot is, amit a néhai független Erdély egyszerű osztrák „tartománnyá süllyesztése” váltott ki e tájakon. Aranyosszék lakosságára kényszerítették a kötelező katonaállítást, „határvédelmi” indoklással, székhelyül Bágyont választva, de nem ma­gyar, hanem német vezényszavaktól zengett a falu fölötti placc, a lovas gyakorlótér, a Rácsuj. Történelmi abszurd bágyoni módra – akár Páskándi Géza is megirigyelhetné –: az unitárius templom nemrég felállított harmóniumján valaki magyar, netán Kájoni gyűjtötte virágéneket játszik, a lépcsőkön ünneplőbe öltözöttek várják a tiszteletest, aki jön is, hóna alatt latin nyelvű jegyzeteivel, miközben hallótávolságból, fentről, a füves gyakorlótérről német vezényszavakat görget alá a léghuzat… – Ki érti mindezt, tisztele­tes úr?! – motyogja a botjára támaszkodó falubolondja, aztán legyint, mint aki így nyugtázza: ő megmondta, ő kimondta, az ő lelkiismerete tiszta. Persze az már a benti istentiszteleten fog elhangozni, hogy „Uram, nagy-nagy Romlásunkban maradék pa­lástodba kapaszkodunk… Igéd egyetlen menedékünk!”

Nos, szinte hallom a válaszodat: „Ezt akár az 1920 utáni Erdélyről is el lehetne mon­dani!” Mire én is mondhatnám: „A nyomuló idegen hatalmak nagyon ismerhetik egy­más módszereit. Vajon a Leopold korabeli, előmázolt képrámákról volna-e szó?” (…)

 

A szülőház, a gyermekkori utcában testet öltött szülőföld (legyen akár elorozható, ide­iglenesen felszámolható vidék is!) sorshordozó, kikezdhetetlen HAZÁVÁ válhat. Igen ám, de csak akkor, ha őhozzá fűződő, csodálattal terhes gyermeki ragaszkodásunk mellett kiteljesedő, igazságérzetünkből és kemény önszemléletünkből táplálkozó tudá­sunkat, tehetségünket, szépérzékünket adjuk hozzá pluszként. HAZÁVÁ válhat, amit történelmi lutrikra ugyan föl lehet tenni, de lebontani nem, soha! Még akkor sem, ha ennek az otthonnak az ajtait időnként kénytelenek vagyunk „bezárni magunk után” – akár hosszabb időre is.

Említettem már, hogy az Utunk szerkesztőségében a lapterjesztés mellett (majd’ 17 ezer példányra tornáztattuk fel a példányszámunkat!) külön tematikus számok szer­kesztésével is foglalkoztam. Úgy tudom, az erdélyi „parasztírók” első, ’56 utáni külön­számát én hoztam össze a lapunkban – a farkaslaki Tamási Gáspár (Tamási Áron bátyja), a tordaszentmihályi Pálfi Miklós, a nagyszalontai Gábor Ferenc és Sárközi Gerő, a detrehemtelepi Imre Ilona írásaiból válogatva. Sajnos, már az első szám után fentről az orrunkra koppintottak, a „parasztszámunk” többször nem jelenhetett meg. De évente egyszer kijöhetett a diákszámunk – a középiskolások magyar irodalmi verse­nyének országos döntője alkalmából, amit Románia legkülönbözőbb helyein rendeztek meg Szatmártól Iasiig (Jászvásárig), Aradtól Besztercéig, Marosvásárhelytől Suceaváig (Szűcsvárosig). E diákszámok „anyagát” legtöbbször magam „szállítottam” Marosi Péter szerkesztő keze alá, a díjazott dolgozatok mellett természetesen az iskolai iro­dalmi körök diákköltőinek irodalmi próbálkozásaival együtt. Az Utunk-különdíjak odaítélése is az én feladatom volt. A legjobb tollú diákköltők irományaiból minden egyes alkalommal versösszeállítást közöltünk a „megszerkesztett” dolgozatok szom­szédságában. (A mai erdélyi költők középnemzedékének jó része zömmel közülük való!) Ismertem tehát alaposan a „vidékekről” beszivárgó gondokat, alkotásokba kí­vánkozó elképzeléseket, a naponta zsugorodó magyar iskolák és katedrák problémáit. Úgy hiszem, ezért karolta fel lapunk – és természetesen Láng Gusztáv tanár úr is – az ötletemet, hogy e meglévő ismeretségi micsodára bazírozva, kérdezz-felelek alapon, indítsunk el egy cikksorozatot: én „hozom” az érdeklődő kérdéseket – névvel, címmel „aládúcolva” –, Professzor úr pedig a maga kisesszéit… És lett. Gyakran olyan témák­ban „utazhattunk”, amelyeket mind a középiskolás tankönyvekből, mind pedig az egyetemi jegyzetekből kitessékelt a magasságos cenzúra. Emlékezhetsz, ebből lett a Király Laci szerkesztette, igen népszerű 6-os oldal Kiskatedrája, kedves Árkossy paj­tásom, aminek címsorát, logóját Te rajzoltad volt meg… Anno. Élt tehát a VIDÉK és az ANYANYELVORSZÁG közti virtuális kapocs, a megmaradt rész és építendő egész köteléke, amelyre Illyés Gyula figyelmeztetett.

 

Hónapokkal ezelőtt magad is beszéltél arról, hány irányból és irányba barangoltuk be Erdélyt író-olvasó találkozóinkon. Hogy e kiruccanások megannyi lehetőséget terem­tettek barátságok kötéséhez, szellemi szülőföld-térképünk pontosabb „megrajzolásá­hoz”, arra aligha lenne most időnk kitérni. Kár volna azonban megfeledkezni egy má­sik lehetőségünkről: a redakcióba szinte naponta érkeztek újabb és újabb Utunk-barátok – vidéki irodalmi körök vezetői, megyei lapoknál dolgozó kollégák, de érkeztek a „határon túli” írótársak is, rádiósok, tévések szép számmal. Szakolczay Lajos iroda­lomtörténész táskájából, visszaútban, rendszerint egy-egy Szilágyi Domokos- vagy Sütő-kézirat lapjai lógtak ki; a debreceni Márkus Bélát és Cs. Nagy Ibolyát inkább a mi, regénykatedrálisokon dolgozó Szilágyi Istvánunk akkurátus pontossággal készülő „füzetlapjai” érdekelték, míg Bertha Zoltánt inkább Kányádi Sándor opusai vagy Bálint Tibor novellái vonzották Kolozsvárra. Emlékszem, Nagy Gáspárral és később Zalán Tiborral a már áttelepülőben lévő Csiki László költőtársam ismertetett össze, s lettek vendégeink a kolozsvári Hátszeg utcában, valahányszor arra jártak. De így volt ez, korábbról datálhatóan, a költő Fodor Andrással, így az „Angyal utcai Filepékkel”, köztük elsősorban Filep Tamás Gusztávval – aki ma az erdélyi irodalom egyik legmeg­bízhatóbb anyaországi elemzője. Így a Dunaharasztiról származó Tornai Jóskával, vagy dr. Bágyoni Attiláékkal. De így a Chicagóból időnként Erdélybe látogató Sass Magdával és férjével, Marcival (akik visszatelepültek már Magyarországra), de legfő­képp az akkor még Szigetszentmiklóson élő, irodalomért és kultúráért lelküket kitevő Mátéékkal, Gyurival és feleségével, Emesével – aki egyébként Bágyoni lány (dr. Bágyoni Attila húga, lám, csak-csak összeverődtek a Bágyoniak!), akiket aztán sem a múló évek, sem a Magyarországra áttelepedettek után ordított „haveri besározások” nem tudtak eltántorítani tőlünk azóta is érvényes emberi-írói kapcsolatunkban. A ko­rántsem teljes sor legvégére hagytam a szegedi Tiszatáj legendás főszerkesztőjének, Ilia Mihály tanár úrnak a nevét. És nem csupán azért, mert írói előnevemet őneki kö­szönhetem (sok a Sz. I.), hanem elsősorban azért, mert úgy tapasztaltam, anyaországi­ként többszöri erdélyi és más határon túli útjával, hatalmas írói levelezésével és lap­szerkesztői gyakorlatával – már-már Kazinczy Ferenc modern kori utódjaként – épp ennek, a kultúránkban, irodalmunkban még EGYSÉGESNEK tapasztalt hazának a talpra állítását, megtartását vállalja és tartja ébren, amely gondolat mellett én is elkö­teleztem magamat. (…) Lám, itt újra szellemiségünk megbontott egysége – örökös témánk – tolakodik előtérbe. Úgy vélem, kedves Árkossy barátom, hogy a kolozsvári Utunknál eltöltött éveim voltak azok az évek, amelyek számomra az EGÉSZ illúziójá­nak a képzetét hozták meg – életem legemlékezetesebb szakaszaként. Amíg áttelepe­dési regényem, az Elszabadult konténerek „világa” be nem indult. (…)

Beszélgetésünk kulcsmomentumához érkeztem: el kell köszönnöm. Maradok azzal a reményeim szerint indokolt meggyőződéssel, hogy voltaképpen e párbeszéddel VILÁGUNK életrevalóságát tettük próbára. Mint tükördarabbal, próbáltuk ki már-már álomba révedezett önmagunkon is, összeszorult ajkak elé tartva: vajon van-e még szufla bennünk, a világ ÁRNYÉKÁBÓL érkezőkben?

Jelentem, Árkossy István festőművész barátom, lélegzünk! Pont.

Amíg a PONT billentyűjét keresem ezen az írógépmicsodán, évek, utcák vonulnak el bepárásodott (lelki) képernyőmön. Lovak csörtetését, szekerek csattogását hallom, emlékeinkben istenekké vált emberek árnyai suhannak. Át a bágyoni Nagy Kercsedi utcán, a kolozsvári Hátszeg utcán, a Sárkányölő viadalát naponta bronzba álmodó Far­kas utcán… Egy egekbe nyújtózó orgonadallam irányába. Pillanatra mintha visszahő­kölne minden: hatalmas képrámákban pontokból és szénvonalakból, szétrepedezett szivárványdarabokból, szétvert versszeletekből és mondattörmelékekből önmagát te­remti teljessé az álmodva építkező képzelet. Mert Világunk olyan, akár az álom – ha árnyai, ha fényjelei oldaláról próbáljuk megfejteni –, amelyet egyetlen veszély fenye­gethet csupán: a teljesség igényéről való lemondás. Ha képtelenek vagyunk elhinni és elhitetni, hogy a fény árnyékba fordulhat át, és fordítva: hogy az árnyéknak természe­tes folytatása a fényesség. Eme „elhitető erő” megszerzéséért azonban naponta kicsit bele kell ám halnia… írónak, piktornak egyaránt.

 

[1]     Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. A Bolyai Tudományegyetem Kiadványai. I. Tanulmányok. Kolozsvár, 1957

 

Budapest, 2008. október 2.