Vass Tibor
Holtpont
Nem merem nagyon mustrálni ezt a nőnyakat,
szendereg ez a nőnyak a szemben lévő ülésen,
néha meg-megbillen rajta a nőfej,
ahogy csak az ülve alvók nőfeje tud megbillenni,
egy másodperc töredékére föleszmél az ülve alvó ilyenkor,
a nőfej visszaáll félig-meddig függőlegesbe,
hogy aztán lassan, borzasztóan lassan újból hajolni induljon,
addig a nőpontig, nevezzük holtnak a nőpontot,
ahonnan tovább már nem tudnak széttartani a nőcsontok,
ahonnan tovább már nem tudnak nyújtani a nőizmok,
a holtnőpontnál jelez a nőnyak, hogy nem bír
tartani,
ideje a nőfejnek visszaállni hirtelen,
hanyatt-homlok
függőlegesbe, hogy
kezdődjön újra elölről
a borzasztóan lassú hajolni indulás.
Nem tudni biztosan, a borzasztóan lassú hajlás melyik fázisából
eszmél fel majd úgy ez a nőnyak,
hogy kellemetlen legyen az érzés, ha találkozik a tekintetünk,
hisz ha föleszmél,
akkor mindennek vége,
oda a hajolni indulás, a visszaállás hirtelen,
kiderül, hogy mégiscsak mohón mustrálom a nőnyakat,
mert nem tudom úgy elkapni a tekintetem,
hogy a szemben ülő nőszemély a szemkontaktust követően
ne nyúljon félig-meddig hirtelen a nőnyakához,
ne kezdje izgatottan simogatni azt a nőpontot,
ne nevezzük holtnak,
amiről úgy érzi, hogy folyton és mohón mustráltam, míg szendergett.
Egyetlen nőpontot merek
viszonylag bátrabban mustrálni a nőnyakon,
egy nőpont viszonylag bátor, mohó mustrálásáról van szó,
ezen a nőponton, holtbiztos, hogy azon, amit mustráltam,
néhány négyzetcentiméternyi felületről van szó,
a vörhenyes nőhajtő
ibolyaszín nőtarkóbőrrel
érintkezik,
a nőhaj tövén a nőtarkóbőr
néhány négyzetcentiméteren ibolyásra színeződött.
Ahogy a holtnőpont felé hajlik borzasztóan
lassan a nőnyak,
a nőpontot a vonatablakon beszűrődő fénynek köszönhetően
viszonylag egyre mohóbban merem mustrálni,
naplemente van,
ez a naplemente-vanság pont olyan megismételhetetelen percnek tűnik,
mint az összes többi,
félig-meddig tehát semmivel se különb,
legfeljebb annyiban, hogy egy coulomb töltésre,
mozdony- és vonat- és egyéb vezetőkre
gondolok benne,
– adott vezető feszültsége egyenesen arányos a rávitt töltéssel –,
vezetőkre, akik dűlőre visznek,
de tegyünk pontot a végére, a nővonzás és nőtaszítás törvényeiben
nem a perc hosszabb, hanem a mohó mustrál-
hatás,
a holtpont felé közeledő nőnyak egyre szebb árnyalatokat mutat,
a legszebbet éppen a holtponton.
Elnézek, félig-meddig időben,
mert míg azon gondolkodom, milyen lehet az a festék,
ami a nőhajtövet vörhenyesre festi, a nőtarkóbőrt pedig ibolyásra,
a nőszemély a holtpontból föleszmél, matatni kezd a táskájában,
mohón mustrálom, sült virslit vesz elő,
töppedtet, mélyen ráncosat, nem is az a lényeg,
hanem hogy a szalvéta ibolyás ehhez a vörhenyes,
töppedt, mélyen ráncos sült virslihez,
ibolyásból eszi a vörhenyest.
Mustrálom viszonylag bátran a matatást,
mohón mustrálom a falást, a falás színeit mustrálom,
a nőszemély zavartan megkínál,
azt gondolja, azt mustrálom, ahogy
és amit,
hiába mondanám, hogy engem szinte csak az amiből,
zavartan visszautasítom, á, nagyon kedves, köszönöm,
de nem kedvelem a sült virslit,
tudja, csak a színeket nézem,
félig-meddig azokat, melyeket a személye az út során elém
produkált,
hallgatok a vörhenyes hajtő és az ibolyás tarkóbőr
találkozásáról,
jól hallhatóan a szalvéta ibolyájáról süketelek csupán,
hogy mennyire tetszik,
jól megy a virsli töppedt vörhenyéhez.
Aztán becsukom a szemem,
érzem, hogy a nőszemély mindenem mustrálja,
viszonylag bátran, de nem nyitom ki a szemem,
ne jöjjünk egy kis semmiség miatt,
jelentéktelen szemben ülés
során
színleg sem
zavarba.
(A töltések a várost eltakarják,
a töltések közt megyünk,
azazhogy a tövükben, hónuk aljában,
nem látni a töltésektől a várost, benne a vezetőket.
Különben mindegy, hogy a nő mi
mindenem mustrálja, mi-
közben szemem ki nem nyitom, szükség nincs vanjára,
voltjára.
Lesz, ami lesz: föleszmélek. A nőnyak sehol, borzasztó lassan
lelépett biztos. A szalvétát kiguberálom a szemetesből,
legyen a perc hosszabb, megismé-
telhetetlen.)