Szepes Erika
Tudvalévő, hogy az emberi életet korszakokra szokás
osztani. Túl az egyedfejlődés elfogadott korszakain (csecsemő-, kisgyermek-, gyermek-,
kamasz-, ifjú-, felnőtt- és időskor) a számmisztika kedvelői számos más
felosztási lehetőséget is kínálnak. Szo-lón például tíz, egyenként hét-hét éves
periódusra bontja az emberi életet; a középkorban és a reneszánszban
általánosabb - a Szentháromságban is megnyilvánuló hármasság tisztelete miatt
- a három életkor: gyermek, felnőtt, aggastyán megkülönböztetése.
Az én magánvizsgálatom más
eredményeket mutat. Kutatásaimat röviden így összegezhetném: az ember életében
annyi korszak van, ahányszor kizökken addig megszokott életformájából, s a
korszakok annyi ideig tartanak, ameddig az új állapotot fel nem váltja egy még
újabb.
Életemben az egyik ilyen korszak
első gyermekem megszületése volt, a maga gondjaival és felmérhetetlen
örömeivel. Ment az élet a maga lassan kialakult rendje-módja szerint, napközben
egyedül voltam a szőke, göndörhajú, almaképű kisdeddel, esténként,
kiteljesedvén a család, papást-mamást is lehetett játszani. Ennek az idilli
korszaknak vetett véget egy erőszakos cezúra: a papás-mamásból a papa kiszállt,
három hónapos római ösztöndíjra.
Ismét új élet kezdődött: a kétéves
Filippino Lippi-angyalka csak az enyém lett. Hosszú, boldog időszak volt,
életem egyik legfelhőtlenebb periódusa. Hajnalban keltünk, hogy bölcsi előtt
még levegőzzünk egyet (ezt az Egészségügyi Minisztérium alá tartozó intézmény
rendre elhanyagolta), nappal dolgoztam, este együtt vásároltunk, és vidám énekszóval
cipeltük haza a zsákmányt. Eltelt két hónap, beleszoktunk az új
életbe.
Már éppen egészen megszoktam volna, amikor egy barátnőm váratlanul telefonált
és rneghívott rendkivüli házibulijára. A házibuli rendhagyása két okból
fakadt: barátném éppen válófélben volt, és csak olyan barátait hívta meg, akik
nem hitveseikkel készültek megjelenni, a szoarén, másrészt megkivánta, hogy a felsorakoztatott , házasságon kívüli
partnerek "rendkívüli személyiségek” legyenek. Először szabadkoztam, el
akartam hárítani a meghívást, hivatkozván részint arra, hogy éppen nincs
felvonultatható partnerem, részint arra, hogy a gyönyörű kisded mellé éjszakára
pesztrát kell keresnem.
-
Hát keress! - adta ki a hadparancsot barátném, és ezzel elintézettnek vélte az
ügyet. Dolgozni kezdett bennem a kisördög: végülis hónapok óta semmi programom
nem volt, a munkahelyemen és a lakásomon kívül csak a messziről idesejlő budai
hegyeket láttam a konyhaablakból, még televíziót sem, mert éjszaka is
dolgoztam. Végülis elszántam magam a
legnehezebbre: kölcsönkérem igen szigorú apámtól igen szelíd és igen készséges
anyámat: aludjon nálam egy éjszakát, amíg én - és itt már aljas fondorlattal
felhasználtam az este várható rangos közönségét - egy neves írókból álló körben töltöm majd
művelten és művelődésre vágyón az időt. Szigorú atyám csodálatos módon engedett
- nem valószínű, hogy az értelmiség krémjére való hivatkozás hatotta meg,
inkább anyám érve, hogy "hiszen hónapok óta ki se mozdult az a
gyerek".
Az
első menetet megnyertem. A második menet sem igérkezett könnyűnek: miféle
partnert kerítek elő, aki egyrészt hajlandó eljönni velem egy ilyen, a mi
életkorunkban szabályosnak már korántsem nevezhető házibulira, és aki - ami
mindennél fontosabb - felér az estély várható előkelőségeihez, sőt
esetleg felül is múlja azokat. Ekkor
beugrott az ötlet: elviszem a Nagy Magyar Írót, (a továbbiakban a rövidség
kedvéért: NMÍ), akinél szebb talán akad majd az esti kínálatban, de jobb
társalgó, nagyobb mókamester és jobbkedélyű
partner aligha. Újabb telefon - kissé félszeg kérésemre NMÍ nyerítve
mondott boldog igent, így
megállapodtunk, hogy szombaton este hatra értem jön.
Harmadik
menet: nekem szombat este nagyon szépnek kell lennem. Ez világos volt.
Mindaddig a huszonnyolc éves fiatalok gőgjével vallottam, hogy a szépséghez
nem kell semmi, maradjunk csak a természetnél: napsütés, levegő, alvás, némi
testmozgás és minden rendben van. Most elbizonytalanodtam: tudtam, hogy
háziasszonyként majd fellépő barátnőm évek óta rendszeresen jár kozmetikushoz,
és én mindig csodálattal hallgattam tőle az ilyen titokzatos kifejezéseket:
„Ma csináltattam egy arcradírt.” „Ma gőzöltek és kitisztítottak.” (Ez kicsit
rémisztően hangzott.)” Ma masszázst és algapakolást kaptam. „Gondoltam, egy
ilyen előkelő estére nekem is fel kell készülnöm, ehhez már kevés a natura.
Azt
tudtam más, kozmetikát látogató ismerőseimtől, hogy "A" program
előtt néhány nappal kell kezelésre menni, hogy legyen ideje a bőrnek
megnyugodni és a hatóanya-goknak hatni.
Nagy
elszánás: szerdán beállítottam egy kozmetikába. Forró gőz csapott meg, égett
gyanta szaga, olajok, kenőcsök, hintőporok illata kavargott a levegőben. Igazi
boszorkánykonyha - gondoltam rémülten, és megkezdtem a várakozást. Végignéztem,
amint néhány „fejet” (kozmetikusi szakkifejezés) tűkkel szurkálnak, kendővel
nyomkodnak, gyantával bajuszt tépnek róla, és már-már vissza akartam térni a
naturához.
De mindig felködlött bennem a
szombat este képe, ahol ÉN, személyiségem nagybetűssé válván a
metamorfózistól, megjelenek NMÍ-val, mindenki minket néz és irigyelnek engem a
szépségemért és az engem kísérő világhírűért. Maradtam. És sorra kerültem.
Tapintatosan jeleztem a krémektől fénylő és festéktől maszatos kozmetikusnőnek,
hogy ez az első Alkalom az életemben, hogy övé a ius primae noctis,
bánjon velem kíméletesen.
Lenézően
mosolygott kékeslilára festett ajkával, arcán szétterültek a krémfoltok és
nekem látott. Beültetett a gőzbe, hogy felpuhuljon a bőröm, s hogy felpuhulván
kinyomkodhatók legyenek a mitesszerek és a pattanások. (Nem tudtam, hogy
rendelkezem ilyenekkel.) Csaknem megfulladtam, mire részvéttel kiemelt a
gőzből, lefektetett egy kínzópadra és megkezdte rajtam okkult tevékenységét.
Fehér kendővel döfködte az arcomat véges-végig, helyenként hatalmasakat csípett
bele. Nagyon fájt,de végülis én akartam. Azután valami bűzös-ragacsos maszattal
bekente az arcom, és bűvös köröket írt le rajta két mutatóujjával. A ragacsra
újabb réteget kent fel, megvárta, míg az egész képlékeny massza gipszkeménységűvé
szilárdul rajtam, majd határozott mozdulattal az egészet letépte.
–
A minimum, hogy a bőröm is vele jött - gondoltam, de némán szenvedtem tovább,
mint egy beavatási szertartás felavatottja, mintha most válnék igazán nővé. -
Most fertőtlenítünk - csipogta kedvesen, és egy észvesztően csípős folyadékkal
végigmosta arcom csupasz húsként lüktető maradványait. - Egy kis hűsítőt neki
- újabb csicsergés kíséretében képembe fújt valami port. Prüszköltem,
köpködtem. Vége volt a kezelésnek. Tükörbe nézvést merő döbbenet lett úrrá
rajtam: bőröm hasonlatossá vált a Hold kráterektől szabdalt felszínéhez.
-
Ne tessék izgulni, holnapra rendbejön - mosolygott a Madame, és zsebrevágta
félhavi keresetemet.
Eljött
a holnap. Még a gyermek ébredése előtt kirohantam a fürdőszobába ellenőrizni,
valóra vált-e az ígéret. A látvány riasztó volt. A tegnapi kráterek környéke
valóban elhalványodott, csaknem visszanyerte eredeti, színét, de a kráterek
bíborszínben lángoltak, és mélyebbek voltak, mint valaha. Sűrű kendőbe
burkoltam a fejem, úgy vittem a gyermeket a bölcsődébe. Munkahelyemen beteget
jelentettem, elég óvatosan
már a másnapi, pénteki napra
is. A kérdésre, hogy mi bajom, arcomra pillantva, jobb híján ezt improvizáltam:
- Bárányhimlő.
A
diagnózisom jó volt. Péntekre a kráterek hólyagos közepe behúzódott, mint a
bárányhimlő kiütéseinél, a száradás előtti állapotban.
Megint
elrejtett arccal vittem és hoztam a kisdedet, és sűrűn fohászkodtam a
Szeplőtelen Szűzhöz, hogy szabadítson meg az én igen rút szeplőimtől másnapra,
a Nagy Szombatra.
És eljött a Nagy Szombat. Arcomon a bárányhimlő hegesedő
sebeivel,
már végképp belátva
kudarcomat, felhívtam NMÍ-t.
-
Baj van - mondtam olyan tragikusra véve amúgy kellemes altomat,
amennyire csak bírtam. -
Beteg lettem, nem tudok elmenni ma este.
-
Hazudsz, piszok! - üvöltötte NMÍ, a tőle megszokott kedélyességgel. - Biztos
találtál valaki nálam szebbet és fiatalabbat és azzal akarsz elmenni!
-
Összes műveidre
esküszöm, hogy nem! Tényleg beteg vagyok.
-
És mi bajod? - üvöltötte, ha lehet, még hangosabban.
-
Bárányhimlő - lehelltem a végzetes szót.
- Az
nem lehet, az gyerekbetegség, te meg már vén ló vagy. Bocsánat, nem ló, kanca.
-
Kösz, kedves vagy, de tényleg bárányhimlőm van.
-
Nem hiszem! - hörgött egy utolsót és levágta a kagylót.
Fél óra múlva csengettek az
ajtón.
-
Ki az? - kérdeztem, hiszen bárányhimlőm lévén, nem vártam senkit.
-
Na ki lenne!- bömbölte bikahangján NMÍ. - Eressz be, hadd lássalak!
-
Kérlek, ha csak ez kell - adtam meg magam, és kezdtem kitárni az ajtót.
-
Jesszusom, neked tényleg bárányhimlőd van!- jajdult fel őszinte döbbenettel,
majd még őszintébb rémülettel elrohant. Még a lépcsőházból visszaordította,
hogy neki még nem volt, és nem is szándékozik beszerezni.
Ez
volt az én Nagy Bulim története. Szelíd anyám szigorú atyámmal maradt, én
almaarcú kislányommal.
A NMÍ-val rengetegszer találkoztam azóta a mára már
kiürített New York palotában.
-
Na, hogy van a bárányhimlőd? Most éppen milyen betegséged van? Mikor lesz
megint bárányhimlőd? - Egyetlen alkalommal sem mulasztotta el a cukkolást. Nem
bocsátotta meg az elmaradt estét, amit akárhányszor akartunk újra megszervezni,
valahogy nem jött össze.
A Nagy
Magyar Írót Karinthy Cininek hívták. És az az elmaradt találkozó már soha többé
nem jön össze. Hiába kerülöm egy életen át a kozmetikusokat.