Somlyó György versfordításai

Goethe

A NYUGAT-KELETI DÍVÁN-BÓL

Kiben háromezer éves

Tudománynak nyoma sincsen,

Az vak marad és sötét lesz,

Úgy bolyong a sűrű ködben.

Ki világra jött, új házat emel,

Aztán elmegy és másra hagyja,

Az a másik másképp rakatja,

De senki sem építi fel.

A jót csak a jóért tedd te!

Mit teszel, nem lesz tied!

S mégha tied is lehetne,

Gyermekedé nem lehet.

Anton Wildgans

Szonettek Eadhez

(Részlet)

Édesbor nevet adtam néked én –

Ahogy szőlőszem olvad el a szájba,

Mely fölött szelíd napfény halk sugára

Álmodozott alkonyat idején.

E névben voltál mindig az enyém,

Amíg nem lett vágyaimnak határa,

S hittem, hogy gyógyír minden sebre, kárra

Ittléted velem - ez a puszta tény.

Jól ismerlek - ó, mennyiszer lepett meg

Kicserélt, oszló lényed: néha csak

Egy szemben, amely sűrű könnyet ejtett,

S a kedves szádon lopva átsuhant

Kis rovátka, s egy rezzenése csak

Ínségem enyhítő, áldott kezednek.

Ne bánjuk, ha minket valami csalt,

És másra fordult, mint vágyunk jelezte.

Egy kis madárka röppent a kezembe,

Elszállott, és rám hagyta ezt a dalt.

Így nem volt csak a jelenbe utalt,

Inkább az idők mélyébe merült le,

A túlmohó gyönyörtől menekülve,

S a nyájas Öröklétbe zárva majd -?

Hol az út a temetőhöz vezet,

Kis szőkét láttam szántómnál amott.

Már tánclépésben ki is kacagott -

Honnan is tudná, bennem mit hagyott,

Kis Nimfa, ki Faunokkal enyeleg –

Ő nem volt E a d – s én újból Pán vagyok.

John Barryman

A „BARRYMAN SZONETTJEI”- BŐL

Ifjan barna; tonzúrás; kicsiholt

Koszorúzás; jóhangzás mián felvett

Név; de nem udvarolt udvari kegynek

Se professzorságnak; évszám kotolt

Egy során; az ágyasa zseni volt.

Olvas, ír, olvas - hetven tavasz eltelt.

Holta évfordulóján olvastam a könyvet

Életéről. A mese rólam is szólt.

És aztán Laura s háromszáztizenhét

Szonett - róla... huszonegy év alatt.

Sosem nyúlt hozzá. S mi, bűnökbe veszve.

Aranyhajú volt? éjszemű? ki versre

Nem hajt? Erényes? Már titok marad.

- Két vétkes-halvány száj, Lise!

Nekünk te fényes utókor-jelen légy.

Gabrila Mistral

Inni

(Beber)

Pedro de Alba doktornak

Csak a mozgásokat figyeltem

s köztük legtöbbnek víz a tárgya.

A Río Blanca völgye mentén,

ahol fakad az Aconcagua,

ittam, ittam, és beleittam

a zuhogó víz ostorába,

amelynek dermedt-hófehéren

fürtként szétfröccsent dús sugára.

A buzgásra tapasztva ajkam,

megperzselte a szent víz lángja,

három nap vért szívott belőle

egy kortyával az Aconcagua.

Egy nap a Mitla rommezőjén

séta napon, szivar a számba',

egy kút mélyén rácsodálkoztam

a vízen ingó indiánra,

s a fejelme, amit gyümölcsként

lombja közé rejtett a pálma.

Azt ittam, amit ő ivott ott,

arcom az ő arcár& válva,

s egy villanásban rádöbbentem,

hogy családfám az ő családja.

Puerto Rico szigetén meg,

merülve mélykék sziesztába,

békés testem dühös habok közt,

s mint száz anya, megannyi pálma,

kókuszdiót tört fel a számban

merő jóságból egy leányka,

s én ittam, ittam, mint egy kisded:

anya- és pálma-nedv sugárja.

Édesebbet még sosem ittam,

testem és lelkem tanú rája.

Gyerekkorom kis otthonában

mamám a vizecskét kínálta,

egyik kortytói a másik kortyig

a bögrére hajolt vigyázva.

A feje fönt túl magasan volt,

a bögre lemerült alája.

Azóta enyém lett a völgy és

enyém a szomj s ami kiváltja.

Ahol még itt vagyunk s leszünk is,

talán az öröklét honába’.