Albert Gábor

Tűzoltók, cickányok, paducok

A nap keresztülsüt az országúton, a rendőr a napszemüveg alatt, isten tudja, merre néz. A kezében tartott személyit silabizálja, vagy arra figyel, amit az autóban ülő fiatal férfi beszél, ahogy a szavakat mondatokká fűzi, kanyarítja és megint belefűz valamit, mert mindenképpen el kell jutnia ahhoz a szóhoz, annak a tudományos intézménynek a nevéhez, amelynek hallatára a nyitott ablak mellett ácsorgó rendőr láthatatlan szeme megrezdül. Csak addig nehogy megszólaljanak ezek itt mellette, és romba döntsék mindazt, amit kígyózó mondatszörnyeivel eddig olyan szépen felépített. Beszélni kell, állandóan beszélni kell, és mintha csak úgy megszokásból tenné, szórakozottan hátranyúl és feltekeri az ablaküveget, éppen megszólalni készülő anyja orra előtt. Közben a szemüveg mögött megbújó rendőrt is sakkban kell tartania, míg végre nagy lélegzetet véve, jól megjátszott könnyedséggel kivágja a huszonegyet. A rendőrt láthatóan nem érdekli az ügy, tovább forgatja az igazolványt, lábával megpöccenti az alig fél milliméter mély mintázatú, szégyenletesen sima kereket. Legalább megmozdult, konstatálja magában a férfi, a bomba robbant, a méreg (vagy ha úgy tetszik, a gyógyír) hat, csak türelmesen ki kell várni.

–Aztán sürgősen cserélje le! – és visszaadja az igazolványt.

*

A helybeliek persze nem ismerik a Duna-partot, s végül is a szentek igazítják el. Szűz Mária szobránál egy fák közt elvesző csapáson érik el a tisztást. A rendőrileg ellenőrzött autó nyomban visszabukdácsol a szoborhoz, a csónakok a parton maradnak.

Bársonyos hátú cickány gurul a sátor elé, kétszer, háromszor megismétli a mutatványt, engedi, hogy bundáját megsimogassák.

A vízparton a csónakok is testvérre találnak. A műanyag sablon piarista, a formát követő kéz eretnek. Szerencsére mindez elhanyagolható. Akkor – tizennégy esztendeje – csónaképítés közben a rendház udvarán észre sem vették, mint ahogy itt, a Duna-parti lombos fák alatt is csak a visszaemlékezőben rémlik fel, hogy a tanár sötét melegítője majdnem papi öltözet. Csendesen beszél, folyvást a fizikatanárokat dicséri.

A váci vízi úttörők néprajzilag hiteles indiánüvöltéssel üdvözlik a kikötőhelyet. Fél óra múlva, a vállalkozó kedvű civil tanár kézen járkál fel s alá az ügyesebbekkel. A világ ettől még nem áll tótágast, a tábortűznél a gyerekek csak gitárkíséret mellett eresztik ki a hangjukat.

A sátoros reggel tisztára mossa a lelket. Az eldobott szalámivéget ilyenkor (újra) megtalálja a bársonyos cickány, beszélgetni is könnyebb. A szavak emlékeket leveleznek: még a hatos teremben tartják az órát, az utolsó előtti sorban komoly reverendájában D. J. ül. „Nagy fegyvertény lenne kiugratni!” De nem ugrik, délután a rendházból – a későbbi egyetem épületéből – kajakját lecipeli a rakpartra, istállólámpát is visz magával, hogy este a Csepel-sziget végén fellógassa egy parti fára. A lámpát senki sem veszi észre, de harminc év homályán is átvilágít. Évekkel később a túlélők ott állnak a félig kész gázszagú valami mellett, el sem tudják képzelni, hogyan lesz ebből az áttetsző, gusztustalan színű lemezből valódi kenu, amelyben most ott lebegnek a vízen, a fény és madárfütty láthatatlan zsinórpadlása alatt.

A partok általában üresek, egy-egy méla horgász tartja elpilledten botját, meríti meg a hálót, hogy csalinak snecit fogjon. A varsákat tartó cucafák is csak ritkán ütköznek ki partközelben. Két hajóval a táborverés sem gond: tisztás mindig akad a bokrok közt, az iszapos parton sóder, a lejtős töltésoldalban egy derék alá simuló egyenes tér.

Egy idő után a szúnyogok is megnyugszanak. A fű magas, a nap még süt, a sátrak már állnak, és a bögöly ellenségnek is tekinthető, a szúnyogok szegénynépe csak a kényszernek enged. Aztán ha ez alábbhagy, ki-ki a sátorlapra heverhet, kedvére múlathatja idejét: biológiát tanulhat, vagy csak úgy passzióból növényt gyűjthet, a folyton változó vizet nézheti, vagy a felhőt, a szélben úszó, színeváltozó bokrokat, esetleg a felvilágosodás bevezetéséről is olvashat, arról, hogy az Államban Végbemenő Minden Természetes Folyamatok Vezérigazgatói tisztsége mily sok pénzt és még több mellékjövedelmet hoz a konyhára.

Az ég nem sötétül el, világvégi csend nem kavarja meg a levegőt, csupán a bokrok kárpitja hasad meg a távolban, s lovasok tűnnek elő. Fekete mellényes nő lovagol az élen: pepita nadrág, almáspej csődör, kontyba bodorított haj. Ahogy közeledik a kép, már a kifestett száj is látszik, a halványlila szemhéjak, a föltűnően hosszú (bizonyára ragasztott) szempillák. Egyik kezével a szárat tartja, másikkal a légycsapóvá szélesedő pálcát. Talán maga lady Chattterley, s mögötte befáslizott csüdű hóka kancán szakállas szeretője? De akkor a diákgyerek mit keres mögöttük? Seszínű lován félszegen ül, mélyen meghajol az ágak igája alatt. A patazajt magába szívja a magas fű, ahogy észreveszik az útjukba vert sátrakat, a ponyván pihenő társaságot, a gyors galopp ügetésbe megy át, a visszafogott zablájú csődör oldalazva mutatja lovasát. Minden valószínűtlen és rikító, mintha filmből vágták volna ki.

A nyereg haslója megfeszül, a nő színpadi mosollyal táncoltatja el mellettük lovát, a sátrat megkerüli, a csődör idegesen veti hátra ápolt sörényét, a hasa alatt látni az ágyék felé kígyózó dülledt ereket.

–Jé, mások is felfedezték! – szól hátra kíséretéhez az amazon.

A lovak fara ingerlően ring, a férfi melléhez húzza a szárat, a horkanó kancáról feléjük bólint egyet, megint galoppra fogják a lovakat, s ők négyen bámulják a jelenséget.

De csak egy pillanatig. A megbolygatott természet nem hagyja büntetlenül az erkölcstelenséget, a riadt szúnyogok iszonyú offenzívába kezdenek.

Kinn meleg és szúnyog, a sátorban meleg és semmi más. A korai fekvés sem árt olykor, csak egyetlen vállalkozó tartja a frontot, tovább olvas a szárnyas lovak idomításáról annak reményében, hogy visszatérőben is láthatja a tizenkét plusz hatlábú menetet, a két férfit és a két kancát, a csődört és a lovarnőt. Mindhiába!

*

A jóvátétel azonban nem marad el. A következő nap nem kell táborhelyet keresniük. TÁBORHELY, hirdeti a tábla, és frissen planírozott föld, fél éve telepített gyep, betonból épített szalonnasütő, a fák között leláncolt szeméttartó és budi várja őket. Minden új és minden célszerűtlen: a lelakatolt sorompó, a mozdíthatatlan kuka, a túlságosan vékony föld a sátrak alatt, az árnyéktalan sátorozóhely. Célszerűtlen, de megható.

A vadkacsák a túlparton viribelnek, az apró halak rajokban lepik el a sekélyes tocsogót, a kenuk előtt reggel gólya sétál, és a vörösszárnyú, kíváncsi paduc is megnézi a sátrakat. „Úgy látszik, befogadtak”, gondolják magukban, s estefelé az egykorvolt révész lánya is lejön a partra beszélgetni.

A „paradicsomkert” előtt eveznek el, de csak a néhány éve telepített fák dzsungelje látszik. A friss lomb habzó zöldje jótékonyan eltakarja a part sebhelyeit. Aranyban gazdag homokos partok, zöld fal mögé rejtett buja rétek, az egykor vidrát nevelő Concó-patak s a Bum-Bum-kút előtt úszik el a csónak. Itt találtak rá valamikor tíz esztendeje az „utolsó dunai aranymosóra”. Nagy Lajos bácsi itt mutatta be tudományát és fizikai erejét, az orosz katonai posztóval borított mosópadot, a higanygőzölt aranygömböcskéket, a rúdra szerelt literes konzervdobozt, s „magánóráit” évekkel később itt tartotta Daninak. Tíz óráért nyolcszáz forintot kért, de a tanítvány kétszázzal azt is megtoldotta. Forradalmasítani akarta a szakmát a Dani-féle aranycsapdákkal, amelyek varsa módra, önműködően szűrik ki az aranyport a homokból. Csak jól megválasztott helyre, a sodrás mentén kell lerakni a birkabőröket, szőrös csergéket, durva lópokrócokat, a többit elvégzi maga a Duna. Így tervezte Dani, csakhogy ő is ember lévén, az irigy istenek gyorsan végeztek vele.

A partot ellepik az aranymosók, elszántak és játékosak, meregetők és két padon dolgozó motorizált szerencsevadászok. Kerítés nincs, de a határokat féltékenyen őrzik, s bizonyára mindig a másik helye fizet jobban. Legalább húszan mossák a homokot, gyártják a parti lyukakat, keresik az aranyat. A levegő jó, alkonyatkor szúnyogok rohamoznak, de a tanácstól van engedélyük.

A part egyre magasodik, a szlovák oldalon elárvult aranymosó meregeti a vizet. Könnyen lehet, hogy ő is magyar, hisz odaát magyar falvakból járnak le fürödni, ideát viszont a lombhullató fákat kitúrja a fenyő. S az első tiszta partnál, az óriás kavicsok mezején kikötnek.

A nap lebukik, a kotró csendes, a kenukat a magas töltés alá húzzák, s mikor a kék jelzésű tartályhajó eldohog előttük, bebújnak a sátorba.

Valaki megkocogtatja a ponyvát.

–Nem látják, hogy maguk mögött ég az erdő? – és már rohan az útra.

A partközelben hajó feketéllik, reflektor villan, és a fény mindent elemészt.

A tintasötét erdő fölött halvány vörösség dereng, az útról már belátni a fák tövéhez, s száz méterre széles csíkban lángol az avar, pattog az erdő. Ki ne olvasott volna indiánregényeket? Menekülés az erdőtűz elől! Az idegekben bimbózik a rémület.

–A túlpartról láttuk a szép „tábortüzet”, de azt is, hogy azon egy ökröt is meg lehetne sütni. És hogy ideát táboroznak, és senki sem mozdul. Csöllőssel úgy gondoltuk, átjövünk a kotróról… Karácsonykor innen szerzünk fát… Az apám szlovák, ’48-ban települt át, az anyám meg vele jött, s az ideáti rendőrök folyvást morognak velünk, ha az uszályt a parti fákhoz kötjük, hogy a környezetvédelem…

A hajómotort leállítja, egy-egy kortyot isznak a szatmári pálinkából, az ég tiszta, szél nem fúj, talán a tűzoltók is megérkeznek rövidesen, lehet készülni a bivakolásra.

*

A kemping – első a túrán – üres, csak egy autóbusz áll be, és a sofőr akkurátusan elkeríti a legszebb részt. Aztán nem történik semmi. A faluban Erzsi néni nem ismer rájuk. Hat éve jártak erre, s akkor tőle vettek paradicsomot és korai szilvát. Az autós rokontól a ház előtt búcsúzik el, a lába nem tűri a cipőt. Az udvar tele kidobott limlommal, csirketrágyával, libaganéjjal, deszkadarabokkal, lyukas edénnyel, tányércserepekkel, de a vetemény burjánzik, a fák az ég felé nyújtják erős karjukat, s a lugas éretlen fürtöktől roskadozik.

A kemping változatlan. A spárgával elkerített rész üres. Aztán nyolc csónak köt ki egyszerre. Klepperek. Három műanyag kajak. A távolban, a vízen húsz másik, majd megint hét. Összesen huszonhárom, majd negyvennyolc, a sátrak közt keskeny ösvények keletkeznek. A legcsinosabb lány magyarul beszél, a többiek főleg németül. Talán az ösztön is nacionalista?

A nemzetközi Duna-túra őket is bekebelezi. A falusiak piacot nyitnak az idegen nyelven beszélő hadnak. Könyves Kálmán nincs a közelben, csak a határőrök érkeznek motoron és egy dzsippel. Mindnek a zsebében hosszabb-rövidebb centiméter.

–Nekem már csak hatvankettő van – mondja az egyik, és rejtjelezett badarságokat hadar a sípoló CD-rádió mikrofonjába.

–Csak azt fájlalom, hogy nem láthatom az idei virágkarnevált… ilyen csak Debrecenben van… A bernáthegyim azonnal megismert, pedig kölyökkorában hagytam ott… s mindenkivel elmegy.

A szolgálat egyig tart, éjfélkor elbúcsúznak. Vajon a virágkarneválról ki álmodik?

Az ég hűvöset lehel, a vitorlát megduzzasztja a szél, a magyar kislányt csak indulás után veszik észre. A folyót kisebb-nagyobb bolyokban lepik el a csónakok. Sűrű ahoj! kiáltással köszöntik egymást. A várat Komáromnál most sem lehet látni, szovjet katonák hajtják el a kíváncsiskodókat, a másik partot cseh őrség védi. De sebaj, itt a szigeten, a kertben pihent annyiszor Jókai. Újabb és újabb csoportok szakadnak le, csapódnak hozzájuk, de mikor messziről felrémlik a vízben ácsorgó nagy szúnyog, és a sebzett város, Esztergom sziluettje, kikötnek.

Az idő ködös, csak akkor tisztul fel kissé, mikor a hegyen teljes pompájában kibontakozik a Bazilika. Büszkén néznek fel rá, és szemlesütve eveznek át a halott híd csupasz lábai között. Sebzett város és szégyenletes híd. A magyar parton még csak most szedelőzködnek a nemzetközi vízi túra résztvevői. Vajon ők mit gondolnak, miért nem épül föl ez a háború végén felrobbantott híd? Nincs szükség rá? Ideát és túlnan egy-egy épen maradt ív, aztán már csak puszta pillérek. A szemközti part lakói talán ellenségek? Vagy nem ajánlatos a túl intenzív közlekedés? A Búbánat-völgy felől fúj a szél, nekik sietniük kell, egynapos késésben vannak, várnak rájuk Basaharcnál.

*

A parton nincs istállólámpa. Letűzött tábla, aggódó szív és gondosan megválasztott tábor várja őket. Ez már az abszolút pihenés. A túlsó parton nemcsak beszélnek magyarul, már hivatalosan is magyarok laknak. Híd ugyan nincs, de bármikor át lehet evezni. A komp is óránként megfordul. Itthon vannak. S hogy a bizonyosság is meglegyen: motorkerékpáros rendőr áll meg a tábor szélén. Bukósisakja alól szőke haj bukik ki. Húszévesnél nem lehet több. Tilos a táborozás, mondja a szabványszöveget, de holnap reggelig ő lesz szolgálatban, addig maradhatnak.

A víz kellemes, a Duna közepén, a Szobi-szigeten még homokvárat is lehet építeni. Míg a hullám el nem mossa. Itt nem gyullad ki az erdő, de talán a túlsó partról sem jönnének át figyelmeztetni. Este tábortűz mellett üldögélnek, a következő estén, mikor már nem a bukósisakos van szolgálatban, ugyanúgy.

*

E sorok feljegyzője búcsúzni készül olvasójától, s idáig érve minden jobbra törő igyekezete ellenére szorongás és bánat lesz úrrá felette. Pedig ő is szeretné valami olyasmivel befejezni naplóját, hogy „meséjének igazán és zavartalanul vidám legyen a vége”. Beteges ragaszkodása a valósághoz ezt úgyszólván (!) lehetetlenné teszi.

Éjszaka nagy világosságra ébrednek. Az erdő nem lángol, előttük nem horgonyoz hajó. Három sötétbe burkolt ember áll a hamvába holt tábortűz mellett, s ahogy meglátják az álmosan kiszédülő pizsamás férfit, diadalittasan kiáltanak fel – mintha eddig nem tudták volna:

–Vadkempingező!

Az egyik rendőregyenruhát visel, a másik a kézilámpát tartja, a harmadik géppisztolyt. A vadkempingező szelíden tiltakozik, majd egyre dühösebben bizonygatja igazát, s míg a hátizsák mélyéről előásott igazolványból kimásolják az adatait, sokkal többet és csúnyábbakat gondol, mint amit ott a nyári éjszakában, a mereven pislogó csillagok alatt a hatósági közegeknek eldörmög.

–Hol lát itt szemetet? Talán szökött fegyenceknek néz, akik óvodás gyerekekkel álcázzák magukat?!

A refrén mindig ugyanaz.

–Hol a tanácstól a papír?

A gyengébb idegzetűek reggel szedik a sátorfájukat, az erősek pedig a tanácsba mennek. Gyalogolni ugyan jó, de ha nincs autó, akkor kellemetlen. A faluban mintha várták volna őket. Alig fél óra, és 36 forint, s nevük elől két napra törlik a VAD-at. De addigra már megfogyatkoztak. Este még elmondják, hogy a vízi telepet épp a történtek miatt mégiscsak meg kellett volna csinálni, hisz mindannyian sérültek, a HIVATAL meg szívesebben gáncsol, semmint hogy segítene. A barátság szála, sajnos, szakadós, s ha egyszer elpattan, nehéz összesodorni.

A parton még cickányt etetnek: a sajtot előbb húzza be rejtekhelyére, s csak azután a szalonnát. Megsimogatni nem hagyja magát, s hiába várják a körzeti megbízott rendőrt. Szerencsére a motoros fiú újra szolgálatba lép. Már csomagolnak, mikor a negyvennyolc órája készenlétben tartott papírt elővehetik. A motoros rendőr rábólint.

–Ezzel kellett volna kezdeni.

Ők viszont ezzel fejezik be.

A rádió időváltozást, viharokat jósol („Istenem, mikor szűnik már az aszály!”), nincs vesztegetni való idejük. Sietni kell a vízre szállással, meg kell markolni a lapátokat.

A leveleket szaggató jégesőt már ablak mögül nézik.

*

Ajánlás:

Herczeg, vagy légy bárki más, sakkbíró, orvos, kőműves vagy éppen nyelvtudós!

E „napló” olvasása el ne riasszon! Kelj bátran útra, s verj sátrat árnyas partokon. Míg utad gólya, cickány s paduc kíséri, hidd el, van remény.

(1986)