Albert Gábor

Szatjágraha?

Asztalomról már a padlóra is „lecsurognak” az újságok, a most vagy ez idő tájt indult sajtótermékek gyűrt példányai, s olvasásukat – akár a napi morfiumadagot – a szervezet megkívánja, „élvezetüket” egyik napról a másikra abbahagyni nem lehet. Talán nem is kell. A szellem azonban másra is éhes. Ráunva a „szocialista” rémtörténetekre, a politikusi szirénzsolozsmákra, időállóbb, tartalmasabb táplálékot is kíván. A politika persze agresszíven követeli a maga jussát, elrabolja időnk nagy részét, a munkahelyeken is megveti lábát (hiába nem működhetnek ott pártszervezetek!), és könyveink közé is befurakodik. Forradalomban élünk, zakatolják a mindennapok eseményei – én azonban úgy érzem, Bakunyin vagy éppen az anarchista-forradalmár Kropotkin herceg könyveit nyugodt lelkiismerettel könyvespolcom hátsó sorába száműzhetem (amely mégsem Szibéria!), s nagyobb szükségem van arra a mezítlábas prófétára, akinek angol nyelvű, gyenge papírra nyomott önéletrajzát még 1975-ben szerezte meg S. M. londoni barátom. Azóta magyarul is olvasható, s időszerűségéből szikrányit sem veszített. Sőt!

Móhandász Karamcsand Gandhi önéletrajzában – vagy ahogy ő bizonyára szívesebben idézné, az igazsággal való próbálkozásainak történetében – százszámra találkoztam olyan gondolattal, melynek igaza nemcsak meggyőzött, hanem szíven is ütött. Könyvében az a különös, ahogy a földhözragadt, praktikus tanácsok a legtermészetesebb módon fonódnak össze szélsőségesen spirituális eszmékkel. Ahogy az egyikből kisarjad a vele szinte „ellentétes természetű” másik. Mindezt majdhogynem neoprimitív, minden mesterkedést nélkülöző stílus, vagy inkább már a nyelvtől is független modor, gesztusrendszer, beszédmód fogja össze, és ugyanakkor hitelesíti. A külső vagy belső események hatására úgyszólván a szemünk láttára születik meg a „kézenfekvő” gondolat, amelynek valódi differenciáltságát csak akkor fogjuk fel, amikor az eszme bennünk is munkálkodni kezd. Hogy Németh László örömét lelte ebben a gyakorlati utópistában, egyáltalán nem csodálható. Gandhi ugyanis úgy vált egy nép öntudatának ébresztőjévé, szellemi, s ugyanakkor politikai szabadságának és szabadságharcának vezetőjévé, hogy egy pillanatra sem fogadta el és alkalmazta a politikában megszokott, a szellemi embertől idegen „játékszabályokat”. Az élet ugyanis nem játék, nincsenek olyan külön szabályai, amelyek csak a (szín)játék ideje alatt volnának érvényesek. Németh Lászlót elbűvölte a Gandhi-jelenség, lényéből azonban teljesen hiányzott (sok más mellett) a Gandhi-szerű egységesítő, „stiláris” naivitás, gondolkodásában a légjáró utópista és a valóságot tisztelő, azt elemző „politikus” egymáshoz való viszonya mintha a visszájára fordult volna: amikor realistának hitte magát, legtöbbször utópiába tévedt, s legpraktikusabb eszméi akkor születtek, mikor léghajóját hagyta szabadon röpülni, s a homokzsákokat is kihajította a kosárból.

Gandhi „eszmerendszerében” nincs ilyen cezúra. Nála a legprofánabb közvetlen érintkezik a legszentebbel, a leggyakorlatiasabb problémából egyenes út vezet a spirituális igazsághoz. A „piszkos anyagiakkal való foglalatosságot”, azaz a pénzügyek intézését sosem tekintette mellékesnek, és tudta, hogy a pénzügyek nem választhatóak el a legnehezebben megközelíthető realitástól, az igazságtól. Az egyik nem zárja ki a másikat. Kissé vulgarizálva úgy is mondhatnánk, Gandhi számára az igazsággal való kísérlet a pénzügyekkel való kísérletet is jelentette. „Rendesen vezetett pénzügyi elszámolás nélkül – írja egy helyütt – nem lehet eredeti, tiszta állapotában megőrizni az igazságot.” (NB. az „igazság” itt olyan súlyos és többrétű fogalom, mint mondjuk Platón rendszerén belül az „idea”.) A pénz, a kölcsön, az adósság ugyanannak az életnek része, amelyben a szent könyvek tanításai is gyökereznek, és a kettő között szabadon közlekedik a „kiegyensúlyozott lélek”. Egy soha vissza nem kapott kölcsön „nyugtázása” közben írja le a következőket: „Megértettem, hogy még reformátori buzgalmunkban sem szabad tovább nyújtózkodnunk, mint ameddig a takarónk ér. S megértettem, hogy a rám bízott pénz kölcsönadásával a Bhagavad Gíta egyik legfőbb tanítása ellen is vétettem: a kiegyensúlyozottságra törekvő embernek ugyanis cselekvés közben nem szabad kívánnia a cselekedet gyümölcsét.”

A következtetés ugyan nem az arisztotelészi logika csapásán halad, etikai hitelessége viszont kétségtelen.

Nincs mit titkolóznom: életem egyik szomorú hiányossága, hogy sosem csuktak börtönbe. Ha szóba hozom, barátaim megmosolyognak, családom bosszankodik, ellenségeim (és miért ne volnának ilyenek?) bizonyára köpik a markukat, hogy a hiba könnyen helyrehozható. Én pedig mindezek ellenére érzem: mélységesen igazam van. Nem a mártírsors utáni vágyakozás mondatja velem, nem is valamiféle mazochizmus, csupán lelkiismeretem szomja a (soha el nem érhető) bizonyosságra. Gandhi „próbálkozásai” csak megerősítették ezt bennem. Mikor az asrám alapításához – amely kolostor, kibuc és népfőiskola egyszerre – keres alkalmatos helyet, a következőket írja:

„…föld után kutatva bejártuk Kocsrábtól északra egy délre fekvő vidéket, s végül azt javasoltam, hogy észak felé három-négy mérföldre keressünk alkalmas földdarabot. Itt bukkant rá Padzsabhái arra a helyre, ahol asrámunk jelenleg is áll. Engem még az is vonzott, hogy ez a hely a szarbartami központi börtön szomszédságában fekszik. A szatjágraha rendesen együtt jár azzal, hogy az ember börtönbe kerülhet, ezért nekem különösen tetszett a hely fekvése.”

A szatjágraha pedig nem más, mint „az igazsághoz való ragaszkodás, ami erőt ad annak, aki az igazság híve”. Gandhit olvasom, s lelkiismeret-furdalásom nemhogy enyhülne, még inkább növekszik. Úgy látszik – Gandhi tükre ezt sugallja –, mégsem ragaszkodtam elég kitartóan és kellő elszántsággal az igazsághoz. Nem gyakoroltam elég buzgón a szatjágrahát. Egyáltalán mi magyarok valaha is képesek voltunk erre? Ha eddig nem, ezután képesek leszünk? Vagy lehetünk? Az asrámlakókon túl, a több száz milliós India lakosságának nagy része valóban gyakorolta? A passzivitás és az indulat, a félelemmel béklyózott alázat és a „forradalmas” felháborodás, az indiai lélek és a magyar temperamentum mégiscsak összebékíthető?

Az eszem legalábbis kételkedik. Nehezen tudom elképzelni, hogy a megalázott értelmiségi, a kijátszott paraszt, a demagógiával kifizetett munkás rávehető volna erre. Magam elé képzelem az egymást követő pártkongresszusok, nagygyűlések szónokait, a károlyokat és jánosokat, a padsorokba odaképzelem magam, és alig-alig érzem annak az erőnek a jelenlétét, amelyet az igazsághoz való ragaszkodás adhat.

A szatjágraha nálunk képtelenség – szajkózza az eszem, s elsősorban nem is a tömeges önfeláldozásra gondolok, amely indiai vagy magyar módra nem azt tekinti igaz legénynek, aki üt, hanem azt, aki állja; nem arra az elszántságra, amellyel a sóüzem „elfoglalói” védekezés nélkül hagyják magukat halomra bunkózni. Ez talán elképzelhető, még ha el nem is gondolható. A szatjágrahának nem ez a legnehezebb része, hanem annak a készségnek a kialakítása, amely a legelszántabb politikai küzdelem közepette is képessé teszi az embert félelem nélkül cselekedni, erőt ad arra, hogy alávetett vagy hátrányos helyzetéből fakadó „természetes” agresszivitását legyűrje, és a legválságosabb helyzetben is udvariassággal forduljon ellenfeléhez. „Udvariasságon itt nem csupán az alkalomhoz idomított, szelíd beszédet értem – magyarázza Gandhi –, hanem valamilyen belső szelídséget, és azt a vágyat, hogy ellenlábasunkkal jót cselekedjünk. Ezek a tulajdonságok a szatjágraha-gyakorlónak minden cselekedetében meg kell hogy nyilvánuljanak.”

Karácsony van, rövidesen újra népszavazáson veszünk részt, pártharcoknak leszünk szenvedő alanyai vagy aktív részesei. Mindezeken túl forradalomban élünk, kemény politikai harcok színtere az ország. Mit kezdjünk most a „belső szelídséggel” és a szatjágrahával? Nem kellene mégis hazahívni a polc hátsó sorának száműzetéséből a hivatásos forradalmárokat: Bakunyint, Kropotkint és a többi egyenkötésű könyv udvariasnak egyáltalán nem mondható szerzőit? A hatalom megragadásának mégiscsak ők a (bármilyen gyászos emlékű) mesterei. Erre azonban már az eszem és a szívem is egyetértően azt feleli: nem.

Mert ami most nálunk történik, annak nem az „ország” a valódi színtere, nem a hatalom megragadása az elsőrendű tétje, mint ahogyan nem is a keleti nagy szomszéd vagy a nyugati nagyhatalom veszélyezteti közvetlenül kísérletünk sikerét. A „politikai harc” a lelkek színterén zajlik, és a legnehezebben legyűrhető ellenfelet sem kinn, az „ellenlábasokban” kell keresnünk, hanem saját magunkban, az emberi lélek szinte lebírhatatlannak látszó tehetetlenségében.

A szatjágraha gyakorlása – írja Gandhi – rendesen együtt jár azzal, hogy az ember könnyen börtönbe kerülhet. Ahogy körülnézek, oly sokan vannak azok, akiknek életrajzából nem hiányzik a börtön, hogy még az indokolhatatlan remény is gyökeret ver bennem. Talán mégis sikerülhet! Mert aki a szatjágrahát gyakorolja, az önmagával szemben „udvarias”.