Ágai Ágnes

Két könyv ajándéka

(Szepes Erika: Az ördöggolyó fogságában; Az ördöggolyó ajándéka)

Ördöggolyó. Már a cím is elgondolkodtató. Mi az? Egyazon motívumok ismétlődése különböző, egyre kisebbedő, a kínai mítoszvilág jelképeit ábrázoló gömbökben. Ez a tárgy ragadta meg gyermekkorában Szepes Erikát, amikor a Kelet-Ázsiai Múzeum kincseit csodálta. Ördöggolyónak a múzeum egyik találékony igazgatója nevezte el. Lehetne angyalgolyó is? Nem, a golyó elrendezésében, a mítoszok változékony ismétlődésében van valami ördögien furfangos, szimbolikus szépség. Amikor az ember visszatekint a múltjára, ugyanazok az emlékképek jelennek meg más-más aspektusból. Végül a gömbhéjak képei összeállnak, és a múlt kirajzolódik. Kirajzolódik a háttér, előlépnek az alakok, megelevenednek a jelenetek, elénk tárul egy korszak távlatosan és mégis közelről.

Emlékeit egy író többféle műfajban írhatja meg, úgy, hogy a töredezett képeket egy freskóvá szélesítse. Szepes Erika novellafüzérbe fűzte őket, azokat is két könyvre osztva: Az ördöggolyó fogságában és Az ördöggolyó ajándéka című kötetekre. Egymást kiegészítő, egymást dúsító művek. A kortárs olvasó lelkesen fedezi fel a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek légkörét, egy értelmiségi család gondolkodásmódjának, életvitelének tipikus jegyeit. De mennyire így volt, igen, igen, emlékszem, bizony, bizony! Aha, szóval így éltetek, ezt gondoltátok, így neveltek benneteket, ilyen volt a ti világotok! – gondolja az ifjabb olvasó. A novellák más-más irányból közelítenek, más-más történetet, eseményt örökítenek meg, de egyazon időszak meghatározó vonásait hordozzák.

Egy családi tabló képe rajzolódik elénk, amelyből plasztikusan domborodik ki az apa alakja. A gyermekparalízis nyomát viselő röntgenorvos apáé, aki a megnyomorító kórt nemcsak testileg sínyli meg, hanem mindezt súlyosbítva a háború okozta veszteségekkel, lelkileg is összegyűrődik. Rajongva szereti lányát, de ezt leplezi, titkolja, mind magasabb mércét állít elé, állandó bizonyításra kényszeríti. A könyv egyik legerősebb novellája, Az íróasztal ezt dolgozza fel. Lezárt fiók rejti mindazt az emléket, mely a lányához fűződő érzelmét dokumentálja. Az apa megformálása pszichológiai remekmű. Egy baloldali értelmiségi helytállása, erkölcsisége, zsidó öntudattal és fájó emlékkel terhelt büszkesége, mindez benne van az apa figurájában.

Ritkaság, hogy egy irodalomtörténettel, verstannal, mitológiával, művészettörténettel foglalkozó tudós személyiség ilyen fokú írói, narratív képességekkel is rendelkezzék. Stílusa könnyed és választékos, figurái elevenek, leírásai plasztikusak, az olvasó otthon van a könyvekben, mintha minden vele történne vagy történt volna meg. Külön figyelemre méltó az a finom, mondhatni huncut önirónia, ahogy Szepes Erika önmagát ábrázolja. Látunk egy rövid hajú, duci, fűzős cipőt viselő kislányt (ki hinné, hogy később sudár modellalkat lesz belőle?), aki küzd az apa elismeréséért, a közösség és az első nagy szerelem elfogadásáért. Küzd, mint minden kamasz lány a családi és társadalmi elvárásokkal, harcol a maga igazáért, és rádupláz az elvárásokra. Mindezt olyan ifjonti humorral közvetíti az író, mint aki látja és láttatja önmagát. Ez a pajkos humor szövi át csaknem minden novelláját, így tudja magát kívülről szemlélni, mentesen minden sablontól, minden múltba néző érzelgősségtől. Ezért érzi az olvasó úgy, hogy barátnőjével beszélget egy csésze kávé vagy tea mellett, mindent bevallhat neki, mert az nemcsak megérti, de maga is éppen azokat és éppen úgy élte meg. Ez a közvetlen kapcsolatteremtés teszi olyan olvasmányossá a köteteket. De az olvasmányosságon túl, elgondolkoztatóvá. Hiszen a könnyed történetek mélyén alapvető társadalmi sorskérdések feszülnek. Egy korszak aurája, többarcúsága, a múltból hozott sebek, jelenben lévő kétségek, fájdalmak, tragédiák sejlenek. A múlt megszépül az emlékezés szűrőjén keresztül, de az író érezteti a kor problémákkal terhes légkörét. A múltban csakúgy, mint a jelenben. A többnyire derűs történetekben megbúvik valami nosztalgiás szomorúság, fájdalmas elérzékenyülés. A múlt átitatódik a veszteségek felidézésének megható szépségével, anélkül hogy édeskésen szentimentálissá válna. Ilyen a Tantusz című novella is, mely az író és nagybeteg barátnője kapcsolatáról és a barátnő elvesztéséről szól. Ebben is az apa jellemrajza dominál, ő az, aki a nyilvános telefonautomatából kizúduló tantuszok sorsáról dönt, aki a háttérből irányít, és szerény magabiztossággal nyújt orvosi segítséget a beteg kislánynak.

A novellák zöme egy-egy kiragadott és megörökített helyzetkép. Az író visszaemlékszik és elmeséli a történetet, megrajzolja a szereplők arculatát és a háttér körvonalát. Ettől eltér a Beszélgetünk című novella, melyben a halott édesanya visszatér az életbe, s a háztetőről folytat beszélgetést a lányával, felpanaszolja neki, hogy régi kis házát átépítették és kertjét átalakították, felszántották. Vagyis a múlt számonkérése, a változás negligálása, a nemzedékek közti konfliktus megjelenítése zajlik itt. Mindezt egyfajta látomásos, mágikus realizmussal ábrázolja az író, megmerítkezve az új módszer sodró áramlatában. Itt a lelkiismeret szólal meg, és a korábbi anyakép vizualitása ölt formát, még plasztikusabbá téve a szemünk előtt zajló lelki folyamatot. Ez az írás visszafelel az első kötetben megjelent A kert című novellára. Ott a fiúunoka próbálja újrateremteni a régi balatoni kis ház kertjét, és anyja – a szerző – visszaemlékszik a korábbi nyaralásokra, melyek színhelyét kikezdte az idő. Valójában mindkét könyv a múlt és a jelen egymásba játszását vizsgálja, az eltűnt idő nyomába ered. Ez az időeltolódás végigkísér bennünket, meghatározza későbbi sorsunk alakulását, hiszen nem tudunk kilépni hajdani önmagunkból, vissza-visszarévedünk rá megértő, megbocsátó csodálkozással.

Az utód többnyire eltér, letér az előd nyomvonaláról, másképpen ítéli meg gondolkodásmódját, cselekedeteit és azok indítékait, hiszen más időszak légkörében él, más problémákkal találkozik. Érdekes az író és fia beszélgetése ugyancsak A kert című novellában. A fiú megkülönbözteti a teremtő és felhalmozó generációt, az egyik aktív, létrehozó, a másik passzívabb, csupán a meglévőt felhasználó, élvező nemzedék. Nyilván a történelmi helyzet határozza meg, melyik nemzedék tud korszakteremtő erővel, gondolatokkal és cselekedetekkel fellépni, s melyik lesz passzívabb szemlélője, élvezője vagy elszenvedője az eseményeknek. Szepes Erika a maga háború után született nemzedékét a felélők, felhalmozók közé sorolja, hiszen szülei voltak cselekvői és közvetlen tanúi a nagy világfelforgató jelenségeknek. A jövő persze bizonytalan, a generációk szerepvállalása is változhat, még az idősebb nemzedékek életében is.

Csaknem valamennyi novella, még a kis, jelentéktelen epizódokat feldolgozók is mély és finom lélektani problémákat örökítenek meg. Az apáról, aki nem szívesen látja lánya érvényesülését, holott erre sarkallja, már szóltam. Az apa ki akarja sajátítani gyermekét, ezért fogadja fenntartással annak sikerét, tetszeni vágyását, külső, belső fejlődését. Tipikus jelenség ez, amikor az apa féltékeny mindarra és mindazokra, amik és akik az ő befolyását gyengíthetnék és megoszthatnák. A gyerek, aki már kamasszá serdül, nehezen tud ezen eligazodni, és még nehezebben tudja feldolgozni. Az anya lelkivilágát is kitűnően ábrázolja Szepes Erika. Az asszony szenved férje időskori szemrehányásaitól, méltatlan vádaskodásaitól, megözvegyülvén azonban férjét átminősíti, csak a szépre és jóra emlékezik, házasságuk korai szakaszára, az együtt végrehajtott hősi cselekedetekre. Halálunk után megszépülünk. A kisebbségi érzés motívumát majdnem minden szereplőnél megtaláljuk, és ez döntően befolyásolja életüket és halálukat. Szergej, az iskolai levelezőtárs, akiből még szerelmi társ is lehetne, budapesti látogatásakor, látván barátnője életkörülményeit, kisebbségi érzése folytán inkább az idő előtti hazatérést választja. Nem is az anyagi jólét, hanem a hazai és az itteni kultúrkörnyezet különbsége készteti meghátrálásra.

A kisebbségi érzés az írót is végigkíséri. Kénytelen a többször átalakított, divatjamúlt, nemszeretem ruhákban járni olyan helyekre is, ahol mások divatos, elegáns ruhákban jelennek meg, és ez gátlásossá teszi. A család nem is annyira az anyagi szűkösség, mint inkább a józan, praktikus beidegződés hagyománya miatt ezt így tartja helyesnek. Hiába a szellemi fölény, ez nem teszi magabiztossá, különösen amikor felbukkan a rajongott fiú, az első igazi szerelem, Námberván Az első számú szerelem tragikus hőse előtt még sokrétű és megalapozott tudását is kétségesnek tartja, ezért görcsösen bizonyítani akarja, s ha úgy érzi, nem sikerült, kisebbségi érzés gyötri. Másfajta, egyrészt politikai, másrészt anyagi természetű kisebbségi komplexus miatt vet tragikus fordulatot Námberván élete. Öngyilkossága mindvégig múlhatatlan nyomásként nehezedik a lány életére.

Szepes Erika szüntelen bizonyításra kényszerült, holott képessége kezdettől fogva nyilvánvaló és elismert volt. Bizonyítania kellett az apjának, a társainak, a szerelmének, a társadalomnak és önmagának. Meg kellett felelnie az elvárásoknak, amiket vele szemben támasztottak, és amit ő tűzött ki maga elé. Magas volt a mérce, és ő teljesített. Teljesített azon túl is, erre példa az a sokrétű tudományos munkásság, ami mögötte van, és a most megformált és továbbgurított ördöggolyók. Felmerül a kérdés és az igény, miért nem ír nagyobb lélegzetű szépirodalmi művet, regényt, színdarabot az, aki karcolatnyi, novellányi terjedelemben is képes ilyen mélységű és ilyen színvonalú munkát létrehozni? Persze nem a műfaj számít, a novella semmivel sem kisebb értékű a regénynél, sőt, talán ez a nehezebb feladat, cseppben a tengert megmutatni, emlékszilánkokból házat, toronyházat építeni. Mondhatnám azt is: katedrálist. Sikerült.

(Az ördöggolyó fogságában, Napkút Kiadó, 2007; Az ördöggolyó ajándéka, Napkút Kiadó, 2013)