Szemadám György

 

 

Párbeszédben az anyaggal

Molnár Imre bőrremekei

 

Valaha – talán még alig egy évszázaddal ezelőtt is – az emberek közvetlen kapcsolatban, mondhatni: párbeszédben álltak az őket körülvevő anyagokkal, az élő természettel, azaz: a teremtett világgal. Értették annak törvényeit, s e törvények nyelvén alakították saját létüket és környezetüket. Ők – hozzánk képest – beavatottak voltak, akik képesek voltak otthonosan mozogni és élni ebben a számukra bizonyára nem ellenséges világban elektromos áram, központi fűtés, víz- és gázszolgáltatás nélkül is.

Számunkra – elsősorban a városi lakosokra gondolok – katasztrófa lenne, ha a megfoghatatlanul is létező Nagy Testvér egyszer csak elfordítaná a felsorolt szolgáltatások kapcsolóinak egyikét-másikát. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy szervilis lojalitásunk e szifilizáltság iránt tán csak nem annak a még működő néhány kapcsolónak szól? Ilyen rövid idő alatt konzumidiótákká lettünk volna? Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy elfelejtsük meghallani a Szférák Zenéjét? A Harmóniát, amelynek nyomán bekapcsolódhatnánk a Teremtés Nagy Szimfóniájába? Valóban csak az ellenséget láthatjuk a ma már az agyhártyagyulladással fenyegető kullancsos erdőkben, a parlagfüves mezőkben s „az ember leghűbb társában”, az elmebeteg vérengzővé háziasított kutyában?

Érthetetlen és félelmetes lett számunkra bizony minden. Elsősorban talán saját fajtánk. S ez bizony már kóros állapot, melynek egyik gyógyszere lehet a környezetünkkel való óvatos újraismerkedés. Ezért javasolja Rudolf Steiner például azt, hogy iskolázásunk során ne csak a szellemtudomány beavatottjaivá váljunk, de feltétlenül végezzünk valami olyan kézműves-tevékenységet is, amely visszavezethet, legalább az anyagok ismerete révén, az egykorvolt Egység megsejtéséig. Az igényes kézművesmunka – mondjuk, éppen az asztalosé, a cipőfelsőrész-készítőé vagy a könyvkötőé – ugyanis már afféle szertartásként is számon tartható, melynek ministránsai a pontosság, a szakszerűség és az igényesség.

„A fizikai munka – írja Simone Weil – jóllehet terhes, önmagában véve egyáltalán nem lealacsonyító. Nem művészet, nem tudomány, valami más, aminek értéke azonban tökéletesen egyenrangú a művészetével és tudományéval, mivel hasonlóképp hozzásegíthet a személytelen figyelemhez.”

Aki efféle igénnyel nyúl az anyaghoz, az hallani kezdi a Szférák Zenéjét. Lassan képessé válik arra, hogy felismerje az Isteni Harmóniát. A tisztességes kézművesember egy idő múlva már élete egyéb pontjain is igényli ezen hangzásokat, s ettől kezdve beavatottá válik.

Nos, ilyenfajta beavatottnak tartom Molnár Imrét, akinek tárgyai – a könyvborítóktól az oklevelek és érmek tokjain át egészen a táskákig és más használati tárgyakig – számomra messziről megismerhetők. Mert pontosak, mert szakszerűek, mert igényesek, mert a maguk nemében műalkotássá képesek magasztosulni.

Csak természetes anyagokkal dolgozik: papirusszal, fával, csonttal és mindenekelőtt bőrrel.

Bőrrel, ezzel a félelmetes, mágikus-misztikus anyaggal, melynek dermesztően félelmetes volta abból származik, hogy egy Isten teremtette lelkes élőlény porhüvelyének burka volt egykor. Minden mitológiában úgy szerepel, mint az élőlény életerejének birtokosa.

Az ókori egyiptomiak az áldozati kos még nedves bőrét terítették Amon kos-szobrára. Az azték papok rituális emberáldozataik bőrét vették testükre. A szkíták skalpolási szokásai azt a célt szolgálták, hogy legyőzött ellenségeik fejbőrének zsákmányolásával magukévá tegyék azok lelki és szellemi erejét. Witsen 1705-ben készített rajzán állatbőrbe öltözött tunguz sámán látható (mellesleg: az ábrázolat alig különbözik a Trois Fréres-barlang őskori sziklarajzának „Varázsló”-jától!), aki nyilván a totemállat erejét volt hivatott ezen öltözetben átvenni. A sámándob – a sámán „hátas állata”, „táltos lova” – fakeretén feszülő bőr nem pusztán egy tárgy része, de a fent említett transzcendensre rezonáló élőlény a beavatott kezében. A görög Athéné az általa megölt Pallasz bőréből készült kötényt – aigiszt – öltötte magára, hogy sérthetetlenné legyen. Apollón a vele zenei versenyre kelő Marszüász szatírt nyúzta meg. Héraklész a legyőzött nemeai oroszlán bőrét hordta öltözetként. A germán Thor isten pedig még arra is képes volt, hogy a harci kocsiját húzó kosok húsát elfogyasztva azok csontjaiból és bőréből újra életre keltse azokat.

Ez utóbbi momentum jól példázza azt, hogy milyen szorosan kötődik az úgynevezett „életerő” a csonthoz és a bőrhöz.

Igazi beavatottnak kell lennie annak, aki ezen mágikus „élő-halott” anyagokkal dolgozik, hogy ne járjon úgy, mint a szerencsétlen Marszüász szatír, akit dilettantizmusáért Apollón megnyúzott.

Molnár Imre tárgyait nézve azt hiszem: nem fogják megnyúzni. S legújabb tárgyai-művei, a jobb szó híján általam „könyvkeretezések”-nek nevezett alkotások már afféle művészkönyvek, amelyek bátran nevezhetők az Apollón védnöksége alatt álló műalkotásoknak is.

 

vissza