Sárfi N. Adrienn

A nagy semmi

–…Mi a nyomor, ha nem ez? Mi, ha nem ez?! – kérdezi Evelin ismét, szinte felháborodva, mintha Melinda ellentmondott volna az imént, pedig hallgatott az előbb is; nem felelt most sem a feltett kérdésre. Nem dühöng fölöslegesen Evelin dolgain. Higgadtan és kimérten nézelődik sötétített napszemüvege mögül, időnként előhúzza túranadrágja zsebéből a fényképezőgépet és kattogtat egypárat. Már jó ideje ballagnak éhesen a poros, üres utcákon, boltot vagy éttermet keresve, de sehol nem találnak. Szegényes vályogkunyhók, nyitott ajtók előtt meglebbenő függönyök, szemétkupacok, hulladékból összetákolt kerítések, repedt szélvédőjű, rozsdás Dáciák és Mercedesek alkotják a város képét néhány fekete és sötétbarna bőrű, lézengő alakkal.

–Akkor ez most mi? Ez a főváros? Nagyon gáz, ha ez már a főváros! – háborog Evelin.

–Nem, ez még csak Nouadhibou. Ez a második legnagyobb város Mauritániában.

–Nagyon szutyok, az biztos! Sehol egy bolt, egy étterem! Tiszta nyomor!

Melinda némán, egyenes háttal, bő pólója alatt széles vállát hátrahúzva lépked az álláig is alig érő, vékonyka Evelin mellett.

–Itt nincs mit enni, hallod? Mit fogunk itt enni?! – pánikol Evelin, és megragadja két csöpp kezével Melinda vastag karját, úgy csimpaszkodik bele, mint a játékboltban a követelődző kisgyerek az apjába, vagy még inkább, sokkal inkább, mint egy gyenge, kétségbeesett nő a férfiba. Melinda elhúzza a karját:

–Ezt ne, itt ne! Tudod, hogy gond lehet belőle, ha elfeledkezünk…!

–Igen, persze, persze. Tényleg, szerinted mi lenne, ha megtudnák az itteniek?

–Valószínűleg piszkálnának! Mert nem elfogadott. Nem is olyan régen még Európában sem volt elfogadott.

–Lényeg, hogy most már az! Mióta is járunk?

–Lassan három éve!

–Egészen pontosan két éve és nyolc hónapja!

–Ha tudod, minek kérdezed?

–Csak teszteltelek, na! De most tényleg, mi a fenét fogunk itt enni, Meme?!

–Majd meglátjuk. Legfőképpen azt, ami van. Vagyis lesz, remélhetőleg.

Evelin elkéri a fényképezőgépet, és egy alacsony kőfallal körülvett udvart kezd fényképezni, ahol gyerekek labdáznak. Hirtelen eléjük toppan egy magas, vékonydongájú, kreol férfi.

–No foto! – mondja komolykodva. – Adni ide kamera! – felmutat valami gyűrött igazolványfélét: – Policija! – harsogja.

Evelin megszeppen, zavarában már éppen nyújtja a gépet a férfi felé, amikor Melinda elsöprő hangerővel közbelép:

–Én policija, te nem policija!! – jelenti ki határozottan, előveszi otthoni igazolványát és a férfi orra elé tartja.

A helyi alak próbálkozik, elsüti még néhányszor, hogy „kérni kamera, policija”, de arcáról már leesett az amúgy is gyatra hivatalos álarc, vihog, sárga fogait villogtatva nevetgél, szakadt papucsában kacsázik mellettük, mintha ez egy bevált módszer lenne a ritka fehér turistákkal szemben. Az udvarról kiszaladnak a gyerekek, kiabálva körbeugrálják őket, aztán visszaszaladnak az udvarra, nemsokára a férfi is eltűnik mellőlük. Dél körül jár az idő, langyos óceáni szél fúj.

–Sehol egy bolt! – sivalkodik Evelin.

–Shop? Supermarché? – érdeklődnek egy szembejövő nőtől, de ő szégyenlősen eltakarja az arcát, lehajtott fővel elsiet mellettük.

–Ott lehet, hogy van valami! – mutat Melinda egy távolabbi házra, amely előtt két műanyag asztalka és néhány szék áll.

Odaérve bemennek a házba. Kellemes hűvös van, a tapasztott falak homokszínűek, a műanyag asztalkákon rojtos, barna terítő, középen apró, giccses vázában sárga és rózsaszín virágok díszlenek. Leülnek. Nézegetik a gyatra választékot az étlapon. Megjelenik egy férfi, nyájasan, fátyolos, nőies hangon köszönti a vendégeket.

–Szeretnénk ebédelni! – mondja Melinda.

–Rendben. Mit adhatok?

–Én egy nagy adag sült krumplit kérek kechuppal! – így Evelin.

–Sajnos az nincs. Rizs van.

Melinda az étlapon feltüntetett csirkecombot rendelne rizzsel, és egy üveg sprite-ot.

–Csirke nincs – ingatja a fejét a férfi –, sprite sincs, rizs van.

–Mi van a rizsen kívül? – emeli fel az étlapról a tekintetét Melinda.

–Van marha, mogyorószósz és rizs. És víz.

–Ennyi? – kerekedik el Evelin szeme csalódottan.

–Akkor két adagot kérünk ebből, és vizet is – dönt Melinda. – A víz csapvíz?

–Igen.

–Akkor azt nem kérünk. Csak marhát és rizst.

Az étel sokáig készül. Evelin kornyadozik az éhségtől.

–Azért Marokkó mennyivel gazdagabb! Maga a Kánaán! Hát nem? Mennyiféle kaja és íz, és mennyi látnivaló! Ez meg itt, phuh… – grimaszol.

–Na persze. Ez a Föld egyik legszegényebb országa. Legfeljebb lefogyunk egy kicsit!

–Hát ez aztán nagyon jó!

Az étel másfél óra múlva az asztalon gőzölög. Öblös mélytányérban a barna mogyorószósszal leöntött, csontos marhahús, külön tányéron felpúpozva a hófehér rizs. Édeskés illat terjeng. Tányérukra szedik először a fehéren áttetsző, puha rizst, Evelin megkóstol egy szemet, amely olyan, mint egy jól táplált hangyapete.

–Totál sótlan – jegyzi meg fanyalogva. – Só van?

–Nincs só – rázza a fejét a férfi.

A rizsre rámerik a szószos húst. Egyszerre fancsalodik el az arcuk, ahogy belekóstolnak. A szósz édeskés, fura, böfögtető mellékízzel, a hús rágós és elég gyanús szaga van.

–Ez nem jó! Nem friss! – mondja Melinda a férfinak.

–Jó! Mi is esszük! – válaszolja önérzetesen.

Tányérjuk szélére tolják a szószt és a húst, villával tisztogatják a kövér, sótlan rizsszemeket, annyit esznek belőle, amennyit csak bírnak.

Aznap délelőtt értek a marokkói határtól a gyászos mauritániai kikötővárosba. Melinda ötlete volt, hogy ha már a Nyugat-Szaharáig lejöttek, átnézhetnének ide is. Evelin vonogatta a vállát, hogy ő nem tudja, van még két hetük a nyaralásból, ez biztos, végül is eltölthetik az időt akár ott is, nem ismeri a helyet, még hallomásból se nagyon, döntse el Melinda, hogy mi legyen. Dakhlából mikrobusz-taxival utaztak a Ráktérítőn keresztül, át a határon Nouadhibouba.

Ahogy megtudták a helyiektől, egy vonat, a világ egyik leghosszabb vonata, amely a kikötővárosból a sivatag belsejébe visz, délután öt óra körül indul. Ingázik, vasércet szállít a Szaharából, Zouerate-ból a partra, de embert is felvesz. Két lehetősége van az utasoknak: váltanak jegyet a kupés kocsiba, vagy ingyen ellehetnek az üres vagonok egyikében. Melinda a kaland kedvéért az utóbbi lehetőséget tervezte, Evelin megint csak vonogatta a vállát: legyen úgy, ahogy a párja akarja.

Ötig még több mint három órájuk van. Eszegetik az üres rizst, kapnak teát sok cukorral. Fél öt körül már a homokbuckák között megbúvó vasútállomáson vannak. Sok hálóingszerű, világoskék és fehér lepelruhát viselő férfi és csadoros nő ücsörög a homokban terebélyes csomagokkal. Mindenki az ércszállítót várja. A sínektől vagy ötven méterre van egy bolt. Teát árulnak, üdítőt, mindenféle magvakat, kekszet, chipset. Hamar elmúlik öt óra, aztán hat is. A buckákon kajla ágú tamariszkuszbokrok hajlonganak. Az ég szürkéskék, a buckák tetejéről látszik a sötétkék óceán fekete hajóroncsokkal a part mentén, látszik a város, amely – néhány épületet leszámítva – egészen romosnak tűnik, körülötte a gyengülő fényben szürkülő sivatag terpeszkedik. Az emberek barátságosak, bár nehéz velük szót érteni, mert alig-alig beszélik a franciát. A legtöbben Choumba tartanak, amely egy nagyobb település a Szaharában, még Zouerate előtt. Melinda is odáig gondolta, mert a bányáig állítólag nem érdemes utazni. Telnek az órák, Melinda és Evelin kapaszkodnak egyik buckáról a másikra, kekszet rágcsálnak, nézelődnek, míg teljesen be nem sötétedik. Este tízkor a vonat még sehol. Koromsötét van, néhol gyertya ég. A lányok ülnek a homokban, a vígan trécselő népek között. Egyszer csak egy sötét árny spanyolul rájuk köszön.

–Hola! Abla espanol? – guggol az alak Evelin mellé. Ő megszeppenve bólint:

–Sí, pocito…

A férfihang fiatalnak hat. Evelin mereszti a szemét, de nem bírja kivenni az arcát, a sötét körvonalakból csupán a szeme fehérje csillan meg. Melinda a térdére borulva bóbiskol.

–Honnan? – kérdezi a fiú spanyolul.

–Magyarországról.

–Én Spanyolországban dolgoztam egy évig. A nagybátyám intézte el, hogy kimehessek.

Evelin bámul a sötétbe, legszívesebben kitapogatná a láthatatlan alakot, hogy legalább a kezével érzékelje azt, akivel beszélget.

–Az szép hely – válaszolja aztán.

A fiú elmosolyodik, kivillannak hófehér fogai. Evelin felhúzza a szemöldökét, nézi a fogakat, a szeme fehérjét, aztán Barcelonára gondol, a Tibidábo-dombra a város felett, ahová busz visz fel a Plaza de Espanáról, és ahonnan be lehet látni az egész várost a Gaudi-féle csodatemplommal, a belváros mozgalmas sugárútjaival meg a Földközi-tengerrel.

–Szép, de nemcsak erről van szó! – mondja a fiú, s most a sötétségbe vesznek fehér fogai. – Az európai ember okos, intelligens! – jelenti ki.

–Vannak köztük, persze – helyesel a lány.

–Nem, nem így értem! Az európai más, mint mi!

–Miért más?

–Mi nem vagyunk okosak, intelligensek!

–Miért mondod?

–Mert így van. Európa okos, Afrika buta!

–Ez biztos, hogy nem így van! Ez… ez nem igaz! – tiltakozik Evelin ijedten, mint akit tetten értek, lebukott, és most próbálja menteni a bőrét. Melinda felé pillant, de nem lát egyebet belőle, mint órájának megcsillanó üveglapját. Legszívesebben megfogná a karját, hozzábújna, hogy védje meg.

–Nálatok minden van! – folytatja a fiú, hangjában panaszos, de jámbor váddal. – Mi buták vagyunk!

–De nem!… De miért?!…

–Te is látod!

–Mit látok?! – fészkelődik idegesen a lány. – Szegénység van, nincs jó étel, ez igaz…

–Európa fejlődik, mi nem fejlődünk! – mondja szomorúan a fiú.

–Nem tudom…

–Itt nincs semmi, odaát minden van! Hidak, nagy házak, utak, van tudás, nagy tudás… Itt semmi…

–A kormányotok a hibás! Rossz itt a rendszer! Biztos, hogy ez a baj!

–Igen, a kormány, a rendszer… – sóhajt a láthatatlan alak.

–A kormány rossz, de azért az ember, a legtöbb ember… jó.

–Igen, jó… – mosolyog a fiú, és a fogai ismét világítanak a sötétben. Aztán Evelin érzékeli, hogy az alak már nincs mellette, ahogy jött, úgy tűnt el, akár egy falra vetült éjszakai árny.

Pontban éjfélkor fülsiketítő robaj, nyikorgás és kattogás kíséretében befut az állomásra a vonat. Az emberek felélénkülve készülődnek, a mozdony erős reflektora gyorsan távolodik, elemlámpák és gyertyák halovány fényében siklik tova a sok-sok kocsi, míg végre, irtózatos nyekergés közepette lefékeződik a jármű. Mindenki kapaszkodik a nyitott vagonok oldalán: alulról nyomják őket és a csomagokat, felülről húzzák, akik már fent vannak. Evelin csak áll, földbe gyökerezve, Melinda feladja a csomagjukat az egyik csillébe, majd noszogatja Evelint, taszítja felfelé, ő gémberedetten, erőtlenül kúszik a hideg fémen, alig tud valamibe kapaszkodni, valaki megragadja a karját, húzza, aztán ketten átemelik, és földet ér a lába a nyitott vagonban. Melinda is felmászik, utána súlyos batyut adnak fel, plédbe bugyolált homokot, amit kiborítanak a vagon egyik sarkába. Alig tíz perc után rettenetes rázkódás és az ütközők félelmetes rángása közepette már indul is tovább a vonat.

Evelin görcsösen kapaszkodik az álláig érő vagon szélébe.

–Meme, ezt ne… nem akarom, ez borzalmas! Ugorjunk le gyorsan! – pánikol, de már késő, robog a vonat, Melinda az egyik utassal szót vált, aztán a táskához botladozik, kendőt, ruhát vadász elő belőle, bebugyolálja nyafogó barátnője fejét, arcát, aztán a sajátját is. A helyiek plédekbe burkolózva elfekszenek a vagon közepén, Melinda előrángatja a polifómot, hálózsákot, és ők is lefekszenek, de még így is nehéz elviselni a rémületes rángást, a robajt és az örvénylő port. Valahol messze, elöl, a mozdony hol fékez, hol gyorsít, a csillapítatlan ingerület a mozdony mögötti első vagontól az ütközőkön keresztül vadul terjed hátrafelé, csilléről csillére, vágtat az impulzus egyre vadabbul végig a roppant szörnyön, nincs menekvés, a vaskígyó nincs tekintettel a tehetetlen emberi szervezetre.

–Ki kell bírni, érted?! – üvölt Melinda. – Nem tudunk kiszállni!!

Evelin nyöszörög, keserves sikoly szakad ki a torkán. „Tizenkét óra, úristen, tizenkét óra…” – ez jár a fejében.

Rajtuk kívül öt ember van még a nyitott vagonban, legalábbis felszálláskor Melinda így számolta. A jobb első sarokban van a homokkupac, az a vécé. Lassan telik az idő, aludni nem tudnak, finom por terjeng, behatol mindenhova, a szemük csukva. Testük sokáig ellenáll, tiltakozik a természetellenes mozgással szemben, de egy idő után elernyednek, és már csak a nyakizmaik feszülnek, s akkor félig elszenderednek. Evelin félálmában Melindát keresi, de nincs sehol, elnyelte a halálkígyó, a sivatag fekete, porokádó, tekergőző réme. Hajnalodik már, amikor riadtan kidugja a fejét a hálózsákból. Csikar a hasa, a belei. Zsebkendőt keresgél, majd imbolyogva táncol a vécé felé, de félúton visszafordul, kirángatja a hálózsákja alól a polifómot, majd újra nekitántorodik. Lehúzott bugyival a homokkupac fölé guggol, egyik kezével kapaszkodik, másikkal a polifómot tartja maga elé. Az egyik utas felnéz, csodálkozó tekintete a fedezék felett egy pillanatra összeér Evelin elgyötört tekintetével, aztán a másik oldalára fordul, a lány ezalatt megkönnyebbül, zsebkendőket rángat elő, a lábujjai, térdei zsibbadnak a kényszerű egyensúlyozástól. Már egészen világos van, hárman is mozgolódnak középen, vetik le magukról a plédeket, a lány szinte öntudatlan gyorsasággal rendezi el kényes helyzetét, felhúzza fél kézzel a bugyiját, nadrágját a polifóm gyenge takarásában, lábával ügyesen betemeti jó mélyre a homokba a betemetnivalót, s mire azok feltápászkodnak, már vissza is ér az ébredező Melinda mellé. Szürke por borítja a csille alját, oldalait, a plédeket, hálózsákokat. Melinda és Evelin felállnak, nézik a krémszínű homoktengert, az opálos, üres messzeséget, a lepusztult tanúhegyeket, majd egy hosszú, nagy ívű kanyarnál, tőlük igen messze megpillantják a szörny fekete, sistergő fejét, a mozdonyt. Ebben összpontosul az embertelen erő, ahonnan kiindul a rettenetes rángás és láncreakcióban adódik vagonról vagonra, akár a vasérc mint nyersanyag, amely szintén egy bizonyos lánceseményen át jut el a bányászok kezétől a vonattal Nouadhibou kikötőjébe, és onnan ki tudja, hova és milyen gyárakba kerül, hogy közvetve az egyes emberhez érjen valamilyen átalakult formában.

Ez a Zouerate-ba tartó vonat csak úgy mellékesen, félvállról és érdektelenül szállítja az embereket, s Evelin érzékenyen felfogja ezt a sértést, s jobb híján durcásan nézi a mozdonyt, aztán megfordul, hogy lássa a szörny végét, a farkát is, közben Melinda elmerülten számlálja a mozdony után sorakozó vagonokat.

–Még a végét is alig látni! – kiabál Evelin.

Melinda elveszti a számlálás fonalát, amikor a sínpár lassan kiegyenesedik. A sivatagban itt-ott sárgult fűcsomók, töpörödött bokrok lapulnak, a semmiből fel-feltűnik egy kecskenyáj pásztorral. Egyszer csak irtózatos, a szokásosnál is erőteljesebb rángó ingerület csattog végig a lassuló szerelvényen. Melinda és Evelin két kézzel kapaszkodva is alig képes talpon maradni. Sikítva áll meg a vonat néhány fűkunyhó mellett. Emberek másznak le, csomagok puffannak a homokban, valaki a kunyhókhoz sétál, némelyek elindulnak a buckák felé, talán egy rejtőzködő település irányába, valakik pedig csak nyújtózkodnak a vonat mellett, rágyújtanak, de aztán hirtelen megint hátraszáguld a rángás, s a szörny már indul is tovább. A cigarettát odalent eldobálják, szaladnak, kepesztenek fel a továbbutazók a mozgó vonatra. Újra kavarog a menetszél miatt a homok és a szürke vasércpor, száguld mellettük a tágas Szahara. Az ég már világoskék, a homok aranysárga, itt-ott tanúhegyek, csenevész fűcsomók, bokrok. Alig egy óra múlva megint megállnak, ismét sokan leszállnak. Egy apró, magányos házikó áll a síntől vagy húsz méterre. Boltnak tűnik, Melinda gondol egyet, felkapaszkodik a hátsó végen a vagon szélére, itt meredezik néhány lefelé vezető vasfok. Bal lába már kívül, az első fokon, lovagló ülésben ül a peremen, majd egyensúlyát kibillentve lendíti a jobb lábát is, és akkor, abban a pillanatban, ahogy lendül a lába, a mozdony megmoccan, viharzik hátra a borzongató csattogás és rángás. Melinda meredten néz előre, még ki sem bomlik a fejében a rémületes kérdés: „már indulunk is?!”, amikor Evelin hörgő kiáltással, a vakrémület eszeveszett reflexével kap a karja után, s ezzel szinte egy időben a mozdonytól induló erőteljes rándulás eléri a vagonjukat, s Evelin, társa karjáról szinte letépődve, nekicsapódik a csille oldalának; Melinda kívül maradt lába lecsúszik a vasfokról, teste ösztönösen megfeszül, görcsösen a vasperemhez tapad és inogva, ijedten egyensúlyoz. Közben oldalt férfiak ugranak a vagonba, a helyzetet azonnal felismerve segítenek Melindának lekászálódni. Nézik a két lányt. Tanácstalanul bámulják a zokogó Evelint. A lány, arcát tenyerébe temetve, nem az ütés okozta fájdalomtól bömböl és reszket, hanem az ütközők csattogásától, a vaskerekek rettenetes csikorgásától, amelyek könnyedén elnyelhették volna szerelmét, s a vonat még csak meg sem állt volna, ha Melindát beszippantja a halálkígyó, mert nincs vészfék, nincs kalauz, nincs vasutas, aki megállíthatná, csak tekergőzne tovább a kietlen semmibe a nyomorult, rideg vasszörnyeteg. Melinda magához öleli Evelint, leülteti a szürke porral lepett polifómra, vigasztalja, zsebkendővel törölgeti az arcát.

–Minek jöttünk ide? Mondd meg, minek?! Ide, a semmibe?!

–Nyugi, nincs semmi baj, kicsim! – csitítja Melinda.

Száll a por, fülsiketítő a robaj, ránganak, lötyögnek az emberi szervek. A helyieknek csak a fekete szeme van kint a kendőből, nézik a két idegent. Egyikük leguggol melléjük, szóba elegyedik Melindával, a lány elmondja, hogy néhány napot Choumban akarnak tölteni, aztán Ataron át Nouakchottba, a fővárosba utaznak majd, és onnan Marokkóba.

A férfi mély, rezzenetlen pillantása komolyságot és nyugalmat áraszt. Elmondása szerint Choumba tart a családjához. Döcögősen, egyszerű szavakkal fejezi ki meghívását. Evelin szipogva törölgeti a szemét, Melinda tétován néz rá, hogy mi legyen, aztán bólint: elfogadják az invitálást.

Pontban délre érnek Choumba. Nagy településnek tűnik, sok-sok földszintes házzal. Szinte mindenki leszáll. Nagy a nyüzsgés az állomáson, platós terepjárók jönnek, ki az egyikre, ki a másikra kapaszkodik fel. Ők is felszállnak egyre a férfival. Az egyszerű, lapos tetejű, bádogajtós agyagházak között gyerekek szaladgálnak kiabálva; apró boltocskák, műhelyek, kecskekarámok sorakoznak egymás mellett. Néhány perc múlva már meg is érkeznek a falu központjába. Innen gyalog bandukolnak a férfi után az agyagfalakkal kerített, üres udvarok mellett, mígnem az egyik rozoga fakapun befordulva, egy tágas udvarba érnek. A férfi lecsavarja a kendőt a fejéről. Szőrtelen, beesett arca egészen hosszúkás, rövid haja fekete, nem lehet több huszonöt-huszonhat évesnél. Beszól a hosszú ház egyik ajtaján, mire kijön egy harminc év körüli nő. Szégyenlősen hunyorog, ahogy meglátja őket. Valamit magyaráz neki a fiú, a nő bólogat, elmosolyodik.

–Ő a nővérem! – mutatja be a vendégeknek. Kezet nyújtanak neki. Megjelenik egy húszévesforma fiú, aki az invitálójuk, Asif öccse, és két kisgyerek, a nővére fiai, majd egy idős férfi, a három testvér apja. A kőfalakon a szomszéd gyerekek, kócos, szurtos kisfiúk és kislányok csüngenek, kíváncsiskodva leselkednek. Asif baloldalt, egy hűvös szobába vezeti a vendégeket. A falak homoksárgák, a földön piros-fekete mintás szőnyegek, néhány kövér, zsákszerű párna.

–Itt jó aludni, itt aludjatok! – mondja a fiú, és a szőnyegekre mutat.

A lányok hálásan megköszönik. A kapu mellett, a szemetesgödör szomszédságában van a vécé, ott lehet mosdani is. A nővér húz fel nekik az udvari kútból egy vödörnyi hűvös, tiszta vizet. Lemosdanak, majd együtt teáznak a háziakkal a konyhában. A gyerekek az udvaron rúgják a labdát. Délelőtt a kicsik iskolában voltak, magyarázza Asif. Melinda kérdésére elmondja, hogy néhány osztályt el lehet végezni itt Choumban, többet nem, de régen ennyi sem volt; ő maga sosem járt iskolába, nem tud írni, csak valamennyire számolni, nincs felesége, de munkája legalább néha akad Nouadhibou-ban a halpiacon, ahol az unokatestvére is dolgozik.

–Így van ez – mondja. – Nyugalom van itt – teszi hozzá halkan, mosolyog, s megcsillan a szeme, ahogy Evelinre tekint. A lány szendén félrenéz. Később Melinda és Evelin elindulnak a kavicsos-homokos vidéken egy palack vízzel a falun túl magasodó magányos hegy felé. Tikkasztó hőség van.

–Valami ajándékot majd vennünk kellene nekik! – szól Melinda.

–Mégis mire gondolsz?

–Majd megkérdezzük a srácot, minek örülne a nővére meg a gyerekei!

A hegy lankás oldalán, töredezett sziklákon óvatosan lépegetve, lassan felérnek a tetőre.

–Iszonyú… – sziszeg Evelin.

–Mi iszonyú?

–Ez a semmi! A nagy semmi! – jár körbe a szeme nyugtalanul. – Szerintem ez félelmetes…

–Engem nyugtat. Amúgy a faluban lakhat vagy két-háromezer ember. Ott a vonat is. Ez nem semmi!

–Fura. Milyen távol vagyunk a világtól – méláz Evelin, és megborzad. Úgy érzi, tényleg kívül kerültek azon a helyen, amit „Világ”-nak neveznek. Kívül vannak mindentől.

–Tetszel Asifnak.

Evelin elpirul.

–Most mit csináljak…

Melinda megfogja apró, törékeny kezét, ajkához emeli és megcsókolja.

–Ne csinálj semmit.

Két pont mocorog a távolban. Ahogy közelednek, kivehetővé válnak a szürkés környezetből a Choum felé tartó sötét színű dzsipek.

–Biztos fehér turisták!

–Lehet, hogy csak helyi taxik. Lehet, hogy ilyen megy Atarba is. Majd meglátjuk.

Amikor visszaérnek vendéglátóikhoz, az udvaron egy nagy gyékényszőnyeg van kiterítve. Asif tálcán üvegpoharakat és kannát hoz, leveszik a szandált és leülnek a szőnyegre teázni. A konyhában készül a vacsora. Sötétedik. A fiú tiszta, fehér lepelruhában van, mintha ünnepre készülne. Üde az arca, mondja, hogy bent volt a faluban, aztán aludt délután egy keveset. Nővére kihoz a konyhából egy nagy, kerek tálat a vacsorával. Kagylótészta kecskehúsdarabokkal, húslével dúsan locsolva. Négyen esznek belőle: Asif, az öccse és ők ketten. Evelin ügyetlenül fogja össze jobb keze ujjai között a csúszós tésztát, zavartan nyammog, törölgeti száját a kézfejével, időnként a szőnyegre pottyan egy-egy darab tészta, felveszi, bekapdossa őket. A fiúk elnézően mosolyognak rajta. A nővér kihoz egy égő gyertyát műanyag tálkán és a gyékényszőnyegre teszi. Nemsokára a fiúk abbahagyják az evést, pedig még bőven van tészta.

–Te Meme, nem létezik, hogy már jóllaktak! – suttogja Evelin, és visszafogott mohósággal csipeget.

–Itt nem illik behabzsolni az ételt az utolsó falatig!

–Érdekes. Nyilván sosem laknak jól. Akkor ez most itt marad?

A fiúk, mintha megértenék a dilemmát, egyszerre noszogatják Evelint:

–Egyél, egyél még!

De Evelin megálljt parancsol magának, ha már egyszer ez a szokás, kézmozdulattal jelzi, hogy jóllakott, köszöni, pedig egyáltalán nem lakott jól, sőt, szinte még üres a gyomra. Valahol mélyen haragszik az éhező országra, amely még azt a kevés, gyatra étket sem kebelezi be, amije van.

A nővér elviszi a tálat a maradék kagylótésztával. Teljesen besötétedik. Üldögélnek szótlanul a felhőtlen, csillagos ég alatt, majd Asif elfújja a gyertyát. Hanyatt fekszenek a gyékényen. A Tejút széles csillagsávja valószínűtlenül fényesen világít.

–Csodás! – csúszik ki Evelin száján.

–Az! – suttogja a fiú.

Mozdulatlanul, csendben fekszenek. Aztán Evelin lassan, titokban megfogja Melinda erős kezét, a másik oldaláról meg a fiú csontos keze csúszik váratlanul az ő apró tenyerébe. Csak fekszenek. Lélegzetük sem hallatszik…