Turczi
István
Mono logos
Nem tudok semmit,
s ha tudok is,
nem érzek semmit,
s ha érzek is,
nem emlékszem semmire,
csak az előttem álló útra,
a vér árnyékából kilépő holnapokra,
gyertyák sistergő jajszavára,
a könyvek fölé hajló fiú-királyra,
a befagyott tavon átkelő hajnalokra,
mocsarak bűzére, források melegére,
egy kolostor keserves köveire,
szép szobor vállán fekete madárra,
egy meg nem született gyermek hívására,
a tér nélküli súly ígéretére,
és a nevemre, amit ettől a tájtól kaptam.
Nem emlékszem semmire,
csak arra, hogy nem tudok
és nem érzek semmit.
A távozó
A csönd egy hely a távozó szemében,
Törékenyebb, mint bármely faág,
Lombok közt rejtőzve rémületében
Eltűnik, úgy mutatja meg magát.
Rajzolatlan szavak világossága,
Ami ha belőle egyszer felragyog,
Megtudja, miért maradt árva.
Kőtömbön egy név: ő nem is én vagyok.
Megteremti akkor égi mását,
Ellensúlyozni, ha mást nem tehet,
Öröktől rendelt barangolását,
És kitölteni a hiány alkotta teret.
Ugyanaz volt, lesz, ami van.
Belülről égő, önmagányi fény.
Át látszik, néha megcsillan,
Mint egy kavics az idő tenyerén.